2012/10/05

Egy kevésbé vidám poszt

Újabb kicsiny adalék a nagy magyar valóságból. Napirendre került megint a waldorf kérdése, egy Virággal való beszélgetés kapcsán. Nem volt elég annyiszor lepattannunk róla, gondoltam nekivágok újra. Hátha...
Nagy reményeim voltak, mert tetszik a waldorf pedagógia, az, ahogy a gyerekeket szemléli, nagyon közel áll az én belülről fakadó ösztöneimhez.
Több levél, és telefonváltás után elmentünk egy ismerkedésre. Nem árultam zsákbamacskát, nem is akarok, leírtam, hogy Ivánnal mi a helyzet.
Húsz percig voltak bent, ahol az egyik (másodikos) tanítónéni, és egy (talán pszichológus) nézte meg őket. Elmondásuk szeint babzsákot dobáltak, rajzoltak.
Ebből a kis időből kiválóan meg tudták állapítani, hogy Iván szerintük nagyon súlyos eset, és nem vállalják. Megkaptam egy iszonyatosan megalázó handabandát arról, hogy miért is nem veszik fel őket oda. Nem is lényeges, hogy mit mondtak, mert hazugság és körítés volt csupán, egyszerűen beparáztak attól, hogy egy kicsit más gyerekkel kell foglalkozni. Egy hatalmas neonfelirat villog a gyerekem homlokán, ami mindenkit elriaszt. Most már teljesen világosan értem, miről beszéltek az érintett szülők, amikor stigmatizálást emlegettek.
Nézem este, ahogy alszik mellettem, a kis arca békés, gondtalan, kezd eltűnni a babás bája, formálódnak a vonásain a kamaszos, fiús jegyek. Egy hatalmas érték, csiszolatlan gyémánt, bájos, kedves, imádnivaló, okos ember. Akkora akarással, amekkorát felnőtt emberben is ritkán látni, hogy megfeleljen ebben a furcsa, idegen világban, ahova született, és ez a világ újra és újra ellöki magától, nem is sejtve, hogy mekkora kincset herdál el.
Vannak olyan helyzetek, amiknek nem látom a vicces oldalát, nagyon ritkán, de előfordul. Ez egy ilyen.
Az vígasztal csak, hogy kicsi Ivánom még olyan öntudatlan, hogy ezt az egészet észre sem vette. Ha létezik az autizmusban áldás, akkor ez az. Nem tudom, mikor ébred rá, hogy meddig tudom őt védeni a testemmel, lelkemmel, hiszen az utolsó leheletemig küzdök értük, és küzdök a méltó bánásmódért, amit megérdemel.
Sajnos Emmácskám nagyon is tudatában van ezeknek a dolgoknak, őt már sokkal nehezebb védeni, őt erősítenem kell, hogy saját maga tudja megvédeni a lelkét a romboló felnőttek önző világában.
Abban a világban, ahol egy csodás, kicsi álmodozó kislányt kudarcok, és kritikák érnek.
Ő tegnap átérezte az eltaszítottság, a nem vagy elég jó érzését, újra. Azt, amit nap mint nap megél a suliban. Ami miatt állandosult a hasfájása, és felerősödtek a szorongásai.
Az édes, csivitelő, dévajul kacagó kicsi lányom szorongó, hasfájós, levert, szomorú, elbizonytalanodott, önbizalomhiányos. Az iskola réme, mint valami nyomasztó szellem ül a vállán, követel, számonkér, kritizál, elvár.
Azt hittem, a waldorf arról szól, hogy a gyerekek ettől megmenekülve méltósággal nőhessenek emberré. Ehelyett még onnan is kapott egy pofont, egy nem vagy elég jót, és a zokogás közepette azt csuklotta, hogy biztos azért van, mert kétszer is elejtette a babzsákot, és lehet, hogy nem ment az összeadás. Tegye fel a kezét az, aki erre ne fogna egy kalasnyikovot, és sorozná le a szeme elé kerülő összes tanárt!
Az ember azt hinné bohó ifjúsága virágában, hogy  a szerelmi bánatnál nem létezik szörnyűbb fájdalom. Vicces... Nincs az a szerelmi csalódás, ami csak megközelítené azt a kínt, ami akkor hasítja darabokra egy ember szívét, amikor a gyerekét bántják.
Nem tudok semmi poént írni ennek a posztnak a végére sem, talán egy kis idő múlva, ha már meglesz a kellő történelmi távolságból fakadó rálátásom a történtekre, hiszen abban mélyeb hiszek, hogy a végén minden jóra fordul, minden a jó irányába halad, csak néha a poklon keresztül...

11 megjegyzés:

Sárosdi Virág írta...

Most pont rohannom kell, nem tudom összeszedni a gondolataimat, de nagyon megrázott, amit írtál....:(((((
Ivánnal semmi, de semmi gond nem volt, mikor egy kerek hétig nálunk volt. Másik 8 gyerekkel simán, különösebb konfliktus nélkül kijött...na ezt nem fogom egykönnyen megemészteni. :(((((((((

Nils Holgersonné írta...

Ritkán kommentelek, de ezeknek a gyerekeknek már az egy szuper életbiztosítas, hogy ilyen anyjuk van.
Megvédeni nem tud őket, és talán nem is kell, mert sok dolog van, amit meg kell tapasztalniuk, de hogy te ott vagy igy, ahogy, az nagyon jó.

(mi a baj Emmával a suliban? :o)
(válogatott gyerekekkel könnyű jó eredményt elérni :S, a waldorf viselkedése kritikán aluli, és nem azért, mert elküldtek titeket, szívük joga, de adni még egy pofont, háát, nem találok szavakat)

Regi írta...

Ezt nagyon szomorúan olvastam... :( Waldorfról nem gondoltam ilyen hozzáállást.

hugic írta...

különösebben nem vagyok Waldorf párti (mondjuk kontra sem), de sztem sokkal inkább a nevelők, pedagósusok hozáállásán múlik a dolog. oké, hogy van a Waldorfnak egy filozófiája, ami neked szimpatikus, de a határok tágak és a nevelést, a milyenséget-minőséget mégis csak a személyzet adja. Marcim fejlesztője egy olyan pedagógus, akit ha klónozhatnának, kellene belőle egy egész országra való és nem lenne nálunk ennyi kishitű, önbizalomhiányos és szorongó gyerek. lenne viszont ezer meg ezer mosolygó arcú, önbizalommal teli, kreatív és boldog kisfiú és kislány. ebben biztos vagyok. a gyerekeid tündériek és Veled, a családdal, biztos, hogy a helyükre kerülnek a dolgok!

zso írta...

írtam jó hosszút, elszállt..a lényeg az volt, hogy átéltük ugyanezt, lebegtetés 2-3 hétog, gyerekek magukban keresték az okot. DE, a w mindig is nyíltan vállalta, hogy egyéni elbírálás, hogy felvesznek egy gyereket egy már kialakult osztályba, vagy se, belefér-e az ottlévő közösségbe, vagy sem. Sajnálom, biztosan nem a legjobb megfogalmazást használták.

Piglet írta...

Szeretném egy kicsit másik oldalról is láttatni ezt a dolgot. Alap, hogy EGYIK gyerekem sem jár Waldorfba. Azonban tavaly elgondolkoztunk rajta a legkisebb vonatkozásában.

Rögtön az elején nagyon világossá tették, hogy a létszám szempontjából nincs akadálya, viszont az osztálytanítók az alapján döntenek, hogy az új gyerek mennyire passzol bele az osztályközösségbe. Mert náluk nagyon fontos a már ott lévők védelme, a megfelelő csoportdinamika. És én ezt jónak tartom. Jónak, hogy védi a már ott lévőket, jónak, hogy nem vállal fel olyat, amire úgy érzi nincs elég energiája/képzettsége. Jobb ez, mint ha rábólintana és azt mondaná, persze - és nem lenne semmi sem jobb
Senki nem bántotta a gyerekedet, mindössze azt mondták, hogy nem.

És értem én, hogy a gyerekeid számodra a legszebb, legokosabb, legaranyosabb gyerekek, ez így van jól. Viszont tudomásul kell venni, hogy Iván egy nehéz gyerek, és a világ ezt nem fogadja el olyan könnyen, sőt...

Keress tovább, keress addig, ameddig nem találod meg, ami a legjobb. De hibáztatni azokat, akik legalább őszintén megmondják, hogy nem vállalják... Nem tudom.

Rita írta...

Vajon ha nem mondod el milyen Iván is elutasítják? Lenne egy tippem...:(
Szegény Emma.

szi írta...

Szia, még sosem kommenteltem nálad, de régóta olvaslak, mert nekem (is) két "nehéz" gyereket kell felnevelnem, megvédenem. Ök ADHD-sek ill. ADD-sek.
Hasonló problémával küzdünk, mint ti. Az iskolák nem tudnak / nem akarnak mit kezdeni velük. Hiába okosak, szépek, jólelküek, folyton kudarcban van részük, folyton úgy érzik, hogy ök nem felelnek meg vmi kimondatlan elvárásnak, hiába küzdenek. Szörnyü érzés ez nekem is. Mi a Montessori-jellegü sulival jártuk meg nagyon, pedig hasonló indokok miatt választottuk, mint amiért ti a waldorfot nézegettétek. A legszörnyübb a tehetelenség, hogy hiába erölködsz te mint szülö szinte semmit sem tudsz elérni, nem tudod megvédeni öket.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen nagy pofont kapatatok, de talán jobb is, hogy nem egy ilyen helyre jár Iván. Itt biztos nem lenne jó neki. Ildi

Dóra Bürger írta...

iric végighalgattad élőben múltkor az aoszban a mi iskolai kálváriánkat, Jutka a negyedik iskolába járt mát harmadikos korára. Volt olyan iskola aki rábólintott, hogy jöjjön, majd nem tudott mit kezdeni vele, az a másfél év amit ott töltöttünk maga volt a pokol néha. És volt olyan iskola is, ahol 1 hét próbahét után mondták meg, hogy nem, nem fér bele a koncepciójukba, a szívem szakadt bele, irtózatosan fájt az elutasítás, és nehezen bőgök, de akkor vadidegen tanárok előtt törtem ki zokogásban.
Most jó helyen van, 80%osan elfogadható a helyzet - azaz lehetne jobb, de még mindig itt kapja meg a legtöbb elfogadást és segítséget azok a helyek közül amit ismerek. Jövőre felsős lesz, 5-6 új tanár, előre rettegek és imádkozom, hogy kibírjunk még 2 évet, mert 7.-től már tudom hova viszem.
A pedagógusok nincsenek felkészülve a másságra, nem tanulták az iskolában, nincsenek eszközeik, nincs segítségük, nincs idejük rá. Jutka egyedüli problémás a mostani 26 fős osztályában, ez a szererncséje, a lenne még 2 adhd-s már belebuknának a tanítói.
Nem ők a hibásak, a rendszer szar, a gazdaság szar, a szemlélet rossz. Menni kell tovább, verni az asztalt a jegyzőnél, az aosznál, hallatni a hangunkat, ennyit tehetünk.
Ha egy iskola konkrétan elutasít az még mindig sokkal-sokkal jobb, mint ha bevállalja és nem bírja el, tudom, kipróbáltam mindkettőt. Most még friss a seb, megértem, ha nagyon fáj - tényleg szó szerint végigcsináltam ugyanezt a gyerekkel, ő nem fél órát dobált babzsákot, hanem 5 napig bejárt oda iskolába, lettek kapcsolatai még ha kezdetlegesek is... - de utólag hálás vagyok nekik, mert sokkal mélyebb sebeket ejtett rajtunk a bevállalós és inkompetens iskola az azt megelőző másfél év alatt.

Mandula írta...

Lehet, hogy butaság amit írok, de nem gondolkodtál el rajta, hogy keresel egy jó (nyugdíjas/munkanélküli) pedagógust, aki vállalná a gyerekeket és otthonoktatás keretében tanulnának (nem feltétlenül otthon :-)? Legalább is amíg meg nem erősödik a lelkük a sikerélményektől.
Ebben S. Virágnak több tapasztalata van... én csak ötletelek...

presh írta...

Nem az a bajom, hogy nem vették fel őket, természetesen, ne vegyék fel, ha nem tudják elvállalni, ez rendben van.
Engem az ütött szíven, hogy ennyire nem kapott esélyt sem. 20 perc után kijelenteni, hogy "nagyon súlyos eset", elképesztően durva, és persze legfőképp felelőtlen kijelentés. Mert hogy nem nagyon súlyos eset, ezt olyanok állítják egybehangzóan, akik értenek is hozzá, és évek óta ismerik a gyereket. Meg az utána lévő handabanda, amiben többek között az is elhangzott, higy ez tulajdonképpen egy normál iskola, művésztei fakultációval... No hagyjuk, túl vagyok rajta tanultam ebből is.
Mandula de igen, ezen nagyon sokat gondolkodtam, de sajnos ezzel megvonnám az alapvető szocializációs lehetőséget tőlük, amire más más okból, de mindkettőnek szüksége van.
Most újra nekiveselkedek a meglévő sulinak, századjára, beszélek (újra) a tanító nénikkel, és Emma el kezd járni pszichológushoz + tesócsoportba a Cseperedőbe, ez biztos sokat javít a helyzeten.