Autizmus és szexualitás

Ezen a tréningen voltunk a hétvégén. Nagyon hasznos volt, sokmindent tanultunk, és nagy örömömre természetesen még eléggé időben is vagyunk. Újabb megerősítés abban az irányban, hogy igenis használni kell a segédeszközöket a mindennapokban, napirendi kártyákat, Én-könyvet, szociális kört, folyamatábrákat.
Nagy levegővétellel végre az elkövetkező hetekben terveim szerint vizuálisan akadálymentesítem a házat.
Az Én-könyvért Iván nyúz egy ideje, és a hétvégén az egyik anyuka elhozta a sajátjukat, ami nagyon megtetszett. Eddig az tartott vissza, hogy iszonyatosan macerásnak tűnt ez a scrapbook-szerű rendszer, amit én tanultam.
Nekik egy sima gyűrűs mappában bugyikban tárolva vannak a lapok, minimális ráfordítással maximálisan auti-specifikusan. Sima word-ben elkészítve képekkel, minimális szöveggel.
Már alakul a napirendi része is. nem egész napra, egyelőre csak a kritikus időszakokban, a reggeli és esti készülődés idejére.
Mindig belefutok abba a hibába, hogy az ilyen jól működő autinak, mint Iván, talán nincs is ilyesmire szüksége, aztán persze kiderül, hogy azért lényegesen megkönnyítené az életét.

A másik dolog, amin mostanában gondolokodom, az a sorsszerűsége az életünknek. Köztudott, hogy az autizmus javarészt genetikai okokra vezethető vissza, nagyon nagy a családi halmozódás. Ha még Milos tervezése előtt ezt így tudtam, és tapasztaltam volna, mint a mostani fejemmel, nagy valószínűség szerint nem vállaltam volna még egy gyereket. Egy csoda, hogy Milos nem lett az (na jó, helyette ADHD, és a kettő között nem is tudnék mérlegelni, melyik "jobb-rosszabb).
Vállalnék-e még egy ilyen enyhén érintett autit, mint Iván? Igen. De míg arra nagyon nagy az esély, hogy auti lenne, arra semmi, hogy szintén enyhén érintett. Aki családokat én ismerek (messze nem reprezentatív mennyiség), szinte mindenhol felmerül a tesó kapcsán a gyanú, sokszor nagyon is okkal, és én több olyat láttam, ahol a kisebbik jobban érintett.
Vállalnám-e Milost újra, tudván, hogy ADHD-s? Természetesen, a világ szegényebb lenne, ha ő nem élne benne. Vagy ahogy Jura fogalmazott, az össz-világ-jókedv jelentős része benne öszpontosul.
Nem győzök elég hálás lenni tehát a sorsnak, hogy Milos foganásakor erről ez egészről semmit sem tudtam, így van három csodálatos gyerekem.
Nem tervezünk tehát több gyereket, nincs bennem az a mindent elsöprő gyereket-kívánás, ami volt mindhárom alkalommal, sőt... Nosztalgikusan gondolok a picibabás időszakokra, azzal a jóérzéssel, hogy túlvagyunk rajta, nem csinálnám előről, imádom, ahogy nőnek, okosodnak, kamaszodnak.