Kezd múlni a fejünk fölül a felhő. Legalábbis mi így érezzük.
Talán furcsán hangzik ez most, ebben a financiális krízisben, amiben vagyunk. Mégis úgy érzem hogy megingathatatlan kősziklaként állunk egymás mellett. Hol egyikünk kenődik el, akkor a másik bíztató, és bátorító, hol fordítva.
Sok minden történt ebben a lassan hét évben, amióta ismerjük egymást. Szinte minden módját végigzongoráztuk már egy férfi és egy nő között lehetséges kapcsolatnak. Most ami először eszembe jut a házasságunkról az az, hogy nagyon erős.
Csacsi kis cívódások már nem érnek fel hozzánk, ha össze is zördülünk egyre könnyebben ismerjük el túlzó hevességünket, egyre könnyebben kérünk bocsánatot és egyre könnyebb szívvel bocsátunk is meg a másiknak.
Napok óta ez jár a fejemben. Olyan ez mint egy nagy-nagy jutalom valami jócselekedetért. Pedig közben nagy "bajban" vagyunk, sokszor hajnalig forgolódom, azon agyalok min lehet még spórolni, hol lehet még egy picit húzni a nadrágszíjon, hogy oldjuk meg ezt a sok problémát, ami a fejünkre zúdult, és csak nem akar végetérni a pech-széria.
Közben pedig a szívem mélyén tudom hogy mégsem cserélnék senkivel, hogy szeretem az életemet, két kicsi lélek, szerelemgyümölcs szuszog a falon túl, értük mindent megoldok, tűzön vízen átmegyek, boldoggá és gondtalanná teszem az életüket.
És ott van mellettem az ágyban az az ember, akivel ezt az egészet végig akarom csinálni. Akinek a bőre érintése még mindig erővel tölt fel, hozzábújni egy álmatlan éjszakán maga a zsibbasztó megnyugvás. Tudom hogy egyszer véget ér a hét szűk esztendő és kisüt a nap.

Tegnap megnéztük a Mianyánk kivan! című filmet. Nagggyon jó volt. Végre egy üdítő humorú európai vígjáték. Tabukat döntöget, legalábbis ami az álszent, prűd holywoodi stílust illeti. Nagyon jólesett.
Az alapszitu is nagyon klassz, Madridban vagyunk, az állam végre elismeri a homoszexuálisok szerelmét, egyszerre sok homoszexuális pár készül egybekelni. A nagy eseményre sorra érkeznek az örömszülők - vegyes érzelmekkel.
Megismerhetjük a meleg fiúkat, a kapcsolatukat, a szüleiket. Van benne jópár instant poén, az a klasszikus kedves féle, amin már előre röhög az ember. Vannak benne ember-szerű emberek. Van benne egy csomó bonyodalom, és kiderül a nagyszülő korú emberekről hogy jé, nekik is vannak emberi érzéseik, túl a szülői hevületen igenis szerelmesek, kívánják egymást, szenvedélyesek, féltékenyek. Pont mint minden ember, csak erről nem illik beszélni...

Mikor jöttünk kifelé a film után a teremből egy srác hangja ütötte meg a fülemet, a következő kommentje volt a filmhez:
- Jó volt, csak az a sok buzi nem kellett volna bele.
Öööö...

Emma játszik két plüss kiskutyával.
- Szia kiskutya!
-Sziaaa! Hogy vagy?
- Jól. Csak felhúzzuk a pelust, és megyek játszani a kisfiúval.
- Jó. Nagyon örülök. Nagyon szeretlek kiskutyus.
- Én is nagyon szeretlek!

Emma hintáztat két plüssnyulat.
- Hinta-palinta, hintázik a mindkét nyuszika!

Egyszerűen imádom amikor ilyen. Tündér édes kis manó. Ma voltunk az IKEÁ-ban, az ottani pelenkázóban hangzott el a fent leírt önpárbeszéd. Játszott a gyerekekkel, főzött nekünk a kisházban, csúszdázott, és persze esett is. Nagyon csúnyán szétharapta a száját, ömlött a vér. Mindig becsúszik egy ilyen.
De összességében nagyon jól szórakoztunk. Ráadásul sikerült egy kicsit hibás tv-állványt vennünk 15- helyett 5000-ért. Kiraktuk az előszobába, isteni előszobabútor lett belőle. Le lehet rá ülni, a fiókba beleférnek a sálak-sapkák, a polcos részre a gyerekcipők.

Tegnap azt álmodtam hogy a szomszédba költözött egy nagyon helyes pasi. Persze ott sündörögtem a kerítésnél, néztem hogy pakol a garázsban. Egyszercsak látom ám hogy egy csomó régi bakelit lemezt pakol ki. Megszólítom erre, hogy ó milyen remek kis lemezek ezek. Erre ő, ezek a mieink, az előző tulaj úgy adta át neki a házat, hogy adja vissza nekünk a lemezeinket.
Ó, csillan fel a szemem, és elszaladtam a kis molnárkocsinkért. Mennyire fog ennek örülni a férjem, alig várom hogy este hazaérjen és ezt meglássa - mondtam a jóképű szomszédnak, majd a lemezeket magam előtt toligálva faképnél hagytam.
Ne, ne is mondjatok semmit, én vagyok az a "hülye", aki még álmában sem csalná meg a férjét... :-)

Szegény öcsikét ma leraktam délután aludni, és az ágya feletti tapéta pont ezt az időpontot választotta hogy leváljon a falról. Szegény kisfiam szó szerint sikítófrászt kapott...
De nagyon bátor mert egy kis tutujgás (közben gyanakvó pillantások a megragasztott tapéta felé) után vidáman elaludt az ágyikójában.

Gyerekszáj.

-"Mindjárt jön a bonat... jaj nem, bocsánat VONAT! Amma buta vót..."

"(...)
-Ész akkoj Amma nagyon sírt, és nagyon sírt a Amma, .... és akkor apa odaadta a dévédét. Apa nagyon fej! Apa nagy fej!" (ti. nagyon jófej)

-"Anya! Te néni vagy?"

Szolgálati közlemény!
A kommentek nagyon nehézkesek, mert emilen kell engedélyeznem és bublikálnom minden egyes kommentet, és erre csak akkor van lehetőségem ha netem is van a közelben.
Ha lesz egy kis időm megcsinálom hogy mehessen direktben.

Azért a nőknek mégiscsak sokkal jobb. Ha egy nő egyből elélvez mikor megérzi magában a partnerét, az klassz. Ha egy férfi teszi ugyanezt, az ciki, és minimum kezelendőnek tartják...
A világon nincs egyenlőség és soha nem is lesz...

Jura ma megírta az utolsó vizsgáját is. Hurrá!
Na ezt meg is ünnepeltük egy Halász Judit koncerten a Millenárison.
Emma nem egyszerűen nyomta... Még el sem kezdődött a koncert, már elrohant. Jura utána. Keresztül-kasul beloholták az egész helyet. Hihetetlen helyekről szedte elő Jura.
Aztán cseréltünk, Jura leült Ivánhoz, én meg mentem Emma után. Akkor már kicsit el volt veszve, de nem volt különösebben megijedve. A színpad előtt csíptem el. Mint a kis csík kígyózott a gyerekek és a felnőttek lábai között. Alig győztem követni a kis szőke fejét.
A színpad előtt volt egy viszonylag nagy rész, szőnyegekkel leterítve, ott ültek a felnőttek, ölükben a nyugodt gyerekeikkel. Én négykézláb kúsztam Emma uán. Kicsit ült az ölemben, pár számot ült a nyakaban, míg én térdeltem - hogy lásson. Aztán megint elmászkált. Már mindenki tudta ott elöl, hogy azt a szemüveges szőke kislányt melyik enyhén zilált anyukának kell visszaadni. Az apukák láncot alkotva adogatták nekem vissza állandóan.
Amikor végül megelégeltem a dolgot Emma már nagyon fáradt volt. És nagyon hisztis...
El is jöttünk a vége előtt kicsivel.
Aztán ahogy a kocsi felé sétáltunk Emma esett egy iszonyú nagyot, pont arccal előre. Rettenetesen sírt, tátotta a száját hogy ott pusziljam meg, mert a fogát ütötte meg.
Akkor egy egészen furcsa élményben volt részem. A földön térdeltem nyakamban a zokogó gyerekkel, és ott jött szemben két rosszarcúnak nevezhető kigyúrt fickó. Láthatták az egész esetet, mert az egyik egészen ellágyult arccal nézett Emmára, és ezt dünnyöte: "Szegény kicsikém!". Tisztára mint abban a Milli reklámban.
A kocsiban Emma végig azt mondogatta, hogy nagyon beütötte a fogát. Itthon megnéztem, és tényleg, kitört egy kis darab a első metszőjéből, így már végképp teljesen csámpás a fogsora, még szerencse hogy leváltja ezt a szériát.
Mindent összevetve remekül szórakoztunk, a koncertet nagyon élveztük, Halász Judit meg egyenesen elképesztő...

Minap szóba került a madártej. Nekem a madártejről mindig Marika jut eszembe. Gondolatban ott vagyok az érdi ház konyhájában, és panaszkodom Marikának, hogy nem tudok madártejet csinálni, pedig a pasim imádja.
Marika hivatalos státusza szerint a takarítónőm volt Érden. Aztán minden lett ő nekem. Anyám helyett anyám, ő tanított meg a házvezetés minden kis fortélyára, az ő vállán sírtam ki magam ha bánatom volt. Ha arra jártam feléjük, akkor mindig felugrottam egy kávéra, és jókat beszélgettünk a világ nagy dolgairól.
Marikának volt egy férje a hetvenes években, aki imádta, aki lehozta neki a csillagokat, jól is keresett, szép lakásuk volt, az akkori legjobb bútorokkal berendezve.
Aztán az imádott férj egy napon meghalt, és Marika egyedül maradt a négy kamasz korból épphogy kinövő gyerekkel. A fia drogos lett, intravénás cuccot nyomott, meglopta az anyját, a testvéreit, bajból bajba keveredett.
Marika mindig betegeskedett, de valahogy sosem ez volt nála a lényeg. Ő tényleg mindig másokra gondolt, nem mártírkodott.
Nagyon örült mikor végre eljöttem Érdről, és összeköltöztem Jurával.
Aztán elsodort az élet minket, én beköltöztem a városba, aztán Pest másik vége felöli falvakba. Néha beszéltünk telefonon, elég szörnyű dolgok estek meg vele, rákos lett, kivették a fél tüdejét. De én mindig tudtam hogy ha bármilyen kérdésem van felhívhatom. Sokáig készültem felhíni, és kideríteni hogy hogyan, mivel kell felmosni hogy ne legyen csíkos a padló.
Aztán tavaly májusban, a születésnapom előtt kaptam a telefont. Marika meghalt.
Ő volt nekem az első, igazán szívemhez közel álló, aki örökre elment. A temetésére nem tudtam elmenni, azóta is bánom.
Azt hiszem nem nagyon van nap hogy ne jutna eszembe. Attól félek egyszer elhalványul bennem az arca, a vidám kerek képe, a csíkos cicanadrágja. Ő még bennem él. A madártejben, a csíkosan felmosott padlóban, a tiszta ablakokban, a konyhai kávézásban...

Hogyaszongya nevezett Pannon Szétesem aszonta nekem a nevetséges 3600 ft-os készülékvásárlási szándékomra, hogy én annyira jófej vagyok, meg olyan sokat telefonálok, hogy ők bezony megreszkírozzák hogy adnak nekem tökingyen meg bérmentve egy 50.000 ft-os készüléket a csóró kis háromezres helyett inkább.
Mer én ilyen kis szimpi vagyok nekik.
Kicsit kérettem magam, merhát ugye mégsem úgy van az. Hiszem én kifejezetten nem akarok kamerát, meg rádiót, meg házimozit, meg közvetlen kapcsolatot a NASA-val, én csak (tudom elavult) telefonálni szeretnék, meg néha sms-t írni/fogadni.
Végül beadtam a derekam hosszas vívódás után, aláírtam egy két éves hűségnyilatkozatot, miben természetesen szerveimet, életemet és véremet a Pannon Szétesem cégért, a logójukat a homlokomra és a faromra tetováltatom ésatöbbi szokásos apróbetű. Ez végülis nem gáz, tíz éve nemcsakhogy szolgáltatót, de számot sem cseréltem. Na. Én már csak ilyen kis hűséges típus vagyok.

Nade mindezen előjátékok után Jura tegnap hazahozta nekem az új kis jövevényt. Én előre morogtam hogy mijafrancnak nekem ez a flanc, majd jól óvhatom széltől, naptól, gyerekektől.
Hát nemmondom, cuki kis telóka. Van rajta médiakártya, juj de izgi.
Aztán ma reggel volt is időm kipróbálni.
Az én méregdrága csilivili cukipofa kis telókámmal olyan beszélni, mintha a fejemet egy nagy pléhvödörbe dugnám, és onna ordibálnék Tihanyba. Merthogy visszhangzik, de rettenetesen, meg ráadásul a saját hangomat hangszíncsúszkálással hallom.
Felhívtam nevezett P. Sz. céget, ahol egy nagyon kedves fiatalember aszonta hát bezony megesik az ilyesmi ezekkel az okos kis készülékekkel. Ezek már annyira igyekeznek a gazdijuk kedvére tenni, hogy néha túlhangosítjál magukat. Egyem a kis lölkit...
Egy hasznom származik csak az egészből. Ilyen körülmények között nem lesz kedvem órákat fecsegni a barátnőimmel....

Totális agyhalott vagyok. A gyerekeim mentális lobotómiát végeztek rajtam a mai napon (vagyis mentálisan végezték, nem sebészetileg). Addig visítottak és rohangáltak, amíg önnön reszkető zombimmá váltam. Az egyetlen érzésem az egy rettenetes hasogató fejgörcs.
Egy bíztat, holnap csak jobb lehet ettől...

Öcsiflepni.
Igazi kisfiú, ez tiszta sor. Épphogy kezd felszívódni a feketés-sárga, horzsolással kettészelt véraláfutás a bal szemhéjjáról (rárántott egy képkeretet, ami pont a sarkával esett a szemhéjjára), éppogy kezd eltűnni a hosszúkás fekete véraláfutás a csípőjéről, épphogy halványodna a bal karját végigszelő szürkülő véraláfutás (ez utóbbi kettőről lövésem sincs honnan van), már a homloka közepén is egész halvány a pöttyni lila folt (Emma fejbevágta egy híddal (igen, egy híddal!)), már szinte csak egy kis koszfoltnak tűnik a homloka bal oldalán lévő szőnyegmintás véraláfutás (fejte esett a szőnyegre, de úgy, hogy az említett tárgy mintázata alapján lilult be a feje) na szóval ekkor, fejjel előre kiesik az én kis csillagom a műanyag rekeszből, és egy lendülettel harapja el a nyelvét, és horzsolja le az állát.
Megint dől a vér, ordít a gyerek, és újabb flepnik keletkeznek.
Tisztelt Bíróság!
Nem verem a gyereket, kicsit eleven a szentem, a lépcsőn esett le... Ööööö...
Tuti elvisz a gyámügy, és lecsuknak kiskorú rendszeres bántalmazásáért...

Nyakas Chardonnay száraz fehérbor.
Odakint tombol a szibériai hideg (dél körül már a kertek alatt lopakodott), minusz százezer fok, zuhog a hó (vagy valami olyasmi), és egy kiváló ebéd után ez a bor.
Szinte elszédültem a nyár illatától, ami az orromon keresztül elbódította az érzékeimet. Behunytam a szemem, és újra beleszagoltam a pohárba. Szinte hallottam a tücskök bágyadt ciripelését, egy kis hűsítő szellőt.
Ha valami, akkor ez az egyik legnagyobb élményem gyerekkoromból (s több se nagyon), ahogy a mamáék kertjéből kilépek a hátsó kapun át a "pályára". Kis falu focipályája, valójában egy virágos rét, mögötte szántóföld, távolban a Kőszegi hegység szürkén emelkedik a magasba. Ez számomra maga a megtestesült nyár. Az a hang, a szikkadó föld hangja, a kis állatok bágyadt motozása. Ezt éreztem én hirtelen annak a bornak az illatából.
Nem tudom hogy szerezhetett-e volna Jura nekem kedvesebb meglepetést ezen a napon... Valószínüleg nem. Most már tényleg elhiszem, lesz nyár idén is.
Barátaim, ezzel a jóhírrel szolgálhatok a mai napon Nektek!

Hajnali fél háromkor arra ébredtem hogy csörög a telefonom az előszobában. Először nagyon morcos voltam, de mikor meghallottam hogy anyué is csörögni kezd az enyém után, azonnal kiröppent az álom a szememből.
Ha hajnalban mindkettőnk telefonja csörög, akkor nincs túl sok valószínüsége annak hogy most akarja bejelenteni valaki hogy megnyerte a lottó ötöst... Ezek nem szoktak jó hírek lenni.
Szerencsére a legkisebb rossz volt, öcsém telefonált hogy betört a jobb szélső ablak a kocsin (valszleg a hidegtől roppant össze), és a városban nem tudja hova tenni a kocsit, szóval úton van ki hozzánk, egy óra múlva megérkezik. Szegény, nem irigyeltem, minusz ezerben ablak nélkül, kibumlizni a halál fityójára... Brrrr... Meg is érkezett szegény átfagyott ember.
A történet vége még szerencsésebb, reggel levakartuk a havat a kocsiról, és elindult szélvédőshöz. Délre kész is lett. Olcsón, gyorsan, naggggyon korrektül. Köszi Gima kft!

Egyébiránt a mai nap igazi klassz punnyadós szombat. Délután valami csoda folytán egyszerre aludt a két gyerek és a mama. Fent az emeleten.
Mi Jurával szinte kéjes örömmel lazsáltunk lent a nappaliban.
Este sütit sütöttünk, Iván és mama alszik, Emma pedig itt hencsereg velünk a nappaliban, és nagyon boldog (ám cseppet sem álmos) gyerek benyomását kelti...
A napot egy hatalmas adag lila hagymás zsíros kenyérrel fogjuk megkoronázni nemsokára...

Emmának nagyon hiányzott az apja, bár megbeszéltük hogy apa "nyaral", ő azért minden nap reménykedve rákérdezett: "apa jön haza délután?"
Aztán este mondtam neki hogy elmegyek apáért és hazahozom. Nagyon örült, ő is akart jönni, de lebeszéltem. Nem lehetett tudni hogy mennyire időben száll le a gép, nem akartam vele késő este órákat várni a huzatos repülőtéren.
Nagyon boldog volt mikor végre megérkeztünk, az apja karjába vetette magát és azt kérdezte:
"-Apa nagyon szereti Emmát?"

Néha nagyon vágyakozva gondolok vissza azokra az időkre mikor még kettesben voltunk Jurával. Nem feltétlenül a nagy lángoló szerelemre gondolok, persze arra is, de főleg arra, hogy csak ketten voltunk egymásnak.
Egy randi nem attól függött hogy vajon mikor alszanak el este a gyerekek, hogy volt pénzünk és lehetőségünk szabadon élni bele a világba, hogy szerelmeskedhettünk hangosan, ott, akkor és annyi ideig, amíg kedvünk tartotta.
Na jó. Főleg ez hiányzik. Nincs okom panaszra, de már nagyon vágyom egy olyan igazán felszabadult, észelvesztős szexre. Hiszen anyu és Emma itt alszik szinte a hálószobánk ajtaja előtt, Iván meg a fal túloldalán a gyerekszobában.
Azt hiszem itt az ideje feleleveníteni a régi lopott kis randikat eldugott panziókban. Amikor az ember lánya különös alapossággal készülődik, gyantáz, borotvál, frizurát készít, sminkel, csipkés szexi fehérneműbe bújik, stb, stb... Már a készülődés maga egy kész előjáték.
Évekkel ezelőtt meglehetősen fel voltunk készülve a kis panziókból. Kedvencünk egy budai hely lett, az Unikum. Egy nagyon öreg néni volt mindig ott, akitől megkaptuk a kulcsot, és (amit azóta is harsányan kacagva emlegetünk) minden tiltakozásunk ellenére a tévé távirányítóját.
Meglehet nem is működött a tévé, sosem próbáltuk, szerintem más sem.
Ott az egyik szobában mondtam ki azt a mondatot, ami a mi szerelmünk ébredését jelezte. "A te feleséged szívesen lennék, kár hogy nem vagy parti".

Azt gondolom házasságot csak ilyen elemi erejű szerelemre szabad építeni. Hiszen ha jönnek a gondok, a hét szűk esztendő, akkor van mihez visszanyúlni, van érzelmi tartalék.
Ha rossz kedvem van, akkor elég csak megkérnem Jurát: "mesélj! milyen volt mikor még csak szeretők voltunk, mit gondoltál rólam akkor?" És ő elmondja ezredjére is hogy csak rám gondolt szüntelen, nem mert hívni, csak havonta egyszer, hogy mi volt rajtam az első randinkon, hogy minden egyes alkalommal halálosan izgult, és hogy még álmában sem gondolta soha, hogy ilyen jó nője lesz.
Ezek persze erős túlzások, és az idő szépítő folyója kerekdedre és hízelgőre görgette őket mint a folyami kavicsot a víz. De ez nem baj. Mert ezer szállal fonnak össze minket a mi kis legendáink, és van miért összekapaszkodni a vérzivataros időkben.
Végülis ő partivá tette magát, én pedig álltam a szavam, és feleségül mentem hozzá.
Nem bántuk meg...

Párbeszéd tegnap:
-Édesem! Kimosnád a farmeromat hogy el tudjam vinni Londonba?
-Hát persze, tedd ki és akkor holnap ez lesz az első mosás.
-Köszi!

Telefonbeszélgetés ma:
-Édesem! Hova tetted a farmert amit ki kell mosni?
-A szekrénybe...
-A tiszta ruhák közé?
-Ööööö...

Jaj de utálom a telet, a hideget, a sötétet!
Gyűlölöm a lelkembe bekúszó depressziót, a nyomott hangulatot, a bezártságot. Úgy érzem elpusztulok mire tavasz lesz. Nekem valoszínüleg receptre kéne felírni a szoláriumot...

Napokig nem volt netem, és ha lett is volna Jura este 10-kor jart haza. Közben vizsgázik is.
Egy csomó post-ot írtam fejben, de most egyre sem emlekszem. Pedig annyi mondanivalóm volt...

Reggel Emma meglátott a szemüvegemben, erre megrovóan kérdezte:
-Anya! Hol az én szemegőm?
Hát megkapta. Ő pedig kacagott örömében.
Emma és a Szemegő már eggyek. Kúúl.

Ma Árpiéknál voltunk délután vendégségben, és nagyon jól éreztük magunkat. A gyerekek őrületesen pörögtek, lebontották a fél házat.
Összetörtek
- egy hűtőmágnes delfint
- egy hűtőmágnes képkeretet
- egy üveg mécsestartót
- egy papírtrombitát (széttépték)
- egy öngyújtót - na azt én csináltam
Valamint felzabáltak mindent ami a szemük elé került, azt is ami nem.
Mesét néztek sokat, és néztünk soksok Marcis hómvideót (M. a család 4 éves kisfia).
De a legjobb az egészben hogy Árpi és Orsi imádta hogy ottvagyunk, és százszor elmondták hogy mennyire jól érzik magukat velünk.
Ami még ennél is sokkal jobb, hogy elhiszem nekik, mert biztos hogy ez így van.
Alig egy éve barátaink, de micsoda öröm hogy egymásra találtunk. Jó velük.

-Mama! Hol a szebegő? (szemüveg)
-Micsoda?
-Mama! (sóhaj) Hol a sze-me-gőőő?
-Hát az orrodon!
-Nem aaaaz! A te szemegőd...

Igazán büszke vagyok Emmára. Nagyon ügyesen és türelmesen hordja a szemüvegét. Ma csak néhányszor kapta le, de annak oka is volt. Nyomta az orrát, vagy olyan koszos volt, hogy alig birtam lerobbantani róla a sok rákent cuccot.
Most még olyan furcsa az arca szemüveggel, akárhányszor ránézek mindig úgy elszorul a szivem, és elönt a szeretet. De tudom hogy eljön majd az idő, mikor szemüveggel lesz természetes, és mikor leveszi az lesz furcsa.
Emlékszem mikor én 15 éves voltam már nagyon rossz volt a szemem. Addig sírtam anyuéknak, amíg beleegyeztek, hogy kontaktlencsét kaphatok. A vizsgálóban aztán belerakták a szemembe a lencséket és kiküldtek a váróba hogy szokjam. A félhomályból kiléptem a ragyogóan fényes csupa tükör és lámpa előtérbe. Belenéztem egy tükörbe, és megdermedtem.
Évek óta nem láttam az arcomat szemüveg nélkül, hiszen ha levettem, akkor már nem láttam rendesen. Elfelejtettem hogy milyen az arcom.
Azt a negyed órát a tükör előtt töltöttem, és ismerkedtem a saját arcommal.
Ez egy olyan pillanat, amire mindig is emlékezni fogok...

Ma átvágtunk fél Pest megyén Emmával, hogy eljussunk a szemüvegért a Moszkva térre.
Ott irgalmatlan hiszttit levágott, mármár kínosat. Nem akarta felvenni se szép szóra, se csúnyára, de még zsarolásra sem.
Aztán itthon mama persze fél perc alatt megoldotta a problémát.
Azt hiszem nem lesz ebből már nagy cirkusz, talán csak néha egy kis ellenkezés.
Tényleg jól áll neki...

"A kisegér beszaladt az istállóba, és fúrt magának egy kis szobácskát az istálló falában. Bizony. Telehordta szalmával, abból készített magának ágyat. A tehenek belehelték az istállót, ezért meleg lett az egérke szobájában is.
Amikor a gazda jött fejni a teheneket, akkor öntött a kisegér tálkájába egy kis tejet, mert az egérke nagyon szereti a tejet..." És így tovább hosszasan. Ez a mama mese, áthömpölyög az estéken át. Fürdetéskor kezdődik, Emma csillogó szemmel hallgatja az állatokról szóló soha véget nem érő mesét.
Én soha nem tudnék ilyen varázslatos meséket kitalálni. Anyu olyan anya, amilyen. De nagymamának mármár tökéletes. Ez a klassz dolog.

Ülünk a vonaton, a két gyerek és én.
Megbillegetem Ludmillát, a játékbabát Emma előtt.
-Szia kislány -cincogom rongybaba hangon.
-Szia baba! -csillan fel Emma szeme.
- Hova mész?
- Szemész doktor nénihez.
- Miért mész doktor nénihez?
- Mert fáj a szemem...
Két napja ment a cirkusz, hogy nem megy doktor nénihez. Végül beletörődött, belátta, hogy nincs mese, doktor nénihez menni kell.

Szóval bekövetkezett amitől tartottam. Emma szemüveges lesz...
Egyenlőre nagyon tetszik neki a dolog, jókedvűen próbálgatta a kereteket, kedvtelve nézegette magát a tükörben. Persze esély is van rá hogy fogja hordani a szemüveget, hiszen jól fog vele látni, és ez biztos a szemüveg felé billenti a mérleget.
Klassz kis keretet választottunk (piszok drága is volt, de megérte), és jól áll neki.
Most már csak az én szemüveg-majrés agyhúgykövemet kell kicillitezni a fejemből, és rendben lesz a dolog.

Na a pincében felszáradt a víz. Ellenben valami történt a bojlerünkkel, mert nem folyik a melegvíz. Most már kezd kicsit teleszaladni a hócipőm....

Megvan Iván allergia vizsgálatának eredménye, és teljesen negatív. Akkor vajon mitől ekcémás az egész gyerek?

Emma este mikor meghallotta hogy megyünk vásárolni teljesen bezsongott, és könyörgött hogy ő is jöhessen. Végül beláttuk hogy teljesen jól elleszünk ha jön akkor is, szóval oké a dolog. Na ettől teljesen bezsongott. Viháncolva készült, majd mikor már a kabátot vettük hozzámtörleszkedett és közölte hogy "nagyon szeretlek anya". Kis piszok...
Viszont a történethez az is hozzátartozik hogy végig tökéletes kis angyalkaként viselkedett. Maximálisan szófogadó volt, el lehetett engedni nézelődni (szerencsére zárás előtt alig lézengett rajtunk kívül pár ember), ami érdekelte azt megnézte, és első szóra visszatette, nem volt, hiszti, nyafogás, könyörgés.
Mondtam is neki hogy ha így fog mindig viselkedni, bármikor bárhova eljöhet velünk.
Ő is meg van már kattanva ettől a bezártságtól...

Honap pediglen szemészhez megyünk, és én már előre nagyon izgulok, nehogy Emma szemüveges legyen. Vonatozunk is, én ezzel tartom magamban a lelket, hogy majd milyen klassz lesz vonatozni a csimotákkal...

Vége a szép napoknak, Jura holnaptól újra a dolgozik.
Nekem ezek az együtt töltött napok voltak az igazi ünnepek. Furcsa lesz megint hármasban. Bepótolok persze egy csomó házimunkát, és most már bővült is a teendők sora a pince-szivattyúzással.
De azért annyira el tudnám így képzelni az életem. És a gyerekek is. Teljesen hozzánőttek az apjukhoz ezalatt a pár nap alatt.
Nem lehetne hogy mégiscsak milliomosok legyünk?

Vége a szép napoknak, Jura holnaptól újra a dolgozik.
Nekem ezek az együtt töltött napok voltak az igazi ünnepek. Furcsa lesz megint hármasban. Bepótolok persze egy csomó házimunkát, és most már bővült is a teendők sora a pince-szivattyúzással.
De azért annyira el tudnám így képzelni az életem. És a gyerekek is. Teljesen hozzánőttek az apjukhoz ezalatt a pár nap alatt.
Nem lehetne hogy mégiscsak milliomosok legyünk?

Nálunk már árvízhelyzet van.
A pincébe valahol óránkét egy vödör víz szivárog be valahol. Éjjel egykor álltunk a vártán Jurával, és fáradhatatlanul mentettük ami menthető. Most az előbb is tíz vödör vizet hordtunk fel. Beláttuk hogy ez már nem megy papucsban, otthonkában, gumicsizma, gumikesztyű, guminő, víztoló lapát, vödör, mop miegymás.
Most vehetjük a nyakunkba a várost egy olyan szivattyúért, ami megkímél minket a hajolgatástól. (Arról nem is beszélve, hogy ha itthon maradok a két gyerekkel, nem lesz időm órákat a pinyóban tölteni vízlapátolással.)

Na BUJJÉK!
Úgy látom a kereskedelmi tévék is belátták hogy semmi értelme erőltetett szilveszteri műsorokkal bombázni a nagyérdeműt. Kicsit féltem hogy minden adón (mármint azon a hármon, amit nálunk fogni lehet) majd az egyre jobban lerészegedő öregedő vagy aktuális sztárok humortalan jópofaságai fognak ömleni, de igen kellemes meglepetés ért. Este egy igen kellemes krimiparódiát adtak az RTL-en, igazi sztárparádé volt. Már amennyit láttam belőle, mert sajnos udvariassági látogatást kellett tennünk a faluban lakó ismerősöknél. (Valójában Jura régi barátai, de ők az egyetlenek akikkel valahogy nem bírom megtalálni a hangot, a náluk tegnap este vendégeskedő másik házaspárról nem is szólva.)
Csak tíz percre ugrottunk át, de tíz perc elteltével majd' egy órát könyörögtem hogy induljunk már haza, de mindig elkezdett valaki valami igazoltatós rendőrsztorit, egymást túllicitálva egyre vadabbakat találtak ki.
Mire hazaértünk nagy bánatomra véget ért az a film, de kezdődött a nagy klasszikus Rendőrakadémia.
Nemzedékek nőttek fel rajta, megunhatatlan. Igaz a végébe már eléggé belealudtunk, éjfélre koccintottunk egy pohár kölyökpezsgővel, és irány az ágyikó végre.
Hát ez a Szilveszter sem vonul be életem legfergetegesebb bulijai közé. Sebaj...

Tegnap reggel a Lehel téri piacon voltam amíg Jura vizsgázott.
Viszonylag korán érem oda, alig lézengett pár nénike. Ők is nyilván metróval érkeztek, csak az üzemelt rendesen a nagy Hóhelyzetben. Szaporán csörtettem a magam mögött húzott klassz zöld (tetején skótkocka minta utánzatot színlelő) tecsó gazdaságos kis krumplimercimmel.
Folyamatos összeköttetésben álltam anyuval a vásárolnivalók miatt, lassan is haladtam, lévén rutintalan versenyző vagyok a pályán. Így aztán volt alkalmam megfigyelni a piac népét. Kövér borvirágos arcú őstermelők kínálták portékáikat, tettek huncut megjegyzéseket, kacsintottak pajzánul standjuk mögül, vidám henteslegények csábították az asszonynépet mégtöbb állattetem darab megvásárlására, szilveszteri trombitákat árusító népek fújták fáradhatatlanul a színes, csillámos harsonákat. Virslihegyek fityegtek ki a cekkerek szélén, és én azt gondolom, mégiscsak vidámak az emberek. Talán a borongást a pezsgős órákra tartogatják, a Nagy Évvégi Számadásnál sírják csak el magukat. Itt és most vidám a piac népe, csak ritkán lökik fel egymást, húzzák át egymás lábán a nyikorgó taligáikat.
Mire Jura végzett és értem jött már nagyon sokan voltak, én már fent ültem a galérián, kis zöld krumplimercim csurig minden földi jóval, egy forró csokit kortyolgattam, és néztem a lent kavargó tömeget. Nem csoda ha Isten is mindig megenyhül az emberek iránt. Szórakoztató népség.

Tegnap akkora hó esett hogy még.
Jurával órákon keresztül lapátoltuk a havat a felhajtón. Emma egy darabig lelkesen segített a műanyag gereblyével, de aztán megunta hogy szinte lépni sem tud a neki derékig érő hóban. Öcsike pedig egy pillanat alatt elaludt a babakocsiban.
Amikor bejöttünk, pirosra csípett arccal, feltámadt a szél, és befújta hóval a felhajtót. De ez sem tudta letörni a jókedvünket, addigra alaposan betintáztunk forraltborból.
Furcsa ez az évvégi számadás, anyura rátör a lehetetlen rokonok utáni sóvárgás, és sorra hívja fel az összes alkoholista munkakerülő idióta rokont, hogy aztán hosszasan beszélgessen velük. Kinek mit csinál gyereke, unokája, ki házasodott és halt meg, és drámai rezgéssel a hangjában búgja a telefonba századszor is a mai napon: "Te jó ég, nem mondod komolyan!"
Jesszum, én is ilyen leszek ha megöregszem?

Vannak jó oldalai is annak hogyha beteg az ember. Például hogy Jura rá volt kényszerítve arra hogy foglalkozzon a gyerekekkel. Méghozzá egyedül. Anyu Prágában, én félholtan az emeleten. Jurából előtört a szuperapa üzemmód. Főzött ebédet (még pudingot is) a gyerekeknek, megetette őket, játszott velük, fürdetett, fektetett.
Két lázálom közt forgolódva felhallatszottak a meghitt kis hangok, csilingelő gyerekkacagások, dörmögő apahangok. Emmára olyan hatással volt a nevezett tegnapi nap, hogy teljesen rákattant az apjára. Most is együtt főzőcskéznek, és eltekintve egy aprócska malőrtől (szőrén-szálán eltűnt egy csokor petrezselyem - ettől apa majdnem idegösszeomlást kapott) igen vidám a hangulat.
Erre jó hát valójában a Karácsony.
Apa szabadságot vesz ki, és ha anya előrelátóan le is betegszik, akkor a gyerekek kapnak egy 100% -os szuperapát. Hát ezért a hülyének is megér egy kis váltólázat, influenzát...

Emmának hasmenése van, köhög és náthás.
Ivánnak hasmenése van, náthás és lázas.
Ráadásul a Dani ajándéka nem működik. Londonban vettük sokpénzért, a számla kidobva.
Holnap mennénk a nagyszüleimhez vidékre, de semmi értelme két beteg gyerekkel elindulni. Pedig Emma nagyon be van sózva.
A tévéből pedig nullahuszonnégyben Meg Ryan ömlik. Lassan elhányom magam én is...

Amióta az eszemet tudom rohadt karácsonyaim voltak. Igyekszem elfelejteni.
Amióta gyerekeim vannak egész más dimenzióba került ez az egész karácsonyozás. Szeretem minden pillanatát a készülődéstől, a csillagszórók meggyújtásán át a romeltakarításig.
Azok az örömtől ragyogó gyerekszemek. Minden ajándéknál többet érnek...

Eltörött a jeggyűrűm. Igyekszem nem messzemenő következtetést levonni ebből...

Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok lelkileg ha napközben fizikai munkát is végzek. Egy óra favágás, és teljesen kisímulnak az idegeim. Találtam egy cuki kis virágos kertészkesztyűt a garázsban, így már nem foszlik le a bőr a kezemről.
Csend van körülöttem, amolyan falusi csend, kutyaugatás, vonatfütty a távolból. Ropog a hó a bakancsom alatt, az izmaim átmelegszenek és dolgoznak. Egészen különleges élmény lehet erdőben fát vágni, egyszer kipróbálnám. Jura szerint Kanadába kellett volna születnem. Hát lehet...
De az biztos hogy a városban meggebednék.
Azt hiszem sütök egy kis mézeskalácsot, hátha belémcsöpög valami karácsonyi hangulat.

Álljon itt mementóul a világ csúfságának emlékeztetője:
Jurára ma reggel rátört a hányás-fosás...
Estére árnyéka volt csupán önmagának a drága, szeretett ember.
És ami azt illeti én is...
Egyetlen dolog vígasztal csak, holnap fát kell vágni. Elvonulok csendes magányomban, és levezetem a feszkót pár mázsa fa felaprításában.

(ps: tudom hogy az első mondatom értelmetlen és mind nyelvtanilag, mind szerkezetileg teljességgel helytelen, de azért jól hangzik)

Múlt héten nem is írtam, de minek is tettem volna?
A családot csúnyán elkaszálta a most pusztító hányós-fosós vírus. Először Emma adta meg magát (pont aznap mikor mi Prágában voltunk Jurával, az egész gyönyörű városból csak a telefonomat láttam, amin aggódva hívtam anyut félóránként), aztán mire gyógyulni látszott Öcsikét kapta el a vész, végül anyut döntötte le.
Másfél heti ápolás után már álmomban is kakát takarítottam (esküszöm így volt, a gyengébb idegzetű kedves olvasóim kedvéért nem is írom le pontosan mi volt az álom, mert nem venném a lelkemre ha többen sikoltozva Dunának mennének).
Közben jeges, süvítő szélben, hóban, fagyban hasogattam a fát, mivel gázspórolásból nappal kályhában fűtünk. A télben kizárólag két dolgot szeretek csinálni. Fát vágni és havat lapátolni. Ezt nem tudom megunni. Mégis két mázsa felaprított fa után azért fáj az embernek itt-ott. Nesze neked velnesz, oda a derekam, a sípcsontom lila a nekirepülő fadaraboktól, és a kezem merő seb a széltől, baltától.
Falusi lyány vagyok csuhajla, mit nekem szkvas, meg sztep erobik (vagy mijaszösz), én baltával faragom le magamról a kilókat.
Naszóval sok beszédnek sok az alja, elő az eredményekkel:
Ma estével a családot gyógyultnak nyilvánítom.
Két gyerekkel kevesebb van (na őket nem felaprítottam a nagy lendületben, csak hazamentek anyukájukhoz)
Holnaptól egy kölcsön-tengerimalaccal kevesebb lesz, mivel ő is hazaköltözik időközben hazatért szeretteihez.
Jura szabin lesz (kész isteni csoda!)
Közelg a Karácsony (állítólag), ami a szeretet ünnepe (szintén állítólag)!
Tehát én most nagyon szeretem a családomat, akik végre gyógyultak.

Tulajdonképpen 4 gyerek már egész jól elnevelgeti egymást. Én beállítottam a háztartási robot üzemmódot reggel, etettem, itattam, pakoltam, takarítottam.
Este céges karácsony. Öcsikét itthon hagyjuk Mamával. De akkoris el kell készíteni 3 gyereket, magamat és Jura ruháját.
Délután kettőkor belémbújt a kisördög. Nincs egy rongyom amit felvegyek! Feltúrtam a szekrényt, előbányásztam a cuki koktélruhákat, kis feketéket, hosszú feketéket. Vágyakozva pillantottam a barna hosszú ruhámra, de aztán lebeszéltem magam róla, az előző két karácsonyi bulin is ez volt rajtam, s a nők nem felejtenek.
Kutattam, kerestem, de mindeközben egy kaján kis hang ezt suttogta: "Nézd csak meg a Kék Ruhát!"
A Kék Ruha tíz éves immár, 17 éves koromban varrta nekem egy szilveszteri bulira az akkori barátom anyukája. Ujjatlan, tulipándekoltázzsal, derékban szűk, szoknyarészen bő, és mini. És csillogó királykék lurex. Összesen fél órát volt rajtam egész életemben, de mindig költözött velem mindenhova.
Kisompolyogtam a garázsba, és visszatértem a zsákmánnyal.
Kicsit néztük egymást, a Kék Ruha és én. Régen álltunk már így szemtől szemben, sok víz lefolyt a Dunán azalatt a tíz eseménydús év alatt.
Gondoltam egy életem, egy halálom, felpróbálom.
Köszönöm neked ó sorsom! A Kék Ruha úgy símult rám mintha az a tíz év meg sem történt volna. Ott álltam én, a 17 éves bakfis önmagam a Kék Ruhámban.
Néhány percig eljátszottam a gondolattal, hogy bizony ebben megyek az esti bulira, de végül győzött a józan ész. A Kék Ruhát visszaraktam a szekrénybe, és felvettem egy sokkal szolídabb, és jóval kevésbé kihívó ruhát. Ahhoz jobban illett a jeges süvítő szélben való favágástól sebes kezem, sáradt, szoláriumot rég nem látott arcom, fodrász által elcseszett hajam.
Azért jusztis sminkeltem.
Időre készen voltak a gyerekek, felöltözve, megetetve, én felöltözve, sminkelve, Jurának ing kivasalva, ajándék becsomagolva. Csakazértis faszacsaj vagyok.
A Kék Ruha a szekrényben várja a megfelelő alkalmat, amikor végre felveszem, bár ez a jeles esemény késni látszik.
Lehet hogy ebben temetnek?

Öcsinek végre kibújt a hatodik foga!
Hurrráááá!

Nem is írtam, múlt héten Iván kimondta élete első mondatát:
"Mama, őbe!" vagyis, mama vegyél ölbe.
Úgy látszik csupa büszkeség jut nekem ki mostanában.

Hétfőn Mikulás ünnepség volt anyuéknál a suliban.
És az én klassz nagylányom teljesen egyedül ment oda a Mikuláshoz, cseppet sem félt, nem tétovázott. Szétvet a nagy büszkeség!

KISFIAM
A földzsinten vagyok a nappaliban, hallom a kurjantását. Egyből felsietek a gyerekszobába, azt akarom hogy tudja, mindig jövök ha hív.
Ahogy belépek az elsötétített babaillatú szobába látom, hogy a kiságyban ül, és reménykedve néz az ajtó felé. Mire odaérek az ágyhoz ő már áll és felém nyújtózkodik. Akkor látom, hogy a szemében könny csillan. Sírt hát mégis, hogy jöjjek már.
Szorosan magamhoz ölelem, végigsimítok a meztelen kis talpán, elmosolyodom, ahogy kiterpeszti a kis sült szalonna lábujjait. A vállamra hajtja a fejét, rámsímul. Így ringatom őt minden anya és gyermek ősi ritmusára.
Rám fekszik, szinte elfolyik rajtam az igyekezettől, hogy minél több porcikája símulhasson hozzám. Az oldalát símogatom. Érzem, hogy legszívesebben belém bújna, oda vissza a békés anyaméhbe, ahol csak ő van és én, minden más tompa zörej és hullámzás.
Úgy ölelem, hogy érezze, minden ringató figyelmem csak az övé.
Kis idő után hangot is ad az elégedettségének, felnyikkant, kicsi kölyökállat hangjelzéssel. Én visszanyikkanok. Kis tétovázás után újra felnyikkant, s én válaszolok neki.
Kicsit játszuk még ezt, és tudjuk, ó nagyon is tudjuk, mennyi minden hangzik el most. Kérdések és feleletek, a szeretet kicsiny szerződései, bókok, vallomások, ígéretek.
Aztán újra csend borul ránk. Ringatom és símogatom, ő pedig ájult gyönyörűséggel borul rám. Kicsiny testét majd szétvetik a hatalmas érzelmek, nem bírja hát, felmorran. Úgy morog, ahogy csak ő tud, kicsi kölyökkutya.
Tenyerem a hátán, érzem ahogy az egész teste rezonál, mint egy piciny hangoszlop. Visszamorranok, rekedten, ügyetlenül, de ő érti. Újra morog, s én viszont.
Megint játszunk.
Aztán mikor újra csend telepedik rám rajtam a sor, felsóhajtok a gyönyörűségtől. Kicsiny teste megemelkedik a kezem alatt, ahogy kitágul a mellkasom. Alig ereszkedik vissza, most ő sóhajt, a tenyeremmel érzem ahogy a csöpp kis tüdőbe levegő áramlik.
Újra dóhajtok, majd megint ő, immár szándékosan.
Megint játszunk.
Végül megelégeli a gyengéd ölelkezést, először a lábával kezd kalimpálni, majd felemeli a fejét, és rámvigyorog.
Visszamosolygok.
Ilyenek vagyunk, érted anya, ugye? Vár a világ, a számtalan felfedeznivaló. Értem persze, nem marasztalhatom tovább, gyorsan megkeresem a szétszórt zoknikat, játékosan megcirógatom vele az orrát, és kilépünk a gyerekszobából.
Mire a földszintre érünk már türelmetlenül, hangosan kurjongat a nővérének, és ahogy leteszem a földre, hátra se nézve rohan a konyhába.
Az én kisfiam.

A tegnapi koncert iiiisssstennííííí volt!
Ez a pasi valami elképesztő, olyan hangja van hogy húha!
Évek óta vártam már hogy végre láthassam élőben, de nem gondoltam volna hogy ennyire lehengerlő. A közönség tombolt, és néha olyan hangosan énekelt, hogy még maga az énekes is meglepődött és felnevetett. Aztán egyre többet énekeltette a közönséget, látszott hogy lehull róla a rutinszerű viselkedés, és felszabadultan, a közönséggel interaktálva nyomta. Én teljesen el voltam ájulva, akár reggelig is hallgattam volna.

Családi Mikulásozás a V. családnál. Emma nem aludta kis magát, és igen morcosan érkeztünk. Sikítófrászban tört ki mikor beléptünk a lakásba, majd további negyed óráig el sem mozdult az ölemből. Végül a Mikulás feloldotta benne a feszkót, és bár fogni kellett a kezét, a csomagot felszabadultan elmarta, majd szinte egy ültő helyében fel is falta a tartalmát. Ez már meghozta a kellő bátorságot, és végül jót játszott. Büszke vagyok rá hogy képes túllépni a félelmein.

Este Simply Red koncert, úúúúgy izgulok!!!

A Reklámzabálók nem volt valami nagy durranás, azt hiszem kezd elfáradni ez a dolog. Pár éve mikor elkezdődött még nagy banzáj volt, minden négyzetméteren hostessek álltak, és nyomatták a reklámanyagokat, koncertek, reklámblokkok, magyarok, külföldiek, király volt.
Mostanra ez az egész nagyon bepunnyadt. Késtünk is kicsit (kb 1 órát, ami egy éjszakába nyúló rendezvénynél azért bocsánatos bűn), addigra egy csomó cég össze is pakolta a standját. Részeg marketingesek vonyítottak a kareoke asztalnál, a többiek unott fejjel kódorogtak.

Sajnos a Harry Potterről is elég lesújtó a véleményem. Sikerült abból az izgalmas könyvből egy dögunalmas rétest csinálni, ami körülbelül arra hajazott, mintha egy nyolc éves gyerek elmondta volna, hogy kb miről szólt a könyv.
Nem is értem, hogy miért kellett rendezőt váltani, hiszen a 3. résznél mind a filmkritikusok, mind a nézők egyöntetűen azt nyilatkozták hogy telitalálat. Lehet hogy ez a rendező remek romantikus vígjátékokat csinál, nade könyörgöm, a Harry Potter IV. nem az! Senki sem szólt nekik?

Jura nem képes időben hazaérni, és mindig mindenhonnan elkésünk.
Végül kiváló esténk volt, jót társasoztunk Mzs-ékkel. Vettem tőle egy csomó gyerekruhát.
Húzós ez a hét, minden estére van valami.
Holnap reklámzabálók, aztán Harry Potter IV., végül a hét csúcspontja: Simply Red koncert.

Egy éves státusz Ivánnak az egészséges rendelésen.
Parányi váró, ezer fok, zsúfolásig tele síró gyerekekkel, ideges izzadó szülőkkel.
Két órát vártunk. Ha valaki csinálta már tudja milyen idegőrlő megfékezni két pici gyereket egy ilyen helyzetben.
Most már nagyon tele van a hócipőm az orvoshoz mászkálással. A doki néni tündéri, de soha többet nem megyek oda. Sem beteg, sem egészséges gyerekekkel.
Este Catanozás Árpiéknál. Na az jó volt, Orsival jó sokat fecsegtünk. Hát ránk fért már...

Ma nézetem a feleségeket.
Este ahogy a gyerekszobát pakoltam arra gondoltam, hogy talán az én életem is egy film. Aztán az futott át az agyamon, hogy elég unalmas film, én nem nézném.
Végül belémvillant a felismerés. Bakker! Hát persze! Lehet hogy az életem egy film, de ez akkor belőle az utolsó mondat: "Boldogan éltek míg meg nem haltak".
Mifranc! Véget ért a filmem, és észre sem vettem. Izgi volt, bővelkedett mindenben, ami az embereknek tetszett. Volt akció, krimi, dráma, szex, romantika. Aztán a főhős boldogan élt míg meg nem halt.
AHA! Hát ezt nem véletlenül nem filmesítik meg. Zárókép, főhősök ellovagolnak a naplementébe, vége stáblista, széknyikorgás...

Fáradt hétvége, nincs kedvem semmihez.

Rémdráma.
A nappaliban játszottunk, mikor Iván fulldokolva szaladt hozzám. Szájában semmi. Fejre fordítottam, köhögött, fulldoklott, egyszercsak nyelt egyet és akkor meg böfögni, öklendezni kezdett. Pánikban hívtam a védőnőt, aki megadta a doktornő számát, felhívtam, mondta hogy azonnal jön. Közben próbáltam itatni, de nem fogadta el. Hívtam Jurát, nagylevegő, nehogy belezokogjak a telefonba, aztán mondtam mi van. Nem tud hazajönni. Ha tudna is túl sok ido mire hazaér. Felhívtam Árpit, aki épp a szomszéd faluban végzett. Egyszerre értek ide a doktornővel. Addigra Öcsike ivott teát, de még mindig böfögött, öklendezett. Doki néni megvizsgálta, ő nem talált semmit, de írt beutalót röntgenre kórházba. Addigra már kicsit megnyugodtak a kedélyek. Gyerekeket felöltöztettük, elindultunk Vácra a kórházba, Árpi lent maradt Emmával hógolyózni, én meg felmentem Ivánnal a gyerekosztályra. Megvizsgálták, semmi, irány a röntgen.
Anyuka mit evett a gyerek?
Nem tudom!
Próbálták leplezni a rosszallásukat. Fáradt voltam tiltakozni, hogy nem, nincsenek elöl apró tárgyak. Vagyishát vannak, de Öcsi nyáron egy kis kikapirgált fugától fulladt meg majdnem. Röntgen, millió ember.
Anyuka ma már nem tudjuk vállalni, majd holnap.
Ne vicceljen, lenyelt valamit a gyerek.
Akkor menjenek a gyerekosztályra.
Onnan jövük, ők küldtek.
JA? Akkor jó. Hívja fel apukát, mert lógatni kell a gyereket a röntgenben.
Felhívtam Árpit, mondtam apuka lett, nem magyarázkodtam. Vigyorgott. Hozta Emmát is, aki kipirult a hidegtől, jókedvű.
Na apuka, akkor most fogja a gyerek vállát, anyuka a popsiját, nyomják a képernyőre.
Gyerek visít egyszál pelenkában, húzzuk, nyomjuk, toljuk.
Így ketyeg az óra, tikk-takk jár... (énekeljük Árpival)
Ez az! Ne engedjék elmozdulni!
Kész, nézzük a képet.
Emma segít, szót fogad, jófej nagyon.
Na csináljunk egy másik képet.
Gyerek húz-von, odanyom.
Így ketyeg az óra... Iván fáradtan elmosolyodik.
Kész.
Nincs semmi, legalábbis amit mutatna a röntgen.
Árpi és Emmma lemegy a kocsihoz, én mi Ivánnal vissza a gyerekosztályra. Nincs semmi, klassz, figyeljük a kakit pár napig, kapunk zárót. Viszonlátás!
Csatlakozunk Árpiékhoz, akik a Bambit hallgatják a kocsiban.
Fáradt vagyok, a gyerekek csendben vannak, nekem sincs kedvem beszélgetni.
Este pancsi, gyors fekvés, beájulok az ágyba.
Mély kút. Nincs álom, nincs pihenés.

Boldog névnapot Emma!

Hát én tiszta hülye vagyok, 1 órával hamarabb indultam el a homeós dokihoz. Így persze 1 órával hamarabb is értünk oda. Végül bekönyörögtem magunkat, így a váróban ellebzseltünk amíg sorra kerültünk. A homeós doki néni nagyon kedves volt, mindent kikérdezett, végül kaptunk egy csomó bogyót. Megbeszéltük Jurával hogy bemegyünk hozzá utána, és együtt megyünk haza. Persze Jurának még rengeteg dolga volt, menjünk el az állatkerti játszóba, ottvannak a többiek is. Na akkor állatkeri játszó. Aztán vissza az irodába, végül haza. Őrbottyán - Gazdagrét - Petőfi híd budai hídfő - Állatkert - Petőfi híd budai hídfő - Őrbottyán. Klassz.

Odaértünk szépen időben. Budai Gyerekkórház. Klassz új épület, kedves emberek. Talán már nem is Magyarországon vagyunk? Időben fogadott minket egy kedves doktor néni. Mi a fene? De aztán magyarul beszélt, és kérték a gyerek TAJ kártyáját, így aztán be kellett látnunk, ez mégiscsak Magyarország.
Öcsike már eleve sejtette, hogy nem lesz jó vége ennek a dolognak, amint leraktam a vizsgálóra sírni kezdett. Pedig igazán kedvesek voltak vele.
Aztán doktor néni mégiscsak belopta magát a kegyeibe. Végül abban maradtunk hogy vért kell venni allergia vizsgálat céljából.
Szegény kisfiamnak meg csak visított mint a szopós malac. Ügyesek voltak, türelmesek, sikerült a dolog. Kicsi Iván sírt keservesen, de hagyta magát, nem kapálózott, nem forgolódott.
Aztán meg kicsit sértődötten, de egyre vidulva handabandázott a doktor néninek.
Túl vagyunk rajta, 3 hét múlva eredmény.
Holnap homeós dokihoz megyünk.

Holnap megyünk gasztroenterológushoz Ivánnal. A bőre már rettenetes állapotban van, az egész teste merő seb...
Izgulok...

Tegnap megnéztük a Grimm testvéreket moziban. Pár évente lankad a figyelmem, és becsúszik egy ilyen film. Na tudvalevő hogy gyűlölöm a horrorokat, pszihoizéket. Na hogy mást ne mondjak alaposan összecsináltam magam, úgy rettegtem végig. Szerintem szülés alatt nem szorongattam így össze Jura kezét mint ezalatt a film alatt.
Még az utána következő (éjjel egy és kettő között megejtett) tescozás sem bírta kimosni a fejemb?l, így aztán persze egész éjjel rettenetes rémálmaim voltak.
Na kérem, továbbra sem bírom megérteni, hogy mi a jó a mesterségesen gerjesztett parának. Szerintem semmi szórakoztató nincs benne.

A tegnapi nap méltó folytatása ez a mai. Többet nem is írnék. Nincs mit.

A mozgalmas hétvége után egy törvényszer?en punnyadós vacak nap kövekezhet is. És l?n.
Az id? ocsmány, nem tudunk kimenni a kertbe. Még szerencse hogy a gyerekeknek is van mit kipihenniük, így aztán jobbára az alvást választották napi programnak.

Túléltem a tegnapot. Öreg vagyok már én ehhez.
Ma kisállatbörzén voltunk a Pecsában. A srácok imádták. Emma számára mégiscsak az volt a nap csúcspontja, mikor megsimogathatott egy kígyót. Ha egy pillantatra nem figyeltünk volna oda, tuti lelécelt volna vele.
Tudom hogy nagy lány már, és viccesen nézhetünk ki ahogy rajtam lóg a kend?ben, de elég nagy tumultus volt, és a kend?n kívül még két választásom volt. Vagy hagyom a gyereket a saját lábán jönni, és akkor állatkák helyett maximum seggeket látott volna, vagy cipeltem volna kézben, és akkor tutira kikészül a derekam meg a karom.
A kend? viszont zseniális találmány. Csak magamra kötöm a gyereket, a súlya kellemesen eloszlik rajtam, és még a két kezem is szabadon marad. Halleluja!

Rettenetesen másnapos vagyok. Hogy birtam én ezt régen minden hétvégén? Brrrrrr...
A nap fénypontja mégiscsak a Tropikárium volt, ahova délután mentünk. Emma egyszer?en imádta. A Némóknak legalább tíz percig kurjongatott, a cápákat pedig vagy negyed órán keresztül kellett nézni ahogy lomhán úszkálnak.
A kedvenc állata azért mégiscsak a kígyó marad. Imádja ?ket teljes szívéb?l. Remélem kamasz korában nem fog azzal jönni hogy szeretne egy ilyen cuki kis házikedvencet...

Végre eljutottam kozmetikushoz. Idestova két és fél éve voltam utoljára, közvetlenül Emma születése el?tt. Hát mit mondjak? Rám fért már...
Aztán rögtön utána a Horgas Eszter nevével fémjelzett Mária következett. Hááát... Nem vagyok egy zenei kritikus, ezért aztán inkább nem mondanék semmit. De arra jó volt hogy alaposan kirúgtunk a hámból, koncert után még felugrottunk Jura kollegan?jéhez, és csaptunk egy vidám beszélget?set. Na meg alaposan berúgtam. Huhhh, na az borzalmas volt.

Ja, Öcsike tegnap megtanult integetni. Haláli egy fazon, egyszer?en imádnivaló.

Remek délelőtt van mögöttünk, kint voltunk a kertben faleveleket söpörni. Emma és Iván rengeteget segítettek, leginkább szétrugdosni a halmokat.
Egyre többet gondolok arra hogy Emmának most már lehetnek olyan élményei, amikre emlékszik majd később is. Vajon milyen emlékek maradnak meg benne ebből az id?szakból?
Talán az hogy kacagva szalad át egy nagy halom rozsdaszínű falevélen? Talán ahogy szájtátva áll a ferdén betűző, fáradt napsütésben, csodálva a gyenge széltől lehulló leveleket? Talán az hogy Öcsike elcsúszott a kádban, és nagyon sírt? Talán a közös esti fürdés apával és anyával? Talán a közös teafőzések, az öröm ahogy ügyesen kipiszkálja a teafiltert a papírjából? Vagy talán az hogy eltorzult arccal ordítok rá valami hülyeség miatt, és nem is érti hogy miért?
Az én első emlékem hogy alig egy évesen szaladok anyám elől a kertben, aki késsel kerget, és arra gondolok hogy ha elérek a körtefához, akkor felmászom rá, és akkor nem ér utol. Nem rossz emlék, teljesen érzelemmentes. Nem féltem, hisz tudtam hogy anyám sosem bántana (mint ahogy nem is tette soha), inkább csak játék volt ez.
De azért én mégis inkább azt szeretném ha Emmában inkább az igazán jó emlékek maradnának meg...

Iván az éjjel el?adta a szokásos havonként rátörő táncos-zenés műsorát. Úgy kettő tájékán (mikor mindenki a legmélyebben alszik) felzokogott. Anyu bement hozzá, ringatta. Ha lerakta újra zokogott. Kapott Panadolt (biztos a foga), és egy kis teát (a Panadolnak rettenetes íze van). Végül az ágyunkban kötött ki. Heverészett egy kicsit rajtam, egy kicsit az apján. Hangyányit megrugdosott mindkettőnket, majd mikorra már teljesen felébredt volna inkább visszatettük az ágyba. Aholis egy kis kötelező méltatlankodó morgás után édesdeden elaludt.
Végülis megértem, nincs túl sok lehetősége csak egyedül élveznie a szülői szeretet melegét (pláne mindkettőnkét egyszerre).

Ezúton is Isten élette Málnit. Aki ma 3 éves.
Egyébiránt a napunk igen kellemes. A gyerekek valami tévedés folytán a rosszgyerek-tabletta helyet ma is jógyerek-tablettát vettek be. Ezen okból a nagyon kellemes kis napunk van. Délel?tt vidám levél-kaparászás a kertben (kb 5 tonna falevelett hullajtottak a mi derék, szorgalmas fáink), aztán jó kis szundikálás, végül egy kellemes séta mama elé az állomásra. Ennek kevéssé kelles része az volt hogy Emmát ölben kellett hazacipelnem.

Ez a nap azért emlékezetes, mert amaz másik (mostanság nem ünnepelend?) ünnepen kívül ma van a második házassági évfordulónk. A gyerekek mintha csak érezték volna a nap jelent?ségét, egész nap álomi jók voltak. Már kezdtem az ufókra gyanakodni, mikoris este azért kialakult egy kisebb csetepaté. Semmi komoly, csak egy kis fáradtságból adódó hiszti.
Anyu és Jura a fürdetés végére értek csak haza.
Ez arra volt jó hogy meger?södött a korábbi gyanúm, miszerint minden sokkal gördülékenyebben zajlik hogyha nem is várom hogy egyszercsak betoppan a segítség. Hogy Jura kivételesen korán (értsd f8 el?tt) ér haza a munkahelyér?l? Kac-kac. Hogy anyu rögtön az utolsó órája után indul? Bruhaha.
Nem, nem. Mesék nem léteznek. Kin?ttem a menzás tejbegrízb?l.

Ma tartottuk Iván szülinapi buliját. Az esemény fergeteges volt, mindenki remekül szórakozott. F?leg Öcsike. Számtalan fénykép és hosszas videófelvétel ?rzi meg immáron az utókornak agyonimádott gyermekünk els? kakaópartiját.

Mélységes mélyen szégyenlem a pofámat. De komolyan.
Ma ünnepeljük a második házassági évfordulónkat. Laci felkészült, nagy titokban megszervezett egy csodás délutánt. Elvitt egy day spa szalonba, ahol agyonkényeztettek minket. Bevezettek egy szobába, ahol csak gyertyák világítottak, és a szoba túlsó felén egy nagy kád forró fürd? várt ránk, illatos, habos, virágszirmokkal teleszórt. A faburkolaton gyertyák, színes kövek, és egy-egy pohár bor állt. Miután egyedül maradtunk húsz percre, elnyúltunk egymással szemben, és átadtuk magunkat a jobbnál jobb érzéseknek. Húsz perc után visszajött a két massz?r, és egy órás aromaterápiás masszázst kaptunk.
Mindezek végeztével a teaházban egy csésze tea mellett beszélgettünk egy jót. Aztán még egy kellemes ebéd várt ránk.
Hát dióhéjjban ennyi.
Mindezekután most foghatnám én arra a passzivitásomat hogy se kocsim, se internetem, itt a világ végén vagyok bezárva két gyerekkel, hát mit is szervezhetnék. Még igaz is lenne. De egy nyomorult kártyát sem írtam.
Piszokság na!

Ha van valami amit egy szállodában imádok, az a szobaszervíz.
Úgy alakult hogy mégsem tudunk együtt vacsorázni Jurával, mert az új főnöke meghívta egy munkavacsorára.
Én meg egy merő vádligörcsben ülök itt, és reményem sincs hogy elvergődjek egy kajáldáig, így Jura megszavazott (és rendelt) nekem egy vacsit. Mondjuk azért szivesebben vacsiztam volna vele a Soho-ban, de ez sem rossz :-D

Ma reggel sétáltam egy nagyot a Hyde Parkban, és szó szerint a mókusok elé vetettem magam. Bár itt nem olyan szelídek mint a St. James-ben, de azért jófejek. Az idő napos volt, kicsit csípős, szeles. Arra gondoltam hogy Emma és Iván mennyire élvezné az ittlétet. Kacsák, galambok, mókusok, lovasrendőrök, és hatalmas végtelen zöld park.
Lényegesen többet értek a hozzám angolul beszélő emberek mondanivalójából mint régebben. Pedig nem nagyon tanultam közben. Mindenesetre furcsa.
Megnézegettem a régebbi post-okat, és hát szörnyű, látszik hogy nincs lehetőségem szerkeszteni ezt a blogot. Régi képek még megvannak, de újak már nem, és amióta nem én teszem fel a post-okat már képek sincsenek. Pedig tudnék jókat.
Otthon elővakarom a régi képeket, és felpakolom amik most nem látszanak, és az újakhoz válogatok megfelelőket. Becsszó meg minden...

Tegnap este 10-kor lecsukódott a szemem, és reggel 7-kor kinyílt. Közte pedig nem volt más mint mély, pihentető alvás. 3 éve nem aludtam ilyen jót.
Egész nap lustálkodtam a szobában. Egy órán keresztül fürödtem, pedikűröztem, lakkoztam a körmeimet, neteztem, és csak úgy heverésztem.
Jura konferenciázik reggel óta, kétszer felszalad azért, hogy szerelméről biztosítson. Jó kis nap ez...

Irány London!
A repülés szuper volt, kényelmes megérkezés Lutonra. Egész végig felszabadultan fecsedtem, mint egy dilis. Olyan csodás megkönnyebbülés volt rajtam. Aztán ahogy beértünk a Kings Crossra tudtam, hogy a jó öreg London csak rám várt már. Imádom ezt a várost. Az embereket az utcán, a színes multikulti forgatagot.
A taxi végigvitt a fél városon, és mintha csak tudta volna, felfűzte emlékeink helyszíneit. Örömöm határtalan volt. "Nézd, abban a szállodában laktunk, emlékszel, mikor Emmával terhes voltam, és le is van fényképezve az árnyéka a pocakomnak a szoba falán", és "odanézz, a kedvenc skót boltunk". "Nahát, ebben a kis pincében ettük azt a levest", "ÓÓÓ a Brittish Museum, de rég láttam, emlékszel hogy pont akkor nem esett mindig mikor mi az utcán voltunk?" Igy lelkendeztem hosszasan, míg Jura csak mosolygott. Olyan gyereklány voltam, amilyennek megszeretett.
Aztán megálltunk egy puccos szállodánál. Nyomasztó volt az elegán élet ilyen mértékű jelenléte. A végsőkig udvarias személyzet, ezren ugráltak körül, a portás vidánam kurjantott ránk mindig, "Madam!" rikkantotta, és szertartásosan meghajolt, miközben megbökte a kalapját. Egy ideges kis nő vezetett minket a szobánkba.
Amilyen hamar csak lehetett útrakeltünk. A Hyde Park oldalában elsétáltunk kelet felé. Őrületesen puccos helyek váltakoztak teljesen hétköznapi utcákkal. Betértünk egy Gap-be, és visszafelé a Hamlay's-be.
Zsibbadtak voltunk a látnivalóktól.
A Hamley's olyan mint a Mikulás játékgyára. 5 emeleten csak játékok. Van macigyár ahol saját macit lehet gyártani, szívvel, és beszélő dobozzal, adnak születési anyakönyvi igazolást is a macinak.
Van olyan cd, amit ott írnak meg, gyermekdalok, választható gyermeknévvel. (Ettől Emma tuti elolvad, imádja a zenét).
Hulla fáradtan értünk vissza a szállodába. Az ajtóban álló portás vidáman rámrikkantott egy madam-ot, és megkérdezte hogy jó délutánunk volt-e.
Isssteníííí.

Határtalanul boldog vagyok hogy életem hátralevő részében emellett az ember mellett fogok ébredni minden reggel, aki a férjem, és a gyermekeim apja.

Mint azt minap megtudtam, modern háztartás manapság már elképzelhetetlen vibrátor nélkül. Így hát tegnap elmentünk Jurával egy szexshop-ba. Háááát...
Az egész ott kezdődött hogy a helyet Tectus-nak hívják. Könyörgöm, hogy lehet ilyen nevet adni egy szexshop-nak (hm, lehet hogy sexshop vagy szexsop?)?
Tectus-kaktusz. Csak valami igen perverz ember találhat egy kaktuszt erotikusnak.
A hely tök steril, erotikának még csak nyomára sem bukkantam. Nagy hodály, fehér kőpadló, kulcsra zárt fekete vitrinekben egy csomó műfarok tematikus sorrendben. Szín- és méret szerinti alcsoportokban. A pincében fehérneműk és S/M segédeszközök silány, ámde méregdrága felhozatala, az emeleten tengernyi dvd. Régi jóbarátunknak Rocco-nak legalább egy falnyi hely volt szentelve, ahol megtudtuk hogy kedvencünk hátulról szereti hetediziglen is. A harsány kacagásra ingerlő filmcímek mellett legalább annyira szórakoztató volt a feltűnő helyen elhelyezett papírlap a következő felirattal: "A 0-val jelölt filmek lefogytak, megrendelésük folyamatban, szíves türelmüket kérjük!" Elképzelem ahogy tömegek ostromolják a pultot az Anál Amál nyolcadik részéért.
Egy darabig unottan ténferegtünk fel s alá, de nem találtunk kedvünkre valót. Lehangoltan, üres kézzel távoztunk. Kénytelenek leszünk hát eztán is saját fantáziánkra és testrészeinkre hagyatkozni...

Szerény számításaim szerint 0 - azaz nulla forintunk maradt ebben a hónapban a kifizetett tartozások, hiteltörlesztések után. Van ez így, mondta egy kedves barátném, és tudom, mások is így élnek, méghozzá sokan. De vajon meddig lehet űzni ezt az "úri nyomorgás"-t?

Nagyon szép ősz van, és nem adok igazat a morgósoknak. Igenis remek évünk volt, már ami az időjárást jelenti. A tél tél volt, rengeteg hóval-faggyal, a tavasz illatos volt és szeszélyes, a nyár kánikulás, és most az ősz igazi vénasszonyoknak való. Vessenek a mókusok elé, hisz nem trendi elégedettnek lenni az időjárással, én mégis kimondom, sőt világgá kiáltom: Jó kis év ez 2005, hurrá!

Emma egész reggel menni akart a mamával a suliba, vette a cipőjét és kijelentette hogy megy a mamával dolgozni. Erővel kellett visszatartani.

Tegnap moziban voltunk, és én előtte betöltöttem egy kis Long Island Ice Tea-t. Egyszerűen elegem volt a szorongásból, az agyamba tolakodó nyomasztó gondolatokból, jól akartam érezni magam. Na sikerült is. Úgy berúgtam mint az albán szamár. A film aranyos volt, helyenként vicces is, szóval ezt most sikerült eltalálni.
Na mondjuk utána jött a java, a tescozás. Brrrr, na az kijózanító volt...
Fél háromkor keveredtünk haza. Reggel mikor ébredtek a gyerekek én még mindig nagyon be voltam rúgva. Na ilyen már rég volt, talán évekkel ezelőtt.
Egy szó mint száz, jól esett, de a legközelebbi ilyen alkalom megint pár év múlva jön csak, öreg vagyok én már ehhez. Arról nem is beszélve hogy kialkoholizáltam én már magamat boldogult lánykoromban.

Annyira jófej gyerekeim vannak. Mind a kettő békésen alszik. Ha most lenne internetem, de jó is lenne...

Emma ma elment anyuval a suliba. Jura bevitte őket kocsival, megtartották anyu óráját, és hazajöttek vonattal. Én az állomáson vártam őket, Iván kenguruban, Emmát pedig betettük a babakocsiba, mivel ájultan aludt egészen a leszállásig.
Hazafelé néma csend volt a babakocsiban, Emma mozdulatlanul szendergett. Egy hangoskodó kutya mellett mentünk el, mikor egy rekedt kis hang megszólalt a babakocsi mélyén: "Nana utyus, nana!"
Délután végig azt játszotta hogy megy az iskolába dolgozni, különböző babákat hurcolt fel s alá, és közben magyarázta nekik hogy hova is mennek.

Emma és Iván ülnek a konyhában egymás mellett, ki ki a maga székében. Iván nyúlkál Emma felé, aki savanyú káposztát eszik. Emma szigorúan ránéz és közli vele: "Nana ecsike! Ez nem gyereknek való!"

Jaj legyen már hétvége...

Itt járt a védőnő. Alaposan kifaggattam a helyi ovodáról, orvosokról. Kérdezte hogy az Iván mond-e már szavakat. Nem nagyon -válaszoltam, aztán rájöttem hogy bizony mondogat. Egy-két hete nem csak gagyog, hanem babanyelven beszél. Belesző néha egy-egy anyaanyát, mamammááát és apapapááát.
Alaposan megfigyeltem tegnap a kis lurkót, és kiderült hogy bizony szövegel. Azt mondta tegnap: "Ezzz tetete". Ekkor esett le, ez a gyerek is elkezd hamarosan beszélni!
Tegnap a kádban ácsorgott, és a kérésemre (miszerint üljön már le) határozottan megrázta a fejét.
Hát elkezdődött...

Esőlábú nénike vagyok...
Tuti hogy valami nagyon nyirkos, vacak idő jön, fáj minden porcikám. A bal karom két napja, a térdem tegnap óta. Azért az nagyon gáz hogy 27 évesen olyanok az izületeim, mint egy köszvényes vénasszonynak...

Iván nagyon szépen totyog már teljesen egyedül. Még nagyon koncentrál, és ha észreveszi hogy figyelem, a büszkeségtől szó szerint összeesik. Nem bírja még a felszabadult büszke röhögéssel járó egyensúlyvesztést.

Csoda történt, valódi csoda!
Minden nőnek van egy farmer a szekrényében mélyen, nevezzük Etalon Nadrágnak, ami fénykorában volt jó rá. Az ember néha megtalálja, felpróbálja, elszontyolodik, elhatározza hogy fogyókúrázni kezd, majd visszasüllyeszti a szekrénybe jobb időkre.
Na nekem a minap jutott éppen eszembe ez a farmer, a 3 évvel ezelőtti nyaralós képeket nézegettem, és szomorúan állapítottam meg, hogy na ez a farmer az, ami soha többet nem fog rámjönni. Erre mit az Isten?! Tegnap pakolom a téli-nyári ruhákat, és a kezembe akadt AZ a farmer. Gondoltam úgysem látja senki, felpróbáltam. ÉÉÉÉÉÉSSSSS (dobpergés) simán rámjött. Nem csak amolyan beleszuszakolós, levegőt nem kapós, leülni nem tudós, de azért beleférek fíling, de nem ám! Teljesen jó rám.
Azért rámfért már egy ilyen is...

Csak pihegünk, álmosan kóválygunk egész nap.

A nagy házavató napja. Sajnos az én barátaim szinte egytől egyig lemondták, de azért így is rengetegen voltunk. Iván az elején nagyon anyás volt, csak akkor nem ordított mikor az én ölemben volt. Így aztán magamrakötöttem kenguruban, de még így is sírvafakadt ha valaki hozzászólt. Egy nagy adag gulyás sokat lendített a jókedvén...
Azt hiszem mindenki jól érezte magát, és ez nagyon jó, hiszen ennyi külömböző embert összeengedni, hát...

Viharos készülődés a holnapi házavatóra. A konyhában különféle ételek illata keveredik egymással. Jura ma itthon maradt hogy segítsen készülődni.
Épp az üstért ment el, mikor három kislány csengetett. Kaktuszokat árultak, zsebpénz-gyűjtés céljából. Először csípőből nemet mondtam (házalók kíméljenek), de aztán mikor láttam az elkámpicsorodott arcukat, inkább megtekintettem az árut.
Nagyon szép kis kaktuszok voltak, kilométereket gyalogolhattak velük, hiszen Erdőkertes túlsó végéből jöttek.
Kicsit kérdezgettem őket, hogy mire gyűjtenek, hány testvérük van, és hirtelen úgy éreztem hogy egy szar Mónika Show-ba csöppentem. Intézetben élő testvérek, sok gyerek, munkanélküli szülők, rokonok nyakán hagyott gyerekek. A legnagyobb kislány (14 éves), kissé túlsúlyos, de kedves, szerény, okos, értelemtől csillogó szemekkel el fog kallódni. (Nem, nem voltak cigányok, talán csak az egyik. Nem is lényeges...)
Beszélgettünk kicsit, majd a legkisebb rámeredt a telefonomra. "Te jó ég! Már ennyi az idő? Elkezd?dött a Csacska angyal" (Na jó, nem biztos hogy ezt a sorozatot mondta, lehet hogy mást.) Gyorsan megköszönték a pénzt és szaladtak haza hogy még a végét lássák a sorozatnak. Én pedig csak remélhettem hogy a kezemben tartott kaktuszok szülői beleegyezéssel változtak zsebpénzzé.

Jura ma bringával ment dolgozni. Vonattal a Nyugatiba, és onnan két keréken a munkahelyére. Azért jó lehetett.
Nálunk itthon két takarítónő vette fel a versenyt a kosszal, ami a felújításból maradt, én pedig az irdatan rendetlenséggel. Estére már azt sem tudtam fiú vagyok-e avagy lány. Kikönyörögtem hogy hadd mehessek be Juráért kocsival, mert már piszkosul elegem volt mindenből. Anyu morgott kicsit, de beleegyezett (Iván már úgyis aludt), és Jurának is jól jött hogy nem a vonat hugyszagú biciklitárolójában kellett egy órát zötykölődni késő este.
Amikor bekanyarodtam az Állatkeri sétányra már láttam is ahogy felém kerekezik a Liget felől. Olyan volt mint egy jelenet egy francia filmből. Amikor találkoztunk végre elővarázsolt egy csokor sárga rózsát a csomagtartóról. Nagyon romantikus volt.

Újra elmentünk az Állatkerti Játszóházba a gyerekekkel. Emma már egész délelőtt be volt sózva, nagyon várta. Igazán kellemes dolog hogy ilyen közel van hozzánk a város legjobb játszóháza. Fél óra mindösszesen, és még csak be sem kell mennem a városba, ahogy lejövök az autópályáról már ott is van. Hétköznap dél körül még parkolni is lehet.
Úgy látom jót tesz a gyerekeknek a játszó, Emma sokkal önállóbb, felszabadultabb. Kicsit lazult az anyássága is. Iván meg élvezi hogy trappolhat bele a világba, és szivesen eljátszik egy "idegen" nénivel is, amíg én megiszom egy kávét. Azért is jó az ilyen holtidő, mert garantáltan akad szabad "játszónéni", akire rábízhatom. (Emma nevezte el az ott dolgozókat játszónéninek.)

Csupa maci az életünk. Emma reggelire macisajtos kenyeret eszik, Kismackó szeletet uzsonnázik, és este Macikávéval fekszik le.

Ma reggel Emma teljesen önállóan felhívta az apját mobilon, majd hagyott neki üzenetet a hangpostáján: "Szia apa!". Az összképet kicsit rontja a háttérzörej: (anya hangja távolból) "Emma mi a fenét csinálsz? Te jó ég! Felhívtál valakit?!" katt...

Szeretem nézni a gyerekeimet ahogy együtt játszanak. Emma bohóckodik az öccsének, ő pedig felhőtlenül kacag. Reggel hallom hogy beszélgetnek. Emma Iván ágya előtt áll, és magyaráz neki, Iván meg ugrál és kurjongat, nyúlkál ki a rácson hogy megérinthesse Emmát.

Néha azt gondolom magamról hogy milyen szuper felnőtt is vagyok én. Elvégre van férjem, két gyerekem, házam háztartással meg ilyenek. Ezek a pillanatok nagyon rövid ideig tartanak, hogy átadják helyüket a megszokott érzésnek, miszerint én még mindig az a fiatal lány vagyok aki voltam tíz éve, és ez csak valami tévedés.
Néha erőmön felül próbálok megfelelni a saját magam által felállított elvárásnak. Tudniillik hogy milyen is egy valódi felnőtt. Mindig elmosogat meg felsöpör, finomakat főz, jó anya és feleség (=szereti a férje és a gyerekei?), sosem önző és haragos, csupa mosoly és serénykedés.
De én nem mindig tudok ilyen lenni. Néha elmarad a mosogatás, és szeretek lustálkodni, van hogy elfelejtek uzsonnát adni a gyerekeknek, stb...
Ma reggel miután elmosogattam, megreggeliztettem Emmát, elpakoltam, és főztem egy nagy kondér mézes teát, az utolsó mozdulatommal levertem a mézesüveget.
Millió darab mézes, ragacsos szilánk röpült szét a tiszta konyhában .
-Hát ez nem lehet igahahahahahaaaaaaz! -kiabáltam elkeseredetten.
Mire Emma megszólalt a kis székéből:
-Ne sírj anya, apa dolgozik, öcsike alszik...

Határozottan ősz van. Este korán sötétedik, hűvösek a reggelek, és nehezen melegszik fel az idő napközben.
Este mikor kikísértem öcséméket a kapuhoz hideg szél söpört végig a kerten, táncoló faleveleket sodorva magával. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, és közben arra gondoltam, hogy határozottan ősz van. De nem tudtam eldönteni, hogy ez most tetszik-e nekem vagy sem.

Belenéztem a tükörbe és nagyon meglepődtem. Hé! Ki ez a nő itt? Én úgy emlékszem, egy hamvas tizenéves lány vagyok. Ebben a tükörben meg egy fáradt, a középkorúság felé erőteljesen baktató, nyúzott nő van. Ezekben a szemekben semmi semmi dévaj csillogás, nincs különleges szépség, csábítás. Csak egy tök átlagos csaj. Mikor lettem én ilyen?
Talán tényleg annak van igaza, aki azt mondja szerencsés hogy sosem volt különösen szép, mert így nem akkora megrázkódtatás elveszteni a szépséget.

Emma beteg és nagyon nyűgös. Folyik az orra mint egy csap, amit nem lehet elzárni. Hőemelkedése van, be van dagadva a szeme, orra, és úgy összességében az egész arca. Nem csoda hát ha ny?gös...
Ma kimentünk a mama elé az állomásra. Szinte minden nap lesétálunk elé (kb 3 km oda-vissza), szeretjük ezeket a sétákat, jókat beszélgetünk a gyerekekkel, megnézünk minden virágot, és kutyust, nénit és bácsit.
De Emma ma nagyon nyűgös volt, reméltem hogy elalszik a babakocsiban. Iván kenguruban nézelődött, míg Emma szívettépően zokogott a babakocsiban. Nem bírtam tovább hallgatni, így aztán helyet cserélt a két gyerek. Iván a babakocsiba került, Emmát meg magamra kötöttem a kendőben.
Nagy tizenhárom kilós cula, szinte azonnal elaludt, eleinte még félálomban megszólalt egy-egy kutyaugatásra hogy "Nana utyus, nana!", de aztán a cumi is kiesett a szájából. A lábai élettelenül himbálóztak, a térdemet verdesték, ő pedig félrebukott fejjel diszkréten hortyogva aludt mint egy kis csecsemő.
Na ilyenkor nagyon jó anyának lenni!

Ma reggel hosszú elúszott az utolsó lehetőségem is arra, hogy internetem lehessen. A kábeltévé és a kábeles invitel is a 2 házzal arrébb lévő keresztutcáig megy, egyetlen reményem egy rádiós internetszolgáltató volt. De (mint a ma reggeli felmérésnél kiderült) nem látszik innen a tornyuk, ők sem tudnak rajtam segíteni internet-ügyben.
Egyetlen reményem talán a mobilos net marad, de az nagyon gáz. Szóval beújítottam egy pendrive-ot, és marad az offline blog- és honlapkészítés, Jura pedig heti egyszer felpakolja a netre a munkahelyéről.
Mit is mondhatnék?! Brühühűűű...

Egész nap sűrű pelyhekben hullott a hó. Szánkóztunk egy nagyot, és többször is eltakarítottuk a havat, de pár óra alatt látszatja sem volt.
Raktunk ki madáreleséget, de azt kell gondoljam hogy itt nem élnek madarak. Vagy vajon meddig tarthat mire felfedezik? Lehet hogy türelmetlen vagyok, mint mindig? Öreg hiba...

Nagy nehezen véget ér hát ez a hét. Csak nyúlt mint a rétestészta. Jura kora reggel elloholt, mire hazaért a gyerekek aludtak, én pedig félhülye voltam már a fáradtságtól. Napközben rövid telefonokat váltottunk, elszorult torokkal beszéltünk. Jurát kikezdte valami dugatlan picsa Londonból, mindent elkövet hogy kifúrja, lesben áll mint egy hiéna, hogy lecsaphasson amint egy kis hibát fedez fel.
Azért innen már csak jobb lehet. A ház legalább szuper, és mi szeretjük egymást. És ez a lényeg.

Mivel itt a világ végén még internet sincs, a külvilágot jelenleg a tévé jelenti számomra. Meglehetősen rákaptam a klub tv-re (ja, nem is: azt hiszem úgy írják hogy club tv).
Délben ha sikerül még jógázom is. (Ez mondjuk kizárólag kicsifiamon múlik, hogy hajlandó-e aludni. Rendszerint csakazértsem.)
Egyetlen zavaró tényező van csak ennek a csatornának a musorában, a műsorok közötti néhány perces kis szösszenet. Miszter Fütyimütyi Kukutyin fényesre borotvált félmeztelen testét kell néznem, ahogy az említett fiatalember kereket cserél egy autón, vagy polcot szerel fel. A kamera többször elkalandozik a csavarhúzótól, kalapácstól, hogy végigsvenkeljen a miszter testén, majd szégyenlősen visszaugrik az unalmas témához.
Több alkalommal is a döbbenettől kikerekedett szemmel bámultam csak. Egész egyszeruen unnndoríítónak találtam az egészet. Én kis balga egészen megrémültem hogy talán én lehetek ennek a musornak a célközönsége (joggal, hiszen az összes többi programnak én vagyok).
Egyszer aztán mutattam anyunak ezt a szörnyűséget, aki a képernyore pillantott, majd vállatvonva közölte hogy naná, hiszen ez a homokosoknak készült.
Jaaaaa?! Nagy kő esett le a szívemről.
Mindazonáltal most picit megrendültem saját liberalizmusomba vetett hitemben. Nekem eddig semmi bajom nem volt a homo- avagy biszexuális emberekkel. Ez mindenki magánügye. Csak könyörgöm ne kelljen meglátnom a tévében egészen váratlanul Miszter Bricka Bracka félpucér alakját, amint sejtelmes mosollyal magyarázza (ráadásul talán szlovákul) hogyan kell szöget verni a falba.

Úgy tűnik jelentősen megcsappant a tejem, ami nem is csoda, ezerrel hajtok hogy összerakjam a házat. Semmi kedvem megint hónapokig dobozok között élni.
Elő hát a fejővel, "szopis teával", a homeós bogyókkal, a baracklével, a pihenéssel (ehhe), és a gyerek minél gyakoribb cicire cuppantásával.

Sajnos sokáig nem lesz itthon internet, így aztán egy közvetett módszerrel vagyok kénytelen írni ide. Jura gépén megírom, ő pedig feltölti.
A ház szépül, és látszik hogy szívesen lakunk itt, még ebben a felfordulásban is, hiszen szorgos kis hangyák módjára serénykedünk.
Lassan a kocsi is befér a garázsba.
Az első olyan emberhez méltó lakhelyünk, ahol nem gyötör szabadulni-vágyás. Néha megállok egy pillanatra, és rácsodálkozom az életemre. Szinte hitetlenül nézem a két gyönyörű gyerekem, ahogy nőnek, okosodnak, és nem hiszem el, hogy mindez belőlem sarjadt.
Hajnalban ránksüt a kelő nap, ahogy egymás melegébe bújva alszunk Jurával. Sosem gondoltam volna, hogy létezik valóban boldog házasság.
Vitáink, összezörrenéseink vannak, hiszen egészen egyformák mégsem lehetünk. De ha a legmérgesebb pillanatomban mégis mégis mélyen a szívembe nézek, ott csak az ő nevét látom, és a végtelen hálát, amiért vele élhetek.
Az egyik legkedvesebb elfoglaltságom lopva nézni azokat akiket szeretek, valami egészen hétköznapi tevékenység közben. Jurát, Emmát, Ivánt. Ilyenkor megmelegszik a szívem. Lelkem kicsiny darabjai ők.

Kis időre érzékeny búcsút kell vegyek minden kedves olvasómtól.
Holnap költözünk Sződligetre, és nem tudom az invitel mikor lesz szives bekötni a netet.
De amint újra online leszek, reszkess világháló!
Csók a családnak.