2014/02/01

Az egészséges újszülött

A minap látogatóban voltam a barátnőmnél, akinek két ünnep között született a csodaszép kicsi  lánya. A négyhetes kis csöppség pontosan úgy működik, ahogy a fejlődéstan nagykönyvben meg van írva. Hosszasan nézett engem, és hatalmasakat kacagott rám. A szociális mosolyt is tankönyvi szinten hozta. Mondtam is a szüleinek vicceskedve, hogy hát autista már biztos nem lesz ebből a gyerekből. Kicsit megdermedtek. Aztán később arról beszélgettünk a konyhán E-vel, hogy nekem annyira furcsa egy teljesen átlagosan fejlődő kisbaba, sosem volt ilyenem. Emmával neurológiára és dévényezni szaladgáltam a hipotóniája miatt, Iván születésétől furcsa volt (ő sosem mosolygott így), és Milosnak ott volt a veséje, meg az ADHD, ami kezdettől fogva mássá tette.
E. pedig azon morfondírozott, hogy tényleg, fogalma sincs, milyen egy eltérő fejlődésű gyerek, neki ez a harmadik, a két nagyobbikkal sincs semmi probléma. Egy hétköznapi szülő nem ássa bele magát a fejlődés apró részleteibe, fogalma sincs a szociális mosoly definíciójáról, mert rámosolyog a pár hetes babájára, ő pedig visszakacag ahogy minden kisbaba teszi ezt (vagy majdnem minden ugyebár).
És mennyire nyakatekert az én nézőpontom, mennyire más szemmel nézek egy csecsemőre, vagy kisgyerekre, a gömbölyű kis pofija mellett mennyi minden mást is figyelek az agyam egy kikapcsolhatatlan részében.
Imádom a gyerekeimet, boldog vagyok az életemben, soha nem kellene se más gyerek, se más férj, se más élet. És nagyon régen nem is gondoltam már arra, hogy valahol mennyire igazságtalan ez az egész. Régen nem morfondíroztam már azon, milyen lehet három átlagos fejlődésű gyereket nevelni, hiszen mindenki abból főz, amilye van, és az én alapanyagom sem jobb, sem rosszabb, csak éppen sok tekintetben egészen más, mint az "átlag" (bármi is legyen az). Ezért lepett meg a szomorúság, ami elfogott, ahogy ezt a tökéletes kisbabát néztem, azt hittem, ezen én már régen túlvagyok. A lányok szerint ez egy életen át tartó gyászfolyamat, nem lehet megúszni, hogy néha elő ne jöjjön.
A sok más nagyon földhözragadt szempont szerint pedig jöjjön a coming out, a szívem mélyén azért nem akarok több gyereket, mert egész egyszerűen nem bírnám elviselni, ha még egyszer ez történne velünk (és erre sokkal nagyobb az esélyünk, mint arra, hogy nem). Nem akarok soha többé az az anyuka lenni, aki nem boldog izgatottsággal, hanem rettegve figyeli az UH monitorját, akinek összesúgnak a háta mögött a folyosón, aki azzal a másik szemmel nézi a kisbaba fejlődését. Még akkor is, ha mindhárom gyerek a mássága legenyhébb formáját hozza, és többet köszönhetek nekik, többet fejlődtem általuk én magam is, mint azt valaha álmodtam volna.

3 megjegyzés:

Angyal Erika írta...

Az én barátnőm a héten szült, kíváncsi vagyok milyen érzelmeket fog kiváltani belőlem majd ha meglátom a babát. (4 éves auti kisfiam van)
Egyébként örülök, hogy lehet olvasni Rólad, nagyon gratulálok a főiskolás eredményekhez, remélem szeptembertől én is ott leszek!!

Dóra Bürger írta...

értelek. Engem mostanában a fiam szomorít el, az ő szomorúsága, hogy az aspi Jutka mellett élni olyan, mintha nen is lenne testvére, hisz neki nulla szociális interakcióra van ígénye. Azt hiszem el se tudják képzelni aki nem él benne, milyen óriási következményei van ilyesminek egy család életére.

kadarm írta...

miközben értelek titeket, elmesélem, hogy én rendszeres irigység tárgya vagyok a gyerekeimmel. akik közül ugye szintén egy sem átlagos. mert hogy nekem könnyű, mert okosak, mert sok dologban tehetségesek. fura módon azokban a közösségekben (nyilván nem reprezentatív) ahová ők jártak-járnak, mindenki különleges, valamiben kiemelkedő gyereket szeretne. nyilván nem autistát és-vagy hiperaktívat persze:)