2012/09/29

Amikor összejönnek a dolgok...

Ma ötye volt a csajokkal, sajnálhatja, aki nem jött el, mert remekül éreztük magunkat, mi hárman, hónapok óta újra először.
Hazafelé a kocsiban szóbakerült a blogom, a blogolás. Mondtam, hogy sokan kérdezik tőlem, hogy ezt a sokmindent, ami velünk történik, történt, hogyan lehet bírni. Nekem erre mindig ugyanaz a valaszom: kellő humorérzékkel. Vannak napok, amikor minden összejön, és ez a sok apróság sokszor egyetlen pontba sűrűsödve kirobban, azaz mindig van egy utolsó csepp. És ez az a pillanat, amikor az embernek kicsit meg kell állnia, és elgondolkodnia, hogy ott helyben agyvérzést kapjon-e a dühtől, vagy csak egyszerűen lássa meg a dolgok fonákját, és írjon egy vicces posztot a blogjába.
Megsúgom, az esetek kilencven százalékában ez történik az én esetemben.
Itt és most le is szűrhetünk valamit speciel az én blogom mostani aktivitásából, jól mennek a dolgaim. Vagy az ingerküszöböm nő, nem tudom.
Vegyük példának a mai napot. Két napja egyre kialvatlan vagyok, mert egy rusnya megfázás döntött le a lábamról, természetesen velem erről előre nem egyeztetve. Viszonylag nehéz úgy aludni, hogy az embernek úgy folyik az orra, mint a Niagara vízesés, ráadásul Milos is ágyra jár.
Ennek örömére ma reggelre a két iskolás is lerobbant, fájó torokkal, taknyosan ébredtek. Sebaj, mivel valami csoda folytán hét elején turbó üzemmódban voltam, a házimunka nagy része el volt végezve, mára csak állatorvos volt beütemezve a három kutyával. Még jó is lesz, segítenek a gyerekek. Na igen, csakhogy a kocsi szerint sokkal viccesebb ezt a lécet kicsit magasabban megugrani, mondjuk pont annyival, amennyivel a csomagtartó teleszkópok beszarása esetén ugrani kell. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy csomagtartófedél kipattintása, meglepődés, szemgúvadás, gyors fejszámolás, hogy mégis miért ilyen mocsok nehéz egy csomagtartó ajtó. Kutyák csomagtartóba való beugrasztása a gyerekek segítségével. (Na srácok befelé! Nem Csili, nem te, összetaposnak a nagyok te ostoba! Suzy befelé, Silky ugorj már be! Csili menj onnan, Emma segíts már neki, nem, Silky nem ki, hanem be, na hopika, ügyes kutya, Emma segíts már, mert beszarok, ha még két percig tartanom kell ezt a -hosszú sípszó- ajtót, stb).
Kutyák bent, gyerekek kint, ajtó lecsuk, illetve zuhan, halk fohász, hogy ne farok amputáció, vagy EU szabvány tagló legyen a vége, csendes elhatározás, hogy ezzel részével nem dicsekedem a gerinc klinikán legközelebb, vagy ha igen, akkor sem a kímélő életmódot fogom címszó alatt.
Megérkezünk az állatorvosi rendelőhöz, helyes, helyes, senki sincs, pont terveim szerint.
Kiszállásnál ugyanaz a móka, kutyák kiözönlenek, ötfelé rohannak, én tartom a csomagtartó ajtót, majd leejtem, csattanás.
Kutyák közepes jóneveltséggel, és beszarási faktorral benyomulnak (avagy vonszoltatnak - kinek, kinek vérmérséklete szerint) a váróba. Nagy zajjal lehetünk, két gyerek, három durván rettegő kutya, kijön az asszisztens nő, és igen elmésen megkérdezi,  hogy mind ide jöttünk-e. Nem bazmeg kávezni jöttünk.
Hamar sorra is kerülünk, a doki el van bűvölve, alaposan megvizsgálja, meglappogatja őket, apróbb trükköket is megpróbál betanítani nekik (sikerül, ennyire okosak, na).
Visszafelé vad özönléssel nyomulnak a kocsihoz, boldogok és felszabadultak, hiszen senki sem szurkákta őket, és dugdosott a fenekükbe semmit, sőt, jutifalatot is kaptak. Egy kutyának ennyi bőven elég az örömmámorhoz. Túlbuzgó eminens diákként, egymást fellökve ugranak a csomagtartóba, szinte tartják helyettem az ajtót, nehogy egy rossz pillanatomban eszembe jusson mégiscsak a hőmérőzés.
Hazafelé felszabadult jókedv uralkodik a kocsiban, Iván megkérdezi, hogy nem visszük-e el őket állatorvoshoz, ahogy megbeszéltük? WTF kicsifiam, te hol voltál az elmúlt félórában? Kiderül, hogy ő kint felejtődött a váróban a padon, de nem is baj, úgysem akart bejönni a vizsgálóba.
Mindenki elégedett, itthon boldog hintalóként vágtatnak végig a kerten, písz és láv van, én közben már a szervízzel vagyok telefonban, sürgetem a teleszkóp beszerzését.
Eszembe jut, hogy akár mérgelődhetnék is, de mi a fenének, minden megoldódott, inkább legurítok egy stampedli neocitránt, elvégre egyszer élünk.

Nincsenek megjegyzések: