2013/09/01

Beiratkozás, és tükörbenézés...

Nincs mese, iskolás lettem megint. Csütörtökön beiratkoztam a suliba, és felvettem a kurzusokat.
Tíz tárgyam lesz, közötte a csodás funkcionális anatómia, amitől már most tele a gatyám.
A vizsgaidőszakon kívül már nagyon várom, végre lesz valami, ami csak az enyém, független a családtól, amit csak magamért teszek. Ideje volt.

Jura két hete itthon van, azt mondja, olyan, mintha nyaralna. És tényleg...
A házimunkával kacagva végzünk ketten, bár hajszálnyit, de folyamatosan csökken a lelkesedése (ismerem az érzést, egy hétig, hónapig nem kunszt vinni a háztartást, az igazi kihívás a kitartásban úgy a második ÉV magasságában érkezik meg). Valahogy mindig én maradok a konyhán, ha főzni kell, bár elpakolásban azért odateszi magát. A gyerekekkel viszont rengeteget játszik, viszi őket bringázni, sokat társasozunk.
Valahogy kicsúszik a kezéből az idő, ottragad egy cikk előtt, órákig telepít valami letöltést Ivánnak, ezért sokszor csúszik az egész napi program, mert én ilyenkor két dolgot tehetek, vagy pampogok, és sárkánykodok (amit úúútálok), vagy megcsinálom én. Mind a kettőt eléggé igazságtalannak élem meg.
Igen, megtehetném, hogy én is beleszarok a közepébe, de azzal csak azt érném el, hogy olthatnám a házi tüzet, csillapíthatnám az őrjöngésig fáradt, éhes gyerekeket.
Mondhatnám, hogy jaj szegény ember, hát évek óta dolgozik, igazán megérdemli a pihenést, de mivel ez rám pont annyira igaz, nagyjából ugyanott vagyunk.

Pénteken megvolt Jura búcsubulija, és iszonyatosan bánt, hogy én nem voltam hivatalos. Egyrészt ésszel teljesen felfogom, hogy miért is nem, másrészt az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, én pedig azt érzem, hogy ebben a tíz évben én is legalább annyira benne voltam, mint ő. Na persze én csak pont annyira vágytam ott lenni, amennyire én is benne voltam, csak háttérből nézni az egészet. Hallani akartam az őt méltató szavakat, köszönömöket. (Elhangozhat kérdésként, igen, volt olyan, aki elvitte a párját, nem volt tökéletesen zárt körű esemény.)
De a "plusz egy fő" ne dumáljon, pont elég, ha a Nagy Napra glédában áll a tiszta gatya, vasalt ing, "érezd jól magad drágám" mosoly.

Jövő héten pedig meghívták vitorlázni, és persze ez is a szokásos módon alakult. Az "ó csak egy hosszú hétvége, három nap"-ból indult, "csütörtökön leutazunk, vasárnap jövünk"-ön át tegnap este eljutottunk a "kedd este utazunk, vasárnap jövünk"-ig.
Egész egyszerűen nem őszinte a mosolyom. Dühös vagyok, fáradt, elkeseredett, és irígy. Igen, irígy vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor ilyen érzéseken kapom magam, mert attól meg még dühösebb leszek.

Engem valahogy sosem hívnak fel a MÁK-tól, hogy fú, figyu, meghívunk egy adriai vitorlázásra. Vagy az öt (tíz) éves gyes-évfordulódat egy bulival jutalmazzuk. Esetleg elviszünk egy egy hetes csapatépítésre a többi anyukával. Viccesen hangzik, ugye?
Pedig amennyi melót a gyereknevelésbe, háztartásba, állatidomításba belenyomok, simán megvan egy felsővezetőnyi felelősség, munkaóra, és stressz. A bérezés, és juttatás gyes+csp.
Na persze lehet jönni az anyák szent maszlagával, miszerint enyém az első mosoly, lépés és szó megtekintésének ekszatikus öröme, a valóság azonban inkább az, hogy tényleg ezzel nyomnak vissza minket (és mi magunkat) újra és újra a bébipapik, és szagló pelenkák párás (és kétes) biztonságába.
És ragyogó mosoly apának is jut bőven.
Amikor ezt felemlítem, akkor Jura persze húzza a száját, hogy túlságosan feminista lettem az utóbbi időben, és igazán ne degradáljam le, amit eddig csináltam, és ő is hahotázva nevet azon az abszurd felvetésen, hogy az én munkámért járhatna tímbilding, hajókázás, fizetett szabadság, vagy betegszabi (esetleg fix munkaidő). Az anyák (mit anyák, Anyák!) fizetsége az anyaság öröme maga, a bizonyosság, hogy valami magasztos dolgot végeznek, nem holmi alantas pénzszaporítást egy multinak.

Másrészről persze ezt én magam választottam, és jól is éreztem magam benne eddig, kellett ez az idő ahhoz, hogy felnőjek végre, és felvállaljam a saját életem felelősségét. Jura pedig csak azt csinálja, amit eddig, és nyilván nem igazán érti, hogy mi a fene bajom van nekem, hiszen ő mindent megad nekem, a tenyerén hordoz, a csillagokat a lábam elé hinti, ha úgy kívánom. És tényleg...
Nem is rá vagyok igazán irígy, hanem az egész helyzetre, nem rá vagyok megsértődve, és megbántva, hanem arra, hogy a saját fejemet nyomtam újra és újra le.
Utoljára öt éve éreztem ezt a nyugtalanságot magamban, akkor azt tettem, amihez a legjobban értettem, szültem még egy gyereket. Ott és akkor ennyit tehettem, ez kellett az akkori fejlődésemhez, vagy a mostani tudásomhoz kellő ismeret megszerzéséhez. Hálás vagyok, amiért egy extra problémás gyerekem született, mert ha nem így lenne, most valószínűleg szülnék még egy gyereket, és ezzel végképp elásnám magam az anyaság kétes magasztos örömeibe.

Így tehát a mostani helyzetemben azt teszem, amire most (már) képes vagyok. Tanulni fogok, szakmát szerzek, és pár éven belül dolgozni fogok, a saját örömömre és épülésemre.

4 megjegyzés:

eagleszem írta...

Jaj, de ugyanezen megyek én is most keresztül. És vergődöm, mert nem akarok lemondani az álmomról, de közben mégis dolgozni kellene valahol. Tankönyvterjesztéssel foglakozó cégnél dolgoztam, és sajnos az állambácsinak köszönhetően ez már nem opció (bár nem is hiányzik). Bízom benne, hogy megtalálom az álommunkámat, és végre abban is kiteljesedhetek, 7 évi kizárólagos anyukaság után.

kadarm írta...

hajrá, iricc

Monettino írta...

Teljesen átérzem, én 18 évet voltam itthon, aztán tanultam szakmát, elhelyezkedtem, és most itt kint megint itthon vagyok, mert most a nyelvet kell megtanulnom. De már nagyon unom a háziasszony szerepet...

mamaka írta...

Azért nehéz ez, mert ha az ember másba fog, a házimunka akkor is megmarad. Persze kiszervezheted a takarítást, vasalást stb, de akkor is te maradsz a fedélzeten a kapitány, és néha nem tudom, mihez kapjak: a gyerekekhez, a háztartáshoz, a főmunkához vagy a mellékmunkához. Én most egy kicsit szívesen itthon maradnék...