Kamaszlélek

Annyira emlékszem kamaszkorom érzelmi hullámvasútjára. Amikor egy aprócska dolog hirtelen óriásivá duzzad, és az ember a legvidámabb jókedvből a mélybe zuhan egy pillanat alatt, és jönnek azok a rettenetes nyomasztó lélekfájdalmak.
Emmácskám jegyet váltott erre...
Tegnap mikor jöttünk el Virágtól, szokatlanul csendes volt a kocsiban. Megkérdeztem, mi bántja. Mintha egy csapot nyitottam volna ki, elkezdett zokogni, mint a záporeső, és elmondta, hogy Virág egyik lányát véletlenül anyának szólította, és emiatt rettenetesen érzi magát, annyira ciki volt.
Kérdetem, hogy kinevették a többiek? Nem, dehogy, nem erről van szó. Csak neki rossz érzés, és most már soha többet nem akar Virághoz menni.
Hosszasan vigasztaltam, elmeséltem neki, hogy ezek a rossz érzések a kamaszodás miatt vannak, sajnos ez előfordul, de tudnia kell, hogy sem én nem haragszom, és az is lehet, hogy Virágék észre sem vették, hiszen ahol hat gyerek van, ott szinte mindennapos egy ilyen tévesztés, én is össze szoktam őket keverni, mégsincs harag emiatt.
Próbáltam felvidítani, többé-kevésbé sikerült is, de azért este mellettem aludt el, úgy, hogy simogattam.
Tudom, hogy ez természetes, és benne is próbálom ezt tudatosítani, hátha ettől könnyebb lesz, hiszen azt látom, hogy valahogy nincs még erre az egészre felkészülve, ő egy bolondos kisleányka, ezek a dolgok egy csöppet sem érdeklik még. Kaphatott volna a természettől még egy kis haladékot...