A céges karácsonyi buli leginkább egy unalmas tömegrendezvényre hasonlított. A kaja pocsék volt, az ital rettenetes, a bor nájlonküvé.
Áldottam a jobbik eszemet, hogy bár Emma az előző napi láz után teljesen egészségesnek tűnt, én mégis inkább otthon hagytam őket Mónikára (sűrűn remélve, hogy ezúttal nem lesz üvegtörés).
A céges zenekar mindent felülmúlóan csúcsszuper volt, az ajándékozás utolsó órája szolíd unalomba torkollt. Hiába no, hatvan ember csatolt részekkel ammán sok(k).
Emma este még a lelkünkre kötötte, hogy ha már aludna, mire mi hazamegyünk, az ajándékát helyezzük csak az ágya alá.
Hazaérve két szuszogó csomag fogadott minket, Mónika szerint minden rendben zajlott.
Egykor mi is álomba ájultunk.

Majd Emma kettőkor (esküszöm ezekbe egy érzékelő van beépítve, hogy garantáltan akkor rázzanak fel az álmomból, mikor az a legrosszabb, az álom-fázisok legpocsékabb időszakában).
Jött a kis csomagjával, mert hogy szerinte reggel van.
Egy órán keresztül cívódtam vele (Jura bevonult inkább a gyerekszobába békésen aludni) és próbáltam meggyőzni a nyilvánvaló tényről, hogy kurvára éjszaka van még.
Háromkor feladtam, és a hiszti lélegzetvételnyi szünetében azt lehelltem, hogy jól van, inkább tényleg nyissuk ki azt a kibaszott csomagot, csak legyen végre kuss, alhassak.

Tudtam, hogy máj litlő póni van benne, de mégis váratlanul ért a látvány. A förmedvény póni derekára valami lélegzetelállítóan ocsmány uszály volt kötözve, bárgyú tekintetéből káröröm sugárzott, ahogy a lámpa erős fényénél könnyezve bontogattam. Fogaim között nyomdafestéket nem tűrő szitokáradatot sziszegtem végig.
Amikor megpillantottam a rendkívül gondos csomagolást, halkan felzokogtam.
A rettenetes gonosz gnóm póni sörénye kettő (azaz kettő) darab helyen volt két műanyag lapka közé varrva(!). A négy darab (patánként egy) körömcipő (patkó?) külön-külön rögzítve, lekötözve, odavarrva, beragsztva. Csakúgy, mint a csattok, hajkefe és még számos egyéb bizbasz tartozék.
Röpke fél óra alatt sikerült is kinyernem a fröccsöntött borzalmat pónit.
A csomagolók valószínűleg területi döntőt nyertek a ki mit tud "hogyan csomagoljuk el üzembiztosan uránnal dúsított családi örökségünket atomvillanás esetén" ágazatában.
Ekkor derült ki a nálamnál szorgalmasabb tévénézőket meg nem lepő tény, ha a póni nyakában megnyomom a medált, akkor pislog egyet és a szarva, meg a ruhája(?) világít és villódzik.
Erőm utolsó tartalékával azt hörögtem elsőszülöttemnek, hogy takarodjon be fáradjon be a szobájába és ki ne jöjjön reggelig, mert megfojtom roppant mód mérges leszek.
Sejtette ő akkor már, hogy kicsit túl lőtt a célon, így minden különösebb faxni nélkül szót fogadott.

Legközelebb reggel háromnegyed tízkor nyitottam ki a szemem.
Köszi Jura, jófej vagy!