Vizsgaidőszak vége

Szerdán megírtam az utolsó vizsgámat, már épp ideje volt, teljesen ki voltam purcanva. Estére jól le is betegedtem, bár az élet nem állt meg, menni kellett Cseperedőre, másnap pedig Miloska meghívta három kis barátját az oviból. Olyan volt, mintha három visító aranycikeszt engedtem volna szabadjára a házban. Nagyon édesek voltak, és nagyon fárasztóak. Birkóztak, mint a kölyökmacskák, tigrisbukfenccel szelték át a nappali légterét. Fénykép nem készült, mert bizonyára mind elmosódott lett volna.
Éjjel aztán Miloska velünk aludt - még szerencse -, éjfél előtt nagyon elkezdett hánykolódni, rugdosódni. Amikor felült nyeldekelve, már tudtam, hogy ennek fele sem tréfa, felkaptam a gyereket, és mint a szélvész, kironahtam vele a fürdőbe.
Majdnem ki is értünk, a wc-deszkára, és elé a földre terítette a rókaprémet... Az anyaság maradandó pillanatai nem az ovis anyáknapi ünnepség fülledt, izzasztó, könnypárás melegében születnek a kisszéken gubbasztva, lopva az órára sandítva. Az igazi pillanatok akkor születnek, mikor tartod az okádó gyereket a wc fölé (próbálsz nem belelépni az addig keletkezett tócsába), látva az izzadt, értetlen, félig alvó kis fejét, amint hányás közben is magyaráz valami érthetetlen katyvaszt. Amikor lemosdatod, félreülteted, amíg a fürdőt sikálod, várva, hogy jön-e még újabb roham.
És aztán mikor magadhoz öleled az ágyban, ő bújik, és azonnal visszaalszik, tudván, hogy vigyázol rá.
Másnap persze úgy ébredt, hogy kutya baja, annyira emlékezett csak, hogy "olyan gyorsan szaladtam vele, mint a rakéta", és hogy megdícsértem, milyen ügyesen a wc-be hányt.