Ez az én mesém a felhőkről, és az mennydörgésről. Okuljék hát minden félős felnőtt és gyerek.
Amikor már nagyon nagy meleg van, és a fák, virágok szomjaznak, kókadoznak, akkor először csak halkan sóhajtanak a felhőknek, aztán már kiabálnak is:
- Felhők! Kérünk titeket, nagyon szomjasak vagyunk! Adjatok egy kis esőt, hogy ihassunk végre.
A felhők kicsit kéretik magukat, de azért gyülekezni kezdenek az égen, hogy jobban hallják a növényeket.
És akkor a növények újra kezdik, hangosan:
- Felhők! Oltsátok a szomjunkat hűs esővízzel!
Ekkor a felhők nagyon megsajnálják a kis virágokat, és odarohannak, hogy minél hamarabb esőt tudjanak rájuk zúdítani.
A nagy sietségben összeütköznek, méghozzá bumm, nagyon hangosan, összebuccan a kobakuk, ekkor halljuk, hogy dörög az ég.
Aztán rá is kezd a nyári zápor, a kis virágok ihatnak végre.
2007/06/04
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
ohh iricc:-)) mitossze nem gondolkodtam hogy kene ezt elmagyarazni a lanyomnak:-) elloptam a mesedet es siman elfogadta es nem fel a dorgestol.orok hala es koszonet:-)
megara
Én is elcsentem:)
Fanni tátott szájjal hallgatta.
:-)))
örülök, hogy nektek is bejött. én már nagyon régen mesélem az enyémeknek, még akkor találtam ki, mikor Emma legelőször nézett rám kérdőn (most meg kell-e ijedni vagy nem?) egy mennydörgésnél.
akkor gyorsan kitaláltam, azóta is imádják, és tényleg nem félnek.
Néha egy nagyobb dörrenésnél mondogatjuk, hogy jaj szegény felhők, ez biztosan fájt neki :-))
Megjegyzés küldése