2014/02/20

Aztán vannak rosszabb napok is...

Amikor keserű harag gurgulázik a torkomban, mert mindig csak várok, várok, hogy majd itthon lesz, ha itthon lesz, akkor majd mi ketten együtt kacagva, mókázva.
De ha itthon van, csak rosszabb, sokkal rosszabb, mert ugyanolyan üveges tekintettel mered a gépre, csinál valami Nagyon Fontosat, mindig vannak ezek a Nagyon Fontos dolgok, ezek a Nálam Mindig Sokkal Fontosabbak. És nem ez a bántó, hanem a saját lúzerségem, hogy ennyi rettenetesen sok év után is mindig elhiszem, mindig remélem. És az igazán rossz, hogy erre ébredek, hogy várom ezeket a csütörtököket, amikor mi ketten kacagva, mókázva együtt. De a végén csak én maradok, haraggal teli, szorító mellkassal, megint megértve, hogy Az miért sokkal fontosabb. Megint.

Én nem ilyen lovat akartam, beszorítva a szivességek tengerébe, hogy amikor kislányként házat és állatokat álmodtam, akkor az nem volt benne, hogy rajtam kívül ebbe mindenki más szarik bele, egy nagy trágyadomb az egész. A takaros kis ágyások, felsöpört porta, mindig csillogó konyhapult csak akkor olyan igazán, ha az ember maga egy lelketlen robottá válik, mert ez kiöl minden jóérzést bárkiből is. Amikor tologatom a szeméthalmokat jobbról-balra, mert kidobni valaki mindig nem engedi, mert egy emlék, egy fontos valami, akkor is, ha leesve, kosszal elhomályosodva hever a polc alatt egy éve.

Hogy csak úgy járnának egy oviba, suliba, ide a szomszédba, ahova csak úgy elsétálnak. És nincs fejlesztésre rohangászás, megoldás, hogy akkor ki mikor kit honnan hova vigyen, hogy reggel is és délután is másfél órákat ülök a kocsiban egy átlagos napon. Hogy aztán mindig az a vége, hogy valahogy rászorulunk anyura, aki kaján kárörömmel "tesz szivességet", hiszen ilyen egy Lelkes Nagymama, lám, lám, nem tudunk nélküle élni, és akkor hallgathatom, hogy már megint véres a szeme, hogy milyen a széklete, mert ő velem is akar lenni, a kislányával, és beszélgessünk. A hideg ráz a gondolatra is. Ha csak meglátom, rosszul vagyok, ha soha többet nem látnám, akkor az is kevés lenne.

Mindig mindenki tőlem akar valamit, tőlem reméli a megoldást, a megváltást, "nem láttad a szemüvegem?"
Meg tudnék fulladni, vagy bárcsak szarhatnék én is bele, hogy ha végre engem sem érdekelnének a pormacskák, ruhakupacok, szétszórt papírok és újságok, ha lenne valaki, akire én is rányomhatnám ezt az egészet, hogy végső soron az ő dolga, nem az enyém, mert itt vannak ezek a Nagyon Fontos Dolgok, amik elsőbbséget élveznek.
Csak mindig rajtam van számonkérve, a meg nem írt lecke (ne írjátok, hogy miért, mindig én kapok lebaszást a suliban, Jura ha nagy ritkán odavetődik, akkor sem neki mondják, soha. Mindig csak nekem), a be nem vitt pizsama, wc papír guriga, kicsi vattadarab, kiváltott gyógyszer, a rossz álom, az egészséges uzsonna, a tartalmas játékidő.
A reggeli rohanásban, én vagyok a fősárkány, én, akinek nem kell sehova sem mennie, időben odaérnie, én ráérnék hétkor felkelni, megkávézni szép nyugodtan pizsamában. Mégis az én órám csörög hatkor, hogy legyen fél órám mindenkit kirugdosni az ágyból (igen, legnehezebben Jura kel, sokkal később, mint kéne, hogy aztán egy fél órát még ücsörögjön a wc-n, mert az is egy Nagyon Fontos Dolog). Aztán gyorsan gyorsan, ruha, táska, napi vinnivaló ezek-azok, legyen reggeli is, férjen bele, mint egy őrmester pattogtatom az ostort, hogy ők elérjék időben a vonatot, becsengetést. Mire kilencre hazaesek, már halálosan kimerült vagyok.
Kipróbáltam, milyen az, amikor nem csinálom. Vonat lekésve, suliból, oviból elkésve, én pedig lebaszva, hogy a gyereknek ekkorra-akkorra be kéne érnie. Mindig csak én, mert nekem kell elérni, hogy ők megcsinálják időre, ha nem sikerül, az az én kudarcom.

Egyre rosszabbul viselem, várom már a sulit, hogy végre kiszabadulhassak ebből a tébolyból, ebből a lelketlen sivárságból, ahol körülvesznek a kásahegyek, ahol sosincs vége az agyrohasztó robotnak, nincs sikerélmény, csak a fásult, ájult fáradtság este az ágyban.

12 megjegyzés:

Lelinka írta...

Ez annyira nagyon ismeros, en rendszeres idokozonkent kiborulok, olyankor a ferjem kicsit megszeppen, par hetig minden egy kicsit konnyebb majd kezdodik elolrol az egesz.:-( Engem az egesznek a termeszetessege zavar, termeszetes, hogy ott vagyok mindenhol mindig idoben, hogy van reggeli, van vacsora, van tiszta ruha, tiszta haz, megcsinalt lecke, becsomagolt tizorai. A mogotte levo munkat pedig senki nem latja, nem is tudja talan.

eagleszem írta...

Mintha csak magamról olvasnék. Legutóbb mondtam is férjúrnak, hogy úgy érzem magam, mint a ház kelléke. Rettenetesen kimerítő, agy- és lélekölő állapot...

szi írta...

Mintha csak az én életemről írtad volna. És annyira, de annyira unom!!!

Márti mama írta...

Nagyon sajnálom, Kislányom, hogy ennyire magad alatt vagy. Nincs bennem "káröröm", mert szeretlek. Szívesen segítek, ha tudok, és nem érzem úgy, hogy "szívességet teszek". Nincs bennem harag, nem érzem magam mártírnak (mielőtt kitalálnád), egyszerűen tudomásul veszem, hogy "kiráz tőlem a hideg", ezért ezentúl megvárom, hogy megszólíts, és csak arról beszélünk, amiről Te akarsz. De ha többé látni sem akarsz, azt is elviselem.
A Te életed, a Te döntéseid, senki sem tartott pisztolyt a homlokodhoz, nem kellene másokat hibáztatnod. De ha Neked ettől könnyebb, akkor tedd!
Kedves Olvasók!
Önök pedig nyugodtan gondoljanak rólam, amit akarnak!
Kislányom! Kívánok Neked ezentúl jobb napokat!

Márti mama írta...

Ja, és még valami: nem gondolom, hogy ez az egész rólam szól (nem vagyok ennyire énközpontú, még ha így gondolod is), de érintettként, említettként ezúttal, most már végre meg kellett szólalnom. És itt, nyilvánosan, hiszen Te sem a konyhaasztal mellett közölted velem a véleményedet.
Nagyon, de nagyon sajnálom...

presh írta...

Nem akartam a konyhaasztal mellett mondani, és egyáltalán nem akartam mondani, mert ez az egész rólam szól. Miért bántanálak meg olyannal, ami végső soron ténylegesen az én elbaszottságom terméke?
Jó nagymama vagy, a gyerekek szeretnek. Miért vonnám meg ezt tőlük színtiszta önzésből, szeretni képtelenségből?
Nem tartottak pisztolyt a fejemhez, de nem volt még csak apóbetűs sem, hogy ezek a gyerekek nem azok a gyerekek lesznek, akikre úgy alapból gondol az ember, és hármukkal négyfelé kell szaladni folyamatosan... Ez egy nagy kozmikus baleset, amiről bár senki sem tehet, azért mind jól megszívtuk, és mivel ez az én blogom, ezért elsősorban az én szempontjaim vannak előtérben. A további szereplők pedig megírhatják a saját sirámaikat a saját blogjukon.

Milkabogre írta...

Iricc, ez nagyon nem jó így... Hogy ennyire szarul éled meg a dolgokat... Tudom persze, hogy ez a poszt egy rossz pillanatban született, és nem csak rossz pillanatok vannak - ismerlek és olvaslak így pár éve. Bárcsak tudnék valahogy segíteni. Jurát kéne kicsit felrázni. Van munkahelye már?

presh írta...

Van, de ott is csak kinlódik, anyagilag nagyon pocsék a helyzet továbbra is.
Nem hiszem el, hogy az emebrek lényeges többsségének ne lennének ilyen pillanatai, csak legfeljebb nem vallják be nyilvánosan. (Igen, simán lehet, hogy vannak olyan szerencsések, akinek ilyen nincs, de abban is biztos vagyok, hogy jelentős kisebbségben vannak).
Egy csomó ímélt kaptam, és itt fent is olvasható, hogy ó, mintha csak rólam írtad volna, és hogy mennyire megnyugtató olvasni (még ha hülyén hangzik is), hogy igenis vannak ilyen pillanatok az ember életében.
Ez egy őszinte blog, az első pillanattól fogva, ezt fogadtam meg, mert így vagyok hiteles, hogy felvállalom, nem mindig rózsaszín csillámpóni az élet.
Kezdődik a suli, egészen biztosan lényegesen jobban leszek tőle. Sok volt a szünet a vizsgaidőszak és az új félév kezdete között.

Lelinka írta...

Iricc, szerintem a legtobb nonek, aki hazassagban el, gyerekekkel sok-sok ilyen pillanata van, csak nem szokas errol beszelni.:-( Sokkal konnyebb tagadni, mosolyogni es osszeszoritott foggal mutatni, hogy nekunk milyen jo, milyen harmonikus a kapcsolatunk, mennyire edesek-aranyosak a gyerekek, mennyire jo fej a ferjunk es amugy is mennyire jo nekunk.:-) Ha valaki nem igy tesz akkor ellenallasba, de legalabbis felemelt szemoldokokbe utkozik, nekem ez a tapasztalatom.

Rita írta...

Kedves Márti mama!
Ismeretlenül csak annyit mondanék, ha valódi a szeretete ilyen pillanatokban nem megsértődni kell, pusztán megölelni, azt akinek a pillanat annyira fáj, csak szeretni. Semmi egyebet. Szavakkal vagy öleléssel, nem haragudni, hátra vonulni sértetten. Csak szeretni.

Kedves három gyerekes ÉDESANYA! -csupa nagybetűvel- Sok erőt kívánok a három csodádhoz, és egyben a három legnagyobb feladatodhoz és emelkedést mikor úgy érzed a gödörből nincs kiút.
-egy másik háromgyerekes-

Márti mama írta...

Kedves Rita!
Higgye el nem vagyok sértődött. És nincsenek sirámaim, amiket egy saját blogon elénekelhetnék.
Megölelném, ha hagyná. Szeretem őt, de benne ott van irántam a "szeretni képtelenség". Lennének szavaim is (szeretők, vigasztalók), de tőlem nem fogadja el. Viszont az Ön együttérző, biztató szavai biztosan célba találnak nála. Köszönet érte!

Névtelen írta...

Akár rólam is írhattad volna.. Igaz nálam csak két gyerek, kétfelé megy, de mellette munkahelyem is van ,lakhelyemtől bő egy órára, segítségem viszont semmi, hármasban élünk..Nem egyszerű..Néha (sajnos nem is olyan néha)Halálosan kimerült vagyok... De..majd egyre könnyebb lesz...talán...