Nagyon sokat tudnék most írni.
Ha nem lennének itthon a gyerekek, vagy ha legalább Iván aludna délben.
Vasárnap ugyanis mindkét csimota produkált egy jó nagy tankönyvi hurutos fosást, hétfő reggelre pedig fulltaknyot.
Mit csinál ilyenkor egy lelkiismeretes (nem dolgozó) anya? Betelefonál az ovibölcsibe, hogy a gyerekek nem mennek a héten. Azaz Emma talán pénteken, hiszen Kolompos koncertre lesz aznap.
Innentől kezdve rohamos javulás állt be a lókötők egészségi állapotában, minek következtében néhány megható testvéri gyöngédség kivételével jóformán egész nap egymás haját tépik. Az enyém hullik magától is...
A ház romokban, a mosókonyhában derékig ér a szennyes, és mindent kisvasút darabok borítanak.

Jura szerint pedig eleve rosszul állok hozzá az egészhez, azért nem bírok felülemelkedni ezeken a kétségkívül bosszantó, ám nem tragikus helyzeten. Sajnos a jótanács nem jókor hangzott el, hiszen a konyha romjain egyik kezemmel éppen tojást pucoltam (könyékig csorgó lével), másik kezemmel kenyeret szeltem és vajaztam, a harmadik kezemmel terítettem, miközben a gyerekek fa sínekkel és hidakkal püfölték egymást tiszta erőből, valamint rombolták porig a nappalit módszeresen, mindezt dobhártyaszaggató visítás kíséretében.
Ebben a pillanatban éreztem elérkezettnek a házasságunk azon pillanatát, mikoris a negyedik szabad kezemmel köszönés nélkül nyomtam ki a telefont.
Ajkaimat csendes, ám nyomdafestéket nem tűrő káromlások hagyták el.

És ekkor még csak reggel volt. Később csodával határos módon ki tudtam sunnyogni porszívózni, berakni egy mosást, megrovásban részesíteni a kutyát, miután szétrágott egy szaros pelenkát, az emberi türelem legvégső határán kötéltáncolva kirakósozni, vasalós gyöngyből virágot rakni, újabb mosást ki- és berakni, satöbbi satöbbi...
Negyed egy van... Emma mélyen alszik, Iván a szobájában dacol a délutáni alvás intézményével.
Én csendben őszülök a gép előtt (az új szupergépem előtt, ami csütörtök óta áll beüzemelve az asztalomon).
Messze még a hétvége...