Drága kicsi fiam konkrétan ma úgy összefosta magát a bölcsiben, hogy a szandáljából öntötték ki a cuccot. Na persze én a Mammutban voltam szőrlézerezésen, Emmástul, vonattal.

Szóval holnapra megnyertem őt is itthonra.

A káoszt jobban fokozni úgysem lehet. Elképzeltem, hogy majd hetekkel karácsony előtt ünnepi díszbe öltöztetem a házat, akkurátusan takarítok, rendet rakok, sütök-főzök, a kicsi szívemet is ünneplőbe öltöztetem.

Ehhez képest Emma itthon nyüglődik péntek óta, holnap már Öcsi is itthon lesz, egész héten a cserépkályhások mászkálnak át a fejünkön a sáros bakkancsukkal, ráadásként összepisilik a wc-met, és még az ülőkét sem hajtják le maguk után. Minden este suvickolok.

A kinti égősorokat felraktam, majd kiderült, hogy rosszak.

Két napja a kertészek is megjelentek, hogy szánják-bánják a késedelmet, jönnek befejezni a kertet. Így aztán két napja zúg kint a kertben a légkalapács is.

Egy sztenderd versenymedence méretű betonteknő van kint a kert közepén, mivel a házat építők fia úszó volt. De már az előttünk lakók sem használták (nyilván, több millió forint lenne rendesen megcsinálni, és fenntartani), én meg két éve rettegek, hogy mikor esik bele valamelyik gyerek. Így aztán le lett fedve, körbe lett kerítve, de én továbra is csak rettegtem.

Így aztán az én szívemnek különösen kedves az most, hogy lebontják, bedöntik, betemetik, a helyét felégetik és sóval behintik.

De hogy visszakanyarodjak a már előttem is homályos kezdeti témához... Öööö, mi is volt az? Ja igen. A karácsonyi készülődés. Szóval semmi készülődés, inkább csak túlélésre játszunk, és reménykedünk, hogy minden munkás végez Karácsonyig.

A legvégső nagy megnyugvásom az egészben mégiscsak az, hogy olyan imádnivaló férjem van, aki nem hugyozza körbe a wc-t, és visszahajtja maga után az ülőkét.