Délután mentünk anyáknapjázni anyuhoz, és kis autónkkal (ami történetesen előről úgy néz ki, mint egy cápa) a nyóckerben robogtunk. A Diószeghy Sámuel utcában kocogtunk szép csendben (laktam is ott egy kis ideig), az élet folyt a maga kis diszkrét medrében, stricinek kinéző fazonok támasztották a koszlott házfalakat és csacsogtak kurvának kinéző csajokkal.
Az utca közepén egy galamb ácsorgott. Látszott rajta, hogy sokat próbált nyóckeres veterán, nem igazán ijed meg a saját árnyékától. De azért egy mazda hatos csak nem egy kóbor macska, vártuk, hogy ha nem is reppen fel, legalább arrébbtotyog. De nem! Szembefordult velünk, szemében vad tűz lobbant. Lassítottunk. Nem mozdult. Szinte vártuk, hogy a háta mögül elővesz egy parabellumot, és ránktüzel.
Levegő sem rezzent, hallani véltem, ahogy sír a távoli harmonikaszó, egy ördögszekeret hajtott a hirtelen feltámadó kukaszagú huzat.
Tudtuk már akkor, hogy ekkora lelki nagyság előtt meg kell hajtani a fejünket. Szégyen, nem szégyen, győzött. Kikerültük.