A vizsgaidőszak margójára

Hiányzom nekik, látom én. Ki ki a maga vérmérséklete szerint fejezi ezt ki. A reggeli őrületben esély sincs normális időt tölteni együtt, este meg már sokszor alszanak, mire hazaérek. Milos azokban a ritka órákban szinte rám van szívódva, csókolgat, és érzelmektől fűtött hangon vall szerelmet percenként (velem alszik - és közben oldalba pisil).
Emma pedig sírósabb, felváltva kéri számon rajtam a "régi jó szolgálatkész" anyát, és várja boci szemekkel, hogy mikor kerül sorra. Amikor épp nem átkoz, mert rútul mással foglalkozom, akkor pedig ezt kapom:

Bájos nyelvtani, és pragmatikai anomáliák tárháza :) Benne van a kis kamasz lelkének minden vívódása...

Iván... hát Iván nem tudom. Ő tökjól elvan, ha megkérdezném, biztos azt mondaná, hogy hiányzom neki, de amíg minden reggel alaposan elmondom, hogy mi lesz, hogy lesz, ki hozza haza (általában babysitter) és mikor, ki vigyáz rá itthon (mama), és mikor érek haza (amikor már alszotok), és ez így is van, addig ő teljesen nyugodt.

Amikor még nem tudtam, mi a tuti...

Amikor még nem tudtam, mi a tuti, amikor még igazán kicsik voltak a gyerekek, akkor azt gondoltam a nagyobb gyerekek szüleiről, hogy szegények, de rossz nekik, mert a nagy gyerekek már biztosan nem olyan cukik, és mecsoda nagy kiváltság kisbabával grasszálni, akit mindenki megcsodál és gügyög neki, az ember pedig feszít büszkén a babakocsi mellett.
Akkor még kicsi voltam, és buta, mert nem tudtam, hogy mennyivel jobb nagy gyerek szülőjének lenni, mert ki nem szarja le, hogy mit gondolnak a többi emberek rólam, meg a gyerekeimről, de hogy az az érzés, mikor beszélgetni lehet velük érdemben, szuperséges!
Elbűvölő, ahogy megértik a világot, és nem csak a maguk baba-módján, hanem amolyan tényleg igazán, a dolgok komplexitásában, ez egy egészen másfajta élmény. Nem adnám a világ minden kincséért, babás gügyögéséért sem az én szuper  nagy gyerekeimet, és nem gondolom, hogy másnak attól jobb, vagy rosszabb lenne, hogy kisebb, vagy nagyobb gyereke van.
Asszisztálni ahhoz, ahogy fejlődik a személyiségük, ahogy kibontakozik, változik a világképük, egészen elbűvölő. Sok anyát megrémít, ha a lánya elkezd kamaszodni, én viszont teljesen el vagyok varázsolva, hogy milyen csodálatos is ez a dolog, és azt hozzá kell tennem, hogy Emma nagyon "könnyű" kiskamasz, nem nagyon bosszantanak a kamaszkodásai (nem úgy az apját, ajjaj).
Most már látom, hogy minden életkornak megvannak a maga csodái, és azt úgy kell átélni abban a pillanatban, amikor jön, mert hamar elmúlik.

Kis vegyes

A gyerekek egész múlt héten itthon voltak, betegeskedtek, pihentek. Én nem.
A nyúl füle rühös lett, naponta járok vele az állatorvoshoz injekciókra, cseppekre. Mondjuk vicces volt, mert aki látott már házinyulat, az tudja, hogy ezek méretben "kicsit" eltérnek a szokásos cukiságoktól. Konkrétan alig fér el  a macskahordozóban, akkora, mint egy kis termetű kutya, kb 5-6 kg. Elképesztően vicces volt az állatorvos reakciója, mikor először meglátta.
Mondtuk neki, hogy hoztunk egy nyuszit, gondolom egy törpe lógófülüre gondolt, amikor kibontottuk a hordozót, majdnem hanyatt esett, behátrált a falhoz, és azt mondta: "Te jó ég, ez óriási!"
Alig mert hozzányúlni, pedig mondtam neki, hogy ez a nyúl annyira szelíd, hogy éppen csak nem béget.
Idekívánkozik a megfelelő részlet a Gyalog galoppból:

Sikerélmény

Nem tudja az ember, hogy milyen lehet normálisnak lenni, ha egyszer nem normális helyzetben van. Vannak elképzeléseim arról, milyen lehet egy átlagos háromgyerekes program.Ezek az elképzelések azért nem a valóságtól elrugaszkodottak, nem keményített hófehér inges kisgyermekek ülnek csendesen az asztalnál, miközben eltartott kisujjal kanalazzák a brokkolilevest.
Ezekben az álmokban valami érdekes helyen vagyunk, mindannyian élvezzük a magunk módján, van benne kis civakodás, hiszti, de mondjuk nem égő arccal távozunk sietve, miközben a teljes széthullás közeleg. Mi felnőttek is tudunk váltani pár szót egymással, nem csak oltjuk (vagy megelőzzük) a tüzet.
A tegnapi nap pontosan ilyen volt.
Olyanok voltunk, mint egy teljesen átlagos család, akik ellátogatnak a Tropicáriumba. Maga a hely vagy eleve zseniális választás volt, vagy jó pillanatban voltunk jó, helyen, vagy nem tudom mi, de imádták. Mind a hárman. Mi is kisimultan csodáltuk a halakat, cápákat. Senki sem unatkozott, őrjöngött, veszett el.
Annyira, de annyira jó volt, hogy el sem tudom mondani.
Ivánnál bevezettük a mobil napirendet, minden hajszál pontos sorrendben volt a kezében a kis kártyákon, még a wc-re menés, meg a ruhatár is. Döbbenetes eredményt hozott a dolog, egy teljesen nyugodt kisfiú állta végig a hosszú sort a pénztárnál, jött wc-re, amikor kellett.Végig rajta volt a fülese, ami gondolom még javított a hangulatán.
Nem tudom, voltunk-e már valaha olyan programon, ami ennyire lekötötte volna, és ekkora élvezettel vett volna benne részt. Ő szerintem kétszer ennyi ideig is ellett volna ott, csak ülve az akvárium előtt, bámulva a halakat. Ettől persze mindenkinek jókedve lett, tudtunk figyelni a másik kettőre is, akik ezt meg is hálálták.
Nagy merészen még étterembe is elmentünk utána, és állíthatom, kiálltuk a próbát.
Vérmes remények keltek bennünk, kimondhatatlan öröm, hogy végre élvezni tudtunk egy közös családi programot.

Két napja

olyan kellemesen jó, úgy látszik ennyi idő kellett a gyerekeknek, hogy átrendeződjenek itthonlevésbe. Ma is csupa henyélős, főzögetős, netezgetős nap van. Voltunk okmányirodában is, személyit csináltatni a nagyoknak, Ivánnak parkoló kártyát, ott is csupa jófejek voltak, egy óra alatt végeztünk. Addig itthon Jura és Milos békés egyetértésben játszottak, Miloska épp csak ki nem lökött hármunkat az ajtón, mikor indultunk, hogy húzzatok már, apa csak az enyém lesz, hurrá.
Tegnap kedves barátok felvilágosítottak, hogy csirkét nem lehet szilveszterkor enni, mert elkaparja a szerencsét, vagymi, ezért ma csináltunk csirkepaprikást, és holnap csak "tegnapi maradék lesz", nem főmenü.
Ez most így kellemes, ilyen maradhatna, ezt elviselném bármeddig. Iván egész nap az új fülesében jön-megy, most elmentek fodrászhoz, arra húzta a sapkát. Lehet, hogy tényleg jót tesz neki a kevesebb zaj, sokkal nyugodtabb. Remélem azért hajvágásnál le lehet róla imádkozni, és nem kell Erikának körbenyírnia.

Álljon itt mementóul a történelmi hűség kedvéért, hogy

Most Nem Én Kezdtem El Pedzegetni Még Egy Gyerek Lehetőségét!

A hangsúly azon van, hogy nem én. Hanem Jura.

Egész konkrétan így szólt derült égből:

"Én úgy szeretem a lányokat. Milyen kár, hogy csak két lányom van, és egy csomó fiam."

Könyörgöm, üssetek agyon, ha szülni akarnék még egy gyereket!

Apróbetűsen: ha valaki garantálná, hogy lány, simán vállalnám a dolgot.

Nem, NEM AKAROK TÖBB GYEREKET...

Mikor azt hinném, hogy na ma aztán nagyon szuper napot csináltunk nekik, amikor tényleg jófej szülőnek érezzük magunkat, akkor bebizonyítják, hogy lószart.
Persze tudom én, ne várjunk hálát a gyerektől, ez eleve hülyeség.
De ma tényleg minden volt, aminek gyerek örülhet, voltunk kisállat kiállításon, hosszasan rajzoltak, színeztek ott, sünit simogattak. Délután Jura másfél órát focizott velük a kertben. Igazi klassz nap volt szerintünk... De ők továbbra is egymás haját tépik csomószám, ugrálnak, őrjöngenek, üvöltönek, szaladgálnak, mint ha egész nap egy üres szobában ülhettek volna csak. Nem várom, hogy örömkönnyektől csillogó szemekkel mondják, hogy anya, apa, de szuper volt ma minden, tényleg nem. De basszameg legalább ne pörögjenek úgy, mint egy (három) megveszekedett búgócsiga.
Felhős tekintettel nézünk ilyenkor egymásra, és biztatjuk egymást, hogy egyszer csak felnőnek, és akkor végre nyugtunk lesz. Ha addig fel nem kötjük magunkat egy csendes keresztgerendára...

Általában úgy gondolom, hogy felnőttnek lenni jó dolog. Tekintettel a gyerekkoromra, annál minden csak jobb lehet. Jámbor beletörődéssel veszem azt is tudomásul, hogy szinte kizárólag nekem van valamennyi türelmem ebben a családban.
De azért reggelente kicsit megingok.
Nem elég folyamatosan három felé rimánkodnom, kérnem, fenyegetőznöm, hogy készülj már, reggelizzél, öltözzél, zoknit is vegyél, nemadokcicit, elkéstek, csináld már, de akkor ott van a "negyedik gyerek", aki történetesen egy negyvenhat éves meglett férfiember, akivel ugyanezt kell csinálni (ne ülj már a gép előtt bazmeg, indulj, zuhanyozni, vedd már fel a gatyád, borotválkozz, el fogtok késni, még mindig a gép előtt ülsz?! stb.)
Másfél órán keresztül gajdolok, mint valami beragadt imamalom, és "a másik felnőtt" cseppnyi hajlandóságot sem mutat nem hogy a segítségre, de még arra sem, hogy önállóan elkészüljön.
Aztán persze hirtelen rádöbben (jellemzően akkor, ha huszadjára sem sikerül megcsinálnia valami játékon az adott pályát), hogy bizony ő elkésik a Szent Munkából. Ebben a pillanatban felpattan, és ordít, mint valami megveszekedett, és kiviharzik a házból.
Én összevakarom a gyerekeket, és kiadom neki.

Kérlek nyugtassatok meg, hogy legalább nagy vonalakban máshol is így van ez, és nem csak nekem jutott egy százkilós óvodás negyedik gyereknek. Bárhogy gondolkodom, fel nem foghatom, hogy egy felnőtt ember miért nem képes felnőtt módjára viselkedni (csak reggelente). Ilyenkor kimondhatatlanul gyűlölök egyedüli józan felnőtt lenni egy ovisokkal teli bolondok házában...

Van abban valami kacagtatóan ismerős kibaszósdi, amikor háromból két gyerek a szezon kellős közepén növi ki az összes cipőjét két hét alatt (incl. csizma, hótaposó).
A harmadik nem cipőt nőtt ki, hanem anorákot, ofkorsz, hiszen egy ilyen buliból snassz dolog kimaradni.

Három gyerek...
Három imádnivaló, okos, gyönyörű gyerek.
Olyan szinten szívnak le, hogy néha csak zselé marad az agyam helyén, egy kis kocsonyás rezgés, szinapszis nulla. Egyszerre beszélnek, és nem feltétlenül akarok minden szavukra odafigyelni, mert képtelen vagyok. Az "anya, én most olyan vagyok, mint Misa, és foltos vagyok, lánymacska vagyok, és a nevem is Misa... és és és" mondatoknál automatikusan kikapcsol az agyam.
De közben már a másik is ordít, a kicsi visít, felmászott valamire, mert mostanában felmászik mindenre, de ott rájön, hogy mégsem oda akart menni, és akkor visít. De a kezében egy bakugan van, természetesen nem az övé, ettől a bakugan tulajdonosa visít, de közben "anya, és most foltos macska vagyok, és a fülem fekete, és... és..."
Ez megy órákon keresztül, végül már mire mindenki megvacsorázott, megfürdött, közben szerintem levegőt sem vettek, hiszen folyamatosan lökték a sódert, egymást túlkiabálva, és én a lépcsőn felfelé úgy érzem összeesem, mintha most futottam volna le a maratont. Nagy sóhajjal rogyok le a szopis fotelba, egy mohó kis száj a mellemre tapad, pár perc után pedig már egyenletesen szuszog.
Nem sokkal később a másik kettő is elalszik, én pedig ájultan rogyok be a saját ágyamba, és nem gondolok semmire, mert nincs rá erőm.
A legjobb mégis hajnalban, mikor egy kicsit feleszmélek, olyan jó, hogy még lehet aludni, megbökdösöm a horkoló másik felemet, hogy hátat fordítson nekem, hozzásímulok a hátához, térdem a térdhajlatába, állam a tarkójához, akkor nagyon jó, akkor minden jó. Sokáig próbáltam megfejteni, hogy százezer év után is mi lehet az, amitől ennyire jó, amitől csak vele jó, de nem ment. Nincs is értelme, ez így van, ez egy olyan dolog, amik egyébként csak regényekben esnek meg, nekem ezt dobta a gép, nap mint nap rácsodálkozom, egészen biztos vagyok benne, hogy jobban jártam, mint egy lottóötössel.
Mondjuk ez most egy elég zavaros poszt lett, nem is tudom, mit akartam mondani, de már át sem olvasom, mert az agyam (este lévén) a szokásos diétás kocsonya, és valószínűleg a saját írásomat sem tudnám felfogni.
Na, a lényeg az, hogy jó nekem, örüljetek velem...