Természetesen tegnap éjjel Milos is belázasodott. Nem nagyon, pont annyira, hogy ma már nem ment bölcsibe, kellően nyűgös volt, annyira viszont mégsem volt beteg, hogy ne bontotta volna le a házat.
Halálra szekálta Emmát is, aki viszont még mindig kutyául van, igaz ma már csak estére lázasodott be, de a péntek óta tartó köhögés és lázvonat úgy elgyengítette, hogy egész nap fekszik.
Ivánt azért elvittem előkészítőre, addig egy új szitter vigyázott a közkórházasokra, de a fodrászt le kellett mondanom. Nyilván roppant önző dolog, de akkor is eléggé elkeseredtem emiatt.
Nem vagyok egy ápolónő alkat. Engem a betegek rettenetesen idegesítenek, még akkor is, ha azok a saját szeretteim. Erőt próbáló feladat számomra pontosan adagolni a számtalan cseppet, kúpot, szuszpenziót és szirupot.
Mivel péntek óta éjjel is ápolok, mostanra sikítófrász-szerű menekülési kényszerem van, masszív fejfájással megspékelve.
Iván egyelőre tartja magát, ő valószínűleg szombaton fog lerobbanni, amikor a várva vágyott szabadnapom lesz.