KISFIAM
A földzsinten vagyok a nappaliban, hallom a kurjantását. Egyből felsietek a gyerekszobába, azt akarom hogy tudja, mindig jövök ha hív.
Ahogy belépek az elsötétített babaillatú szobába látom, hogy a kiságyban ül, és reménykedve néz az ajtó felé. Mire odaérek az ágyhoz ő már áll és felém nyújtózkodik. Akkor látom, hogy a szemében könny csillan. Sírt hát mégis, hogy jöjjek már.
Szorosan magamhoz ölelem, végigsimítok a meztelen kis talpán, elmosolyodom, ahogy kiterpeszti a kis sült szalonna lábujjait. A vállamra hajtja a fejét, rámsímul. Így ringatom őt minden anya és gyermek ősi ritmusára.
Rám fekszik, szinte elfolyik rajtam az igyekezettől, hogy minél több porcikája símulhasson hozzám. Az oldalát símogatom. Érzem, hogy legszívesebben belém bújna, oda vissza a békés anyaméhbe, ahol csak ő van és én, minden más tompa zörej és hullámzás.
Úgy ölelem, hogy érezze, minden ringató figyelmem csak az övé.
Kis idő után hangot is ad az elégedettségének, felnyikkant, kicsi kölyökállat hangjelzéssel. Én visszanyikkanok. Kis tétovázás után újra felnyikkant, s én válaszolok neki.
Kicsit játszuk még ezt, és tudjuk, ó nagyon is tudjuk, mennyi minden hangzik el most. Kérdések és feleletek, a szeretet kicsiny szerződései, bókok, vallomások, ígéretek.
Aztán újra csend borul ránk. Ringatom és símogatom, ő pedig ájult gyönyörűséggel borul rám. Kicsiny testét majd szétvetik a hatalmas érzelmek, nem bírja hát, felmorran. Úgy morog, ahogy csak ő tud, kicsi kölyökkutya.
Tenyerem a hátán, érzem ahogy az egész teste rezonál, mint egy piciny hangoszlop. Visszamorranok, rekedten, ügyetlenül, de ő érti. Újra morog, s én viszont.
Megint játszunk.
Aztán mikor újra csend telepedik rám rajtam a sor, felsóhajtok a gyönyörűségtől. Kicsiny teste megemelkedik a kezem alatt, ahogy kitágul a mellkasom. Alig ereszkedik vissza, most ő sóhajt, a tenyeremmel érzem ahogy a csöpp kis tüdőbe levegő áramlik.
Újra dóhajtok, majd megint ő, immár szándékosan.
Megint játszunk.
Végül megelégeli a gyengéd ölelkezést, először a lábával kezd kalimpálni, majd felemeli a fejét, és rámvigyorog.
Visszamosolygok.
Ilyenek vagyunk, érted anya, ugye? Vár a világ, a számtalan felfedeznivaló. Értem persze, nem marasztalhatom tovább, gyorsan megkeresem a szétszórt zoknikat, játékosan megcirógatom vele az orrát, és kilépünk a gyerekszobából.
Mire a földszintre érünk már türelmetlenül, hangosan kurjongat a nővérének, és ahogy leteszem a földre, hátra se nézve rohan a konyhába.
Az én kisfiam.