Emmadumák

Mama viszi Emmát este aludni. Befekszik mellé az ágyba, persze rajta még otthonka van. Mire egy rosszalló hang a takaró mélyéről:
-Mama kutya vagy! Ebben a pirosban akarsz aludni??

Homlokát fogva jön ki a konyháról:
-Jaj de megszédültem! Megyek, lepihenek picit.

Minap a nappaliban:
-Anya! Hol van apa?
-Hát hol lenne? Dolgozik.
Érzelmes sóhaj:
- Ahh! Szerelmem apaka!

Szombaton ismét ki kellett raknunk az eladó táblát a telkünkre. Sajnos a vevőink, akik tavasz óta hitegettek minket a vásárlással, elálltak a vételi szándékuktól.
Így aztán Jura előkotorta a táblát a sufni mélyéről (ugye milyen jó is az, ha az ember nem dob ki semmit?!), és útban egy babazsúr felé megálltunk a teleknél.
Ragyogó napsütés volt, Jura lába körül hajladozott a fű, ahogy az út mentén arra a helyre sétált, ahova régen is ki volt téve a tábla.
Elnéztem, ahogy nagy csapásokkal a földbe kalapálta a karót.
Agyonmosott póló volt rajta és farmer. Borostás volt, a haja kusza. Kis tokája is volt (borostás az is), ahogy lehajtotta a fejét, mikor a táblákat csavarozta a karóra.
Arra gondoltam, hogy ezzel a napfényben fürdő, borostás, őszülő, világító kék szemű emberrel fogom leélni életem hátralevő részét.
Nem egy Adonisz, de az én szívemnek kedves minden kis szarkalába, szőrszála, lábaujja. Megöregszik majd és én is. Ő egy ronda öregember lesz, én meg egy házsártos vénasszoy. De tudom, hogy a szerelmem iránta nem múlik el, egyre erősebb lesz, ahogy telnek az évek. Mert mélyebbről jön az, mint a szívem sekély kis öblöcskéi. A lelkem legmélyéről fakad, onnan, ahonnan az egész létem származik, azokból a titokzatos forrásokból, ami a világmindenség rejtett szeglete.
Minden szívdobbanásommal ő áramlik az ereimben, azzal az öntudatlan, magától értetődő természetességgel, ahogy a gyermekeink is életre hívódtak szerelmünk olvasztótégelyéből.
Néztem ezt az embert az árokparton, és tudtam, örökre boldog leszek mellette. Amikor a kocsi felé lépdelt, sután rámmosolygott, és intett. Hunyorgott a napsütésben. Nem tudhatta, miről elmélkedtem, és amikor beszállt a kocsiba, mondott valami banális kis tréfát. Rámosolyogtam, és közben arra gondoltam, milyen piszok egy mázlista is vagyok én.
Elindultunk, a kocsi kerekei alatt surrogott az aszfalt, mögöttünk szép csendben elszunnyadtak a gyerekek.

Tudom én, hogy rendetlen vagyok, és a hálószobánk nem éppen egy patika.
Az ágy mellett a földön letúrva a nagy párnám (merthogy párna nélkül alszom), mesekönyvek, mágneses rajzolótábla, kicsit odébb egy zsúfolt könyvespolc, előtte két nagy rekeszből folyik ki a sok könyv, aminek már nem jut hely a polcon.
Minden este az ágyba ájulás előtti percben eszembe villan, hogy tán rendet kéne rakni. Aztán mégsem.

Éjjel ha Emma nagyon rugdos, felverem Jurát, hogy tán vigye már át az ágyába a kisasszonyt (nem tehetek róla, hosszú fekvésből ha bemelegítés nélkül megemelek tizennégy kilót, napokig gyötör a hexensussz).
Tegnap éjjel is, pont valami baromságot álmodtam, mikoris arra riadtam fel, hogy Jura horkantott egy nagyot, Emma pedig ezzel egyidőben egy méretes rúgást helyezett el a gyomorszájamon.
Nosza felráztam apjukat. Morgolódva kelt fel, ilyenkor nagyon csúnyákat mond, de szerencsére én csak töredékét értem a valódi szövegnek.
Támolyogva megkerülte az ágyát, majd többszöri sikertelen próbálkozás után felnyalábolta Emmát. Kicsit megdőlt vele, mint egy részeg tengerész, majd megcélozta az ajtót.
Igen ám, de menet közben rálápett a rajztáblára, ami természete szerint csúszós, és billenős. Rövid ideig szteppelt rajta, majd nagy robajjal bedőlt az ágy és a könyvespolc közé. Ölében a gyerekkel.
Felugrottam, persze a kukksötétben semmit sem láttam. Közben Jura többször is bokán rúgott abbéli igyekezetében, hogy feltápászkodjon.
Közben lelki szemeim előtt már megjelentek a kapu előtt tülekedő hálósipkás falusiak, kezükben sóspuskával, hogy megnézzék, miféle extrémsportot űznek ezek a városi gyüttmentek már megint.
Mindeközben Jura feltápászkodott, és enyhén dülöngélve átvitte a még mindig édesdeden alvó Emmát az ágyába.
Még sokáig vinnyogtunk a röhögéstől...

Reggel, napviágnál megtekintettük a romokat. Kő kövön (könyv könyv hátán) nem maradt...
Nem tudom, hogy a házbiztosításunk kiterjed-e éjszakai ölben-alvó-gyerekkel írótáblán való sztepptáncolásból fakadó katasztrófára. Félek nem...

De hogy azért a világhálótlanság pozitívumairól is essék némi szó, elárulom, hogy amióta nincs netem, egy csomót olvasok.
A heti egy könyv lecsúszik, és mostanában főleg Márquez.

Újra a fedélzeten!
Egy váratlan svédcsavarral mesmeg rámzuhant a net. Igaz, hogy csak esténként, Jura gépén (ha még emberi időben hazakerül, és a gépet is hozza), de háromgével hasítok a világhálón.

Hát drágáim, nem is hittem volna, hogy így hozzánő az emberhez a blogolás.
Most annyi minden van a fejemben, hogy hűdehajde, asse (sic! - a kekeckedők kedvéért) tudom mit is írjak így nagy hirtelen.
Szóval tessék készíteni a pézsét, vászonkeszkenőket, hogy lehessen csordultig zokogni azokat mindenféle testnedvekkel (nana, kis huncutok, nem feltétlenül arra gondoltam).

Jöjjék hát kezdetnek Emma minap költött kis dalocskája, ami frissiben örökbefogadott tengerimalacunknak íródott.

Malacdal

Hejhó,
dörög az ég
a malackának
esik az eső
és ha sötét van,
alszik a malacka
Hejhó