Az egész ott kezdődött, hogy nagyon sajnáltam Ivánt. Szegénykémnek permanens anyahiánya van napok óta, hiszen nullahuszonnégyben nyomom Emmával. Ő meg igen csak jól van, bölcsiben nem volt a héten, tehát rettenetesen unja magát.
Többször azon kaptam, hogy öltözködik az előszobában, és követeli, hogy vigyem bölcsibe...
Ráadásul kezdett nagyon elfajulni az "anyaaaa, fáááj a pocikáám" Emma előadásában, amiben egyre kevesebb hiteles csengés van, es leginkább akkor harsan fel, mikor merészelek mással foglalkozni (pl. kimegyek pisilni, én anyák legönzőbbike).
Így aztán vettem egy nagy levegőt, es felajánlottam a családnak, hogy menjünk el sétálni. Emma babakocsiban, Iván kismotoron, a nap süt, az ég kék, egy fosi után útrakeltünk (úgy számoltam, lesz egy óránk, azalatt elsétálunk az utca végére (Erdőkertesre), s vissza.
Úgy is lett.
A halálos beteg Emma feltámadt, es percek múltán kikéredzkedett a babakocsiból, es vidáman ügetett Ecsi mellett a földúton.
Egyszer sem fájt a hasa (bár pisilni megálltunk az út szelen).
Hazafelé csatlakozott hozzánk három kismacska, de csak az egyikük jött el végig. Most fedezi fel a kertet, bőszen fúj Chilire, es követi árnyékként Rotit, a macskánkat (szegénynek nem volt elég csapás, hogy kutyát hoztunk a házhoz, most meg ez a kis üvegmosó farkú is itt van).

A dolgok jól alakulnak, egy órás intenzív bilin üldögélés után Emma evett pár falat ebédet, majd par perces hasfájás után elcsábítottam legózni.
Azóta ülnek a szőnyegen apjával, es pont úgy néz ki, mint egy teljesen egészséges gyerek. Se hasfájás, se fosi.
Új szelek fújnak...