Rinyablog

az leszek tuti, és nagy szerencse, hogy éjjel nem jutott a kezem ügyébe net, mert akkor írtam volna csak igazi rinyapostot.
Azt kéne éreznem, hogy jaj szegény gyerek, milyen beteg már megint (még mindig), és anyai szívem a fájdalomtól hasad ketté, és persze érzem én ezt, de sokkal erősebben érzem, hogy kurvára sajnálom magam.
Hogy három napja kétszer két óra volt a legtöbb, amit egyben aludni tudtam, hogy legszívesebben sírnék a fáradtságtól, és dühtől, és amikor Jura közli, hogy milyen fáradt (ő természetesen a másik szobában vígan alszik akár hat-hét órákat is), akkor úgy érzem, hogy meg tudnám fojtani egy kanál vízben.

Most természetesen alszik a gyerekekkel, és a józan eszem nagyon jól tudja, hogy hát aludjon, ha tud, de a nemjózan eszem, amit most erősebbnek érzek, azt mondja, hogy ez egy rohadt pofátlanság, ne aludjon ő sem, hanem sajnáljon engem. Minimum.
Mert én persze nem tudok aludni napközben, mert ha megteszem, akkor a nap hátralevő részében agyhalott zombi vagyok, és az egyetlen dolog, ami arról biztosít, hogy lötyög még valami a koponyámon belül, az az éles, semmire el nem múló fájdalom.
Ezért aztán ha csak lehet, nem alszom napközben.

És persze a gyerek is péntek délelőtt kiválóan jól van, semmi láz, semmi köhögés, jókedv, minden. Mire gyanútlanul leteszek abbáli szándékomról, hogy elvigyem dokihoz, hogy nézze meg hétvége előtt. Minek is? A kutya is látja, hogy ez a gyerek a gyógyulás útjára lépett.

Majd akkor, mikor már a rendelés véget ért, a gyógyszertár bezárt, a doki is kikapcsolja a telefonját hétfő reggelig, és az életi is szinte megáll, péntek délután négykor visszaesik, de mit visszaesik, most már hurutosan köhög (amire nem lehet adni azt a köhögéscsillapítót, amit a doki adott hétfőig, hiszen tüdőgyulladást kapna a pangó cucctól), de minek is adnám a köhögéscsillapítót, mert nem csillapít semmit, hiszen a gyerek köhög, szünet nélkül, és már újra jön a hányás.
De már az orra is folyik.
És akkor most mit csináljak?

És éjjel is persze úgy köhög, hogy megint öklendezés, hányás a vége, és félóránként felsír. Én kinyitom a terasz ajtót, becsukom, párásítót basztatom, vizért, majd teáért szaladok, biztosítom, hogy ugyan, nem baj, hogy lehányta a frissen felhúzott ágyneműnket, és visszaájulok azokra a köztes félórákra és csöndekre.

Majd mikor sokadjára is fél óra alvás után ébreszt fel, akkor úgy érzem, nem bírom tovább, kiugrom az ablakon, vagy felkötöm magam, de minimum bármit bevallok. Nem csoda, a nácik egyik közkedvelt módszere volt, nem hagyni az embert aludni.

Jura leglább elmenekülhet a munkahelyére, ahol senki sem köhög és hányja le, mitöbb, neki ez a dolga. De nekem itt a nulla-huszonnégy, és tényleg, ma kaptam két és fél óra kimenőt, hogy bevásárolhassak a hétvégére. Hurrá!
Tény, hogy kellemes napsütés volt, sodortattam magam a tömeggel a piacon, de az agyamból minduntalan kihullott, hogy mit is akarok venni?!
A CBA-ban egy komoly tanulsággal lettem gazdagabb, miszerint soha, de soha többet nem megyek szombat délelőtt vásárolni, maradok a jól bevált péntek délelőttnél (márha persze nem beteg a gyerek).
Na persze, az otthon körmét reszelgető úrinő. Dehát könyörgöm legalább ennyi...

És ha valaki idáig eljutott az olvasásban, akkor meg is érdemli.
Ufff, én szóltam...