Ma jutott eszembe, hogy nem is volt menekülési kényszerem az esküvő előtt. Mert hogy állítólag van egy csomó embernek. De nekem nem volt... Én csak egyszerűen nagyon vártam, aztán átadtam magam a boldogságnak, és utána is csak lebegtem. Azt hiszem mélyen a lelkemben el kell hogy ismerjem, nagyon jót tett mindkettőnknek ez az esküvő. Naphosszat kérdezgetjük egymástól, hogy mi most tényleg házasok vagyunk? Olyan sokat vártunk rá (egy évet), és ahhoz képest olyan hirtelen történt minden. Mondtam is Jurának, hogy talán a lagzi arra jó, hogy a nagy ünneplésben képes az ember beemelni, hogy mostantól házas ember. Én úgy gondolom, mostantól a nap is másképp süt le ránk. Cinkosan, mindenttudóan...

Na ez jó zagyva lett. Sebaj, hiszen teljesen zavarodott vagyok... És boldog...