Amikor még nem tudtam, mi a tuti...

Amikor még nem tudtam, mi a tuti, amikor még igazán kicsik voltak a gyerekek, akkor azt gondoltam a nagyobb gyerekek szüleiről, hogy szegények, de rossz nekik, mert a nagy gyerekek már biztosan nem olyan cukik, és mecsoda nagy kiváltság kisbabával grasszálni, akit mindenki megcsodál és gügyög neki, az ember pedig feszít büszkén a babakocsi mellett.
Akkor még kicsi voltam, és buta, mert nem tudtam, hogy mennyivel jobb nagy gyerek szülőjének lenni, mert ki nem szarja le, hogy mit gondolnak a többi emberek rólam, meg a gyerekeimről, de hogy az az érzés, mikor beszélgetni lehet velük érdemben, szuperséges!
Elbűvölő, ahogy megértik a világot, és nem csak a maguk baba-módján, hanem amolyan tényleg igazán, a dolgok komplexitásában, ez egy egészen másfajta élmény. Nem adnám a világ minden kincséért, babás gügyögéséért sem az én szuper  nagy gyerekeimet, és nem gondolom, hogy másnak attól jobb, vagy rosszabb lenne, hogy kisebb, vagy nagyobb gyereke van.
Asszisztálni ahhoz, ahogy fejlődik a személyiségük, ahogy kibontakozik, változik a világképük, egészen elbűvölő. Sok anyát megrémít, ha a lánya elkezd kamaszodni, én viszont teljesen el vagyok varázsolva, hogy milyen csodálatos is ez a dolog, és azt hozzá kell tennem, hogy Emma nagyon "könnyű" kiskamasz, nem nagyon bosszantanak a kamaszkodásai (nem úgy az apját, ajjaj).
Most már látom, hogy minden életkornak megvannak a maga csodái, és azt úgy kell átélni abban a pillanatban, amikor jön, mert hamar elmúlik.