Nagyiügyek

Anyu három hete lassan, hogy nem látta az unokáit, először mi utaztunk el, aztán ő, végül az előző hétvége azért esett kútba, mert lebetegedett.
Mondjuk ez idő alatt egyszer sem telefonált, nagyjából ennyire fontosak ilyenkor az unokák. Amikor felhívom szívbemarkoló hangon közli, hogy annyira, de annyira hiányoznak neki, hogy az már szinte fáj.
Na persze! Láttam én mát karón varjút...

Meg is beszéltük, hogy akkor kikúrálja magát hétvégére, hogy unokázhasson végre. Közben Jura hívott, hogy lenne egy jó kis program hétvégére, Szegedre hívtak minket, halászléfőzés, csónakázás, ilyes. Menjünk gyerekestül. Háát, az nem lesz jó, mert anyu nem örülne, ha végre unokázhatna, és erre elvisszük őket hétvégére - gondoltam én kis naiv.
Hát akkor menjünk ketten, és anyu meg legyen itt a gyerekekkel, biztos örülni fog, hogy együtt lehet velük - gondoltam én kis naiv megen.
Visszahívom anyut, és elújságolom, hogy akkor Szeged. Kicsit később leesett neki, hogy jaaa, hogy csak mi ketten, ő meg itthon lenne a gyerekekkel (naja, vele London után soha többet sehova!).
Elképesztően elkámpicsorodott hangon sóhajtotta bele a telefonba, hogy hát jó, akkor legyen.

Hát bazmeg - gondoltam én. Most akkor mi ez a hattyú halála, hogy ennyire vágyik már az unokáira, hogy majd belepusztul, de hogy vigyázzon rájuk, az kb. olyan, mintha a fogát húznák.
Megy megint a pofavágás, a mártírkodás.
Kedvem lett volna azt mondani, hogy ha ennyire megerőltető számára ez a dolog, akkor elvisszük a gyerekeket, és jöjjön következő hétvégén, oszt viszonlátás.
De persze papirtigris vagyok...

Majd írok még egy panaszkodósat erről, de most indulnom kell a gyerekekért.