2006/09/29

Hát hogy mi sosem tudunk unatkozni...
Emmának hajnalban volt egy kruppos rohama, ami reggelre elmúlt. Majd délben olyan erővel tört rá, hogy befulladt. Sípolt, zihált, és beszélni is csak lihegve tudott, a mellkasát dörzsölte folyamatosan.
Így aztán hívtam Jurát, hogy jöjjön azonnal haza, viszem a gyereket a kórházba (azt most nem részletezném, hogy mennyire volt lelkes ennek hallatán).
Nagy nehezen hazajött, de akkor már tűkön ültem.

A kórházban kicsit várni kellett, aztán mikor sorra kerültünk, egyből elkomorult a doki arca. Kicsit meghallgatta, majd szaladtunk is át az osztályra, egyből kapott ballonban spray-t, és egy gép elé kellett ülni, amiből egy csövön keresztül gyógyszeres pára gőzölgött.
Közben nagyon aggodalmas fejet vágott, percenként hallgatta a gyereket, hogy javul-e. Nagyon drukkoltam, mert ha nem javult volna, esélyem sem lett volna hazakönyörögni magunkat. Aztán szerencsére mégiscsak változott valami, és a doki kis rábeszélésre hazaengedett minket, fejvesztés terhe mellett, hogy azonnal jövünk vissza, ha baj van.
Kaptunk egy halom receptet. Kúpot, folyadékot, inhaláló spray-t, ballont kellett venni.

Most kicsi jobb a helyzet, legalább alszik...

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Húúúú, nagyon drukkolok nektek, hogy ez valami egyszeri, vagy legalább valami gyorsan múló dolog legyen. Sok puszi Emmának!!!!!!!!!!!

Névtelen írta...

Jaj ... még olvasni is szörnyű!

Gyors (sőt villámgyors) gyógyulást Emmának!