Péntek óta visszamerészkedtem a saját kocsimba, nem volt pofám tovább nézni, ahogy Jura vonatozik. Mert ha csak simán vonatozna, az egy dolog, de a fél-másfél órás késés, vagy a komplett vonat kimaradása teljesen hétköznapi eset ezen a vonalon, na úgy viszont tömény szívás vonatozni...
De arról nyilván nem a kocsi tehet, hogy tegnap a kapu előtt majdnem csináltam egy tripla leszúrt rittbergert, aminek következtében meghúztam a combomat. Mivel épp az oviba indultam a srácokért, nem kuporodhattam le zokogva a hóra kínomban (noha ehhez lett volna kedvem), hanem inkább beültem, és a könnyeimet nyelve elmentem értük.
No azért jól jött volna az automata váltó, mert kézzel kellett ráemelnem a kuplungra a lábamat.
Mindezek után végső csapásként hívott Judit, hogy nem tud jönni takarítani és vigyázni a Milosra, mert lebetegedett.
Így esett, hogy ma Milos is jött velünk iskola előkészítőre, és míg Emma okosodott, mi a fagyos kisnémedi tájban róttuk a köröket. (Itt jegyezném meg, hogy Kisnémediben mindenhol! le van takarítva a járda, csontszárazra.)
Ma már kissé jobb a helyzet, de azért focibajnokságot még nem nyerek...