Sikerélmény

Nem tudja az ember, hogy milyen lehet normálisnak lenni, ha egyszer nem normális helyzetben van. Vannak elképzeléseim arról, milyen lehet egy átlagos háromgyerekes program.Ezek az elképzelések azért nem a valóságtól elrugaszkodottak, nem keményített hófehér inges kisgyermekek ülnek csendesen az asztalnál, miközben eltartott kisujjal kanalazzák a brokkolilevest.
Ezekben az álmokban valami érdekes helyen vagyunk, mindannyian élvezzük a magunk módján, van benne kis civakodás, hiszti, de mondjuk nem égő arccal távozunk sietve, miközben a teljes széthullás közeleg. Mi felnőttek is tudunk váltani pár szót egymással, nem csak oltjuk (vagy megelőzzük) a tüzet.
A tegnapi nap pontosan ilyen volt.
Olyanok voltunk, mint egy teljesen átlagos család, akik ellátogatnak a Tropicáriumba. Maga a hely vagy eleve zseniális választás volt, vagy jó pillanatban voltunk jó, helyen, vagy nem tudom mi, de imádták. Mind a hárman. Mi is kisimultan csodáltuk a halakat, cápákat. Senki sem unatkozott, őrjöngött, veszett el.
Annyira, de annyira jó volt, hogy el sem tudom mondani.
Ivánnál bevezettük a mobil napirendet, minden hajszál pontos sorrendben volt a kezében a kis kártyákon, még a wc-re menés, meg a ruhatár is. Döbbenetes eredményt hozott a dolog, egy teljesen nyugodt kisfiú állta végig a hosszú sort a pénztárnál, jött wc-re, amikor kellett.Végig rajta volt a fülese, ami gondolom még javított a hangulatán.
Nem tudom, voltunk-e már valaha olyan programon, ami ennyire lekötötte volna, és ekkora élvezettel vett volna benne részt. Ő szerintem kétszer ennyi ideig is ellett volna ott, csak ülve az akvárium előtt, bámulva a halakat. Ettől persze mindenkinek jókedve lett, tudtunk figyelni a másik kettőre is, akik ezt meg is hálálták.
Nagy merészen még étterembe is elmentünk utána, és állíthatom, kiálltuk a próbát.
Vérmes remények keltek bennünk, kimondhatatlan öröm, hogy végre élvezni tudtunk egy közös családi programot.