Aki még idetéved

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy miért is nem írok ide szinte soha.
Történések vannak, hát persze, kinél nem. De a gyerekek nőnek, és egyre inkább olyan dolgok merülnek fel velük kapcsolatban, ami az ő intim magánügyük, nincs jogom kiteregetni az internetre.
Pedig sokszor nagyon tanulságosak. Emma serdülése, Iván autizmusa, nagy gondolatok kis tettek - leginkább.

A jelszavam, igazat, vagy semmit, leginkább a semmiben merül ki mostanában, pedig fejben azóta is írom ezt a blogot rendületlenül :)

Nehéz éven vagyunk túl Jurával, márfél éves munkahelyváltási hercehurca most kezd normalizálódni, van végre új munkahelye, jól érzi magát, érdekes a munka is, ezért kezd ő is kissé magához térni. A házasságunk soha nem látott újradefiniálódáson van túl, nem mondom, hogy egyszerű menet volt, de a közös túlélésünk függött tőle. Túlontúl egyenlőtlen volt az életritmusunk, széttartó mindennapjaink, eltérő szociális közegünk.
Kevéssé szépen fogalmazva: nála a multis agyelborulás, nálam a gyeses befordulás.
Próbálnék erről vicceset írni, de nem volt vicces cseppet sem. Én úgy éreztem, hogy eltűnök, feloldódom a család nagy tudatában, megszűnök önálló személyiség lenni. Ez pedig csak boldogtalanságot hozhat magával.

A feminista blogok adták meg a választ a problémáimra, és feltámadt bennem a túlélés ösztöne. Az, hogy beiratkoztam az egyetemre, az utóbbi évek legjobb döntésének bizonyult. Tulajdonképpen több posztot (vagy legalább egy sajátot) megérne a téma.
Írtam már róla, számomra ez a suliba járás egy egybefüggő szellemi orgazmus. Olyan perverziókkal fűszerezve, hogy még a vizsgaidőszakot is imádom. Jó érzés napokig ülni a könyvtár csendjében, szép lassan bekebelezni a tudást, és aztán a vizsgán engedni kifolyni a tollamon keresztül a papírra. Imádom a Neptunon megjelenő üzeneteket, szinte csupa ötös.
Kissé zavar, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzek, hogy napokig csak reggel találkozom a gyerekekkel, mert este már rendre alszanak, amikor hazaérek.
Imádok kilépni a könyvtár kapuján zárás után erre:

És imádom a suli súlytalan problémáit. Minden félévben van egy hülye tanár, nyilván van erre valami titkos, egységes iskolai szabályzat. Bárcsak egész életemben ilyen problémákkal kellene megküzdenem... Persze tudom én, hogy egy munkahely azért más, ott vannak valódi problémák, nyomasztó helyzetek, az egyetem viszont maga a súlytalan felnőtt-lét, a kint is vagyok - bent is vagyok kellemes állapota. Megkockáztatom, ha huszonévesen kerülök felsőoktatásba, egész máshogy gondolkodtam volna erről. Nagyon jókor jött ez, és nagyon jól választottam.

Hogy ez mennyivel, sokkal-sokkal könnyebb, mint gyereket nevelni, küzdeni a háztartás, családi logisztika agyrohasztó mocsarában, az kimondhatatlan...

Olyan ez, mint valami aggregátor, ami nyomja belém az energiát, amiből aztán lehet napokig eléldegélni. Most jöttem csak rá, mennyire energia-hiányos voltam az elmúlt években, szinte csakis adtam, feltöltődni pedig esélyem sem volt. Mitől lett volna? A "finom, nőies hobbiktól"? Pótcselekvés...
Jöjjön ide a nagy szent maszlag az anyaság csodáiról. A gyerekek sok örömet adnak, de tízszer annyi energiát és odafigyelést szívnak is le (különösen a nem tipikus fejlődésű (régebbi szóval: normális) gyerekek). És lássuk be, egyáltalán nem is dolguk nekik, hogy a szüleiket feltöltsék, az a dolguk, hogy kis ragadozóként magukba szívjanak mindent, amit csak lehet, hogy felnőhessenek. Jól is van ez így.
Lényegesen jobb és őszintén jobb anyának érzem magam, amióta nem áldozom fel a teljes lényemet a Nagy Szent Anyaság oltárán. Megint vicces vagyok és lendületes, laza és széles mosolyú...

Beiratkozás, és tükörbenézés...

Nincs mese, iskolás lettem megint. Csütörtökön beiratkoztam a suliba, és felvettem a kurzusokat.
Tíz tárgyam lesz, közötte a csodás funkcionális anatómia, amitől már most tele a gatyám.
A vizsgaidőszakon kívül már nagyon várom, végre lesz valami, ami csak az enyém, független a családtól, amit csak magamért teszek. Ideje volt.

Jura két hete itthon van, azt mondja, olyan, mintha nyaralna. És tényleg...
A házimunkával kacagva végzünk ketten, bár hajszálnyit, de folyamatosan csökken a lelkesedése (ismerem az érzést, egy hétig, hónapig nem kunszt vinni a háztartást, az igazi kihívás a kitartásban úgy a második ÉV magasságában érkezik meg). Valahogy mindig én maradok a konyhán, ha főzni kell, bár elpakolásban azért odateszi magát. A gyerekekkel viszont rengeteget játszik, viszi őket bringázni, sokat társasozunk.
Valahogy kicsúszik a kezéből az idő, ottragad egy cikk előtt, órákig telepít valami letöltést Ivánnak, ezért sokszor csúszik az egész napi program, mert én ilyenkor két dolgot tehetek, vagy pampogok, és sárkánykodok (amit úúútálok), vagy megcsinálom én. Mind a kettőt eléggé igazságtalannak élem meg.
Igen, megtehetném, hogy én is beleszarok a közepébe, de azzal csak azt érném el, hogy olthatnám a házi tüzet, csillapíthatnám az őrjöngésig fáradt, éhes gyerekeket.
Mondhatnám, hogy jaj szegény ember, hát évek óta dolgozik, igazán megérdemli a pihenést, de mivel ez rám pont annyira igaz, nagyjából ugyanott vagyunk.

Pénteken megvolt Jura búcsubulija, és iszonyatosan bánt, hogy én nem voltam hivatalos. Egyrészt ésszel teljesen felfogom, hogy miért is nem, másrészt az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, én pedig azt érzem, hogy ebben a tíz évben én is legalább annyira benne voltam, mint ő. Na persze én csak pont annyira vágytam ott lenni, amennyire én is benne voltam, csak háttérből nézni az egészet. Hallani akartam az őt méltató szavakat, köszönömöket. (Elhangozhat kérdésként, igen, volt olyan, aki elvitte a párját, nem volt tökéletesen zárt körű esemény.)
De a "plusz egy fő" ne dumáljon, pont elég, ha a Nagy Napra glédában áll a tiszta gatya, vasalt ing, "érezd jól magad drágám" mosoly.

Jövő héten pedig meghívták vitorlázni, és persze ez is a szokásos módon alakult. Az "ó csak egy hosszú hétvége, három nap"-ból indult, "csütörtökön leutazunk, vasárnap jövünk"-ön át tegnap este eljutottunk a "kedd este utazunk, vasárnap jövünk"-ig.
Egész egyszerűen nem őszinte a mosolyom. Dühös vagyok, fáradt, elkeseredett, és irígy. Igen, irígy vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor ilyen érzéseken kapom magam, mert attól meg még dühösebb leszek.

Engem valahogy sosem hívnak fel a MÁK-tól, hogy fú, figyu, meghívunk egy adriai vitorlázásra. Vagy az öt (tíz) éves gyes-évfordulódat egy bulival jutalmazzuk. Esetleg elviszünk egy egy hetes csapatépítésre a többi anyukával. Viccesen hangzik, ugye?
Pedig amennyi melót a gyereknevelésbe, háztartásba, állatidomításba belenyomok, simán megvan egy felsővezetőnyi felelősség, munkaóra, és stressz. A bérezés, és juttatás gyes+csp.
Na persze lehet jönni az anyák szent maszlagával, miszerint enyém az első mosoly, lépés és szó megtekintésének ekszatikus öröme, a valóság azonban inkább az, hogy tényleg ezzel nyomnak vissza minket (és mi magunkat) újra és újra a bébipapik, és szagló pelenkák párás (és kétes) biztonságába.
És ragyogó mosoly apának is jut bőven.
Amikor ezt felemlítem, akkor Jura persze húzza a száját, hogy túlságosan feminista lettem az utóbbi időben, és igazán ne degradáljam le, amit eddig csináltam, és ő is hahotázva nevet azon az abszurd felvetésen, hogy az én munkámért járhatna tímbilding, hajókázás, fizetett szabadság, vagy betegszabi (esetleg fix munkaidő). Az anyák (mit anyák, Anyák!) fizetsége az anyaság öröme maga, a bizonyosság, hogy valami magasztos dolgot végeznek, nem holmi alantas pénzszaporítást egy multinak.

Másrészről persze ezt én magam választottam, és jól is éreztem magam benne eddig, kellett ez az idő ahhoz, hogy felnőjek végre, és felvállaljam a saját életem felelősségét. Jura pedig csak azt csinálja, amit eddig, és nyilván nem igazán érti, hogy mi a fene bajom van nekem, hiszen ő mindent megad nekem, a tenyerén hordoz, a csillagokat a lábam elé hinti, ha úgy kívánom. És tényleg...
Nem is rá vagyok igazán irígy, hanem az egész helyzetre, nem rá vagyok megsértődve, és megbántva, hanem arra, hogy a saját fejemet nyomtam újra és újra le.
Utoljára öt éve éreztem ezt a nyugtalanságot magamban, akkor azt tettem, amihez a legjobban értettem, szültem még egy gyereket. Ott és akkor ennyit tehettem, ez kellett az akkori fejlődésemhez, vagy a mostani tudásomhoz kellő ismeret megszerzéséhez. Hálás vagyok, amiért egy extra problémás gyerekem született, mert ha nem így lenne, most valószínűleg szülnék még egy gyereket, és ezzel végképp elásnám magam az anyaság kétes magasztos örömeibe.

Így tehát a mostani helyzetemben azt teszem, amire most (már) képes vagyok. Tanulni fogok, szakmát szerzek, és pár éven belül dolgozni fogok, a saját örömömre és épülésemre.

Morfondír újra és újra...

Úgy látszik tényeleg sok Csakazaolvassát, és Vaslédit olvasok, mert egészen más szemmel kezdem nézni az életemet, és körülöttem élők életét.
Ezért kaptok most egy csomó merengést itt a blogomon, csak annyi különbséggel, hogy én nem tudom olyan jól megfogalmazni, mint a fent említett bloggerek.

Meséltem az uszitáborról, ahova nem voltam képes szocializálódni. Azon túl, hogy más élethelyzetben vagyunk, mint ők, ez nekem nem feltétlenül szokott gondot okozni abban, hogy legalább egy kicsit szóbaelegyedjek valakivel. De azon az utolsó napi bográcsozáson valami derengeni kezdett, hogy talán  mégsem feltétlenül csak bennem van a hiba (már amennyiben hibának tekinthető, hogy egy az enyémmel tökéletesen más értékrendet, és életstílust képviselő csoporttal nem tudok szót érteni úgy igazán).

Vannak barátaink, össze is szoktunk járni, ilyenkor mind együtt ülünk egy kupacban, és dumálunk. Mindenféléről. De az is előfordult már, hogy én merültem beszélgetésbe a barátnőm férjével, míg az én férjem szaladt a gyerekek után. Vagy fordítva. A pasik is simán csatlakoznak a csajos dumához, és én sem jövök zavarba, ha egy kocsinak nem csak a színe, hanem esetleg a forgatónyomatéka is szóba kerül, és ráadásul ez nem okoz meglepetést a baráti társaságunk férfi tagjainak. A vendégek kifejezetten Jurától érdeklődnek a menü iránt, nálunk ő süt-főz egy ilyen alkalomra különleges dolgokat, bográcsozni viszont én szeretek jobban. Előtte és utána mindketten pakolunk és takarítunk.
Lehet, hogy az egész abból indult ki, hogy tényleg muszáj mindkettőnken szinte mindenben részt venni, különben beledöglenénk. Jura egyébként is nagyfokú tisztelettel viseltetik a nők iránt. Erre az anyukája alaposan megtanította. Ahogy minden házimunkára is, mert (idézem) őt aztán nem fogja szidni a leendő menye, hogy milyen egy lutsta, életrevalótlan fiút nevelt.
És talán a hasonló hasonlót vonz elv mentén a baráti körünk is nagyjából hasonló felfogású emberekből áll.

Ezért aztán nagyon furcsa volt szemlélni egy "hagyományosan működő" baráti társaságot.
Ismeritek? Mint abban a röhejes netes viccben, hogy hogyan főz a férfi (nő bevásárol, előkészít, pácol, terít, mittomén ilyenek. Pasi odaáll a grill elé, megsüti az első pár húst, anyu megsüti a többit, tálal, elpakol, mosogat, stb - linket szívesen fogadok, én nem találtam-).
Na én ezt a viccet láttam élőben!
Nők előkélszítették a kaját, a zerős férfiemberek tüzet raktak, majd beledobálták a bográcsba a cuccot, és kevergették (egy ideig).
Már annál a pontnál furcsán néztek rám, amikor odamentem a Szent Tűzcsináláshoz. Egy nő? De egyébként is mit szólna bele egy nő a Férfiak Fontos Beszélgetésébe (hímsoviniszta heccelődés, izléstelen, gyerekes beszólogatások)?
Férfiak és nők sosem elegyedtek. A férfiak nagyon fontosan mászkáltak, a nők kis csoportokba verődve beszélgettek a gyerekekről.
Az egész akkor vált kifejezetten karikatúra-szerűvé, amikor a Nagy Erős Férfiak focizni kezdtek. Szerencsére Jurát nem hívták, mi maradtunk a bográcsnál kevergetni. Egy nő sem merte a bográcsot meg sem közelíteni. A férfiak mindeközben félmeztelenül ordítva rohangáltak a labda után, röhejes poénokat kurjongattak egymásnak, és pikáns, egyértelműen kétértelmű megjegyzéseket kiabáltak asszonyaiknak. Eközben a nők úgy tettek, mint akik szurkolnak, meg alélnak az izzadt férfitestek látványától, közben a férjeiket beszélték ki, és terelgették a gyerekeket továbbra is.
Végül végetért a nagy meccs, előkerült a Főbográcsmester, visszaadtam neki a fakanat. A srác kevert még rajta kettőt,  homlokráncolva, a nagy munkától megfáradva bejelentette, kész a vacsi.
Nagyon tanulságos pillanat volt, amikor véletlenül meghallottam néhányuk beszélgetését. Az egyikük azt mondta, hogy ő nem is akart focizni, a másikuk erre bólogatott, mire a bográcsos srác közölte, hogy ő egyenesen utál focizni... Ott azért egy picit megsajnáltam őket, Férfinak lenni sem lehet egyszerű...

Nem tudok egy ilyen társaságba bekapcsolódni, egyszerűen képtelen vagyok. A felfogásom, az értékrendem fényévekre áll ettől. Csak most, hogy olvasom a poszt elején említett blogokat, most látok igazán a mélyére ennek az egész jelenségnek, kaptam szavakat arra, hogy megfogalmazzam, mi ijeszt meg ebben az egészben, és mi az, amitől a lányomat féltem a jövőre nézvést.