A vizsgaidőszak margójára

Hiányzom nekik, látom én. Ki ki a maga vérmérséklete szerint fejezi ezt ki. A reggeli őrületben esély sincs normális időt tölteni együtt, este meg már sokszor alszanak, mire hazaérek. Milos azokban a ritka órákban szinte rám van szívódva, csókolgat, és érzelmektől fűtött hangon vall szerelmet percenként (velem alszik - és közben oldalba pisil).
Emma pedig sírósabb, felváltva kéri számon rajtam a "régi jó szolgálatkész" anyát, és várja boci szemekkel, hogy mikor kerül sorra. Amikor épp nem átkoz, mert rútul mással foglalkozom, akkor pedig ezt kapom:

Bájos nyelvtani, és pragmatikai anomáliák tárháza :) Benne van a kis kamasz lelkének minden vívódása...

Iván... hát Iván nem tudom. Ő tökjól elvan, ha megkérdezném, biztos azt mondaná, hogy hiányzom neki, de amíg minden reggel alaposan elmondom, hogy mi lesz, hogy lesz, ki hozza haza (általában babysitter) és mikor, ki vigyáz rá itthon (mama), és mikor érek haza (amikor már alszotok), és ez így is van, addig ő teljesen nyugodt.

Aki még idetéved

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy miért is nem írok ide szinte soha.
Történések vannak, hát persze, kinél nem. De a gyerekek nőnek, és egyre inkább olyan dolgok merülnek fel velük kapcsolatban, ami az ő intim magánügyük, nincs jogom kiteregetni az internetre.
Pedig sokszor nagyon tanulságosak. Emma serdülése, Iván autizmusa, nagy gondolatok kis tettek - leginkább.

A jelszavam, igazat, vagy semmit, leginkább a semmiben merül ki mostanában, pedig fejben azóta is írom ezt a blogot rendületlenül :)

Nehéz éven vagyunk túl Jurával, márfél éves munkahelyváltási hercehurca most kezd normalizálódni, van végre új munkahelye, jól érzi magát, érdekes a munka is, ezért kezd ő is kissé magához térni. A házasságunk soha nem látott újradefiniálódáson van túl, nem mondom, hogy egyszerű menet volt, de a közös túlélésünk függött tőle. Túlontúl egyenlőtlen volt az életritmusunk, széttartó mindennapjaink, eltérő szociális közegünk.
Kevéssé szépen fogalmazva: nála a multis agyelborulás, nálam a gyeses befordulás.
Próbálnék erről vicceset írni, de nem volt vicces cseppet sem. Én úgy éreztem, hogy eltűnök, feloldódom a család nagy tudatában, megszűnök önálló személyiség lenni. Ez pedig csak boldogtalanságot hozhat magával.

A feminista blogok adták meg a választ a problémáimra, és feltámadt bennem a túlélés ösztöne. Az, hogy beiratkoztam az egyetemre, az utóbbi évek legjobb döntésének bizonyult. Tulajdonképpen több posztot (vagy legalább egy sajátot) megérne a téma.
Írtam már róla, számomra ez a suliba járás egy egybefüggő szellemi orgazmus. Olyan perverziókkal fűszerezve, hogy még a vizsgaidőszakot is imádom. Jó érzés napokig ülni a könyvtár csendjében, szép lassan bekebelezni a tudást, és aztán a vizsgán engedni kifolyni a tollamon keresztül a papírra. Imádom a Neptunon megjelenő üzeneteket, szinte csupa ötös.
Kissé zavar, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzek, hogy napokig csak reggel találkozom a gyerekekkel, mert este már rendre alszanak, amikor hazaérek.
Imádok kilépni a könyvtár kapuján zárás után erre:

És imádom a suli súlytalan problémáit. Minden félévben van egy hülye tanár, nyilván van erre valami titkos, egységes iskolai szabályzat. Bárcsak egész életemben ilyen problémákkal kellene megküzdenem... Persze tudom én, hogy egy munkahely azért más, ott vannak valódi problémák, nyomasztó helyzetek, az egyetem viszont maga a súlytalan felnőtt-lét, a kint is vagyok - bent is vagyok kellemes állapota. Megkockáztatom, ha huszonévesen kerülök felsőoktatásba, egész máshogy gondolkodtam volna erről. Nagyon jókor jött ez, és nagyon jól választottam.

Hogy ez mennyivel, sokkal-sokkal könnyebb, mint gyereket nevelni, küzdeni a háztartás, családi logisztika agyrohasztó mocsarában, az kimondhatatlan...

Olyan ez, mint valami aggregátor, ami nyomja belém az energiát, amiből aztán lehet napokig eléldegélni. Most jöttem csak rá, mennyire energia-hiányos voltam az elmúlt években, szinte csakis adtam, feltöltődni pedig esélyem sem volt. Mitől lett volna? A "finom, nőies hobbiktól"? Pótcselekvés...
Jöjjön ide a nagy szent maszlag az anyaság csodáiról. A gyerekek sok örömet adnak, de tízszer annyi energiát és odafigyelést szívnak is le (különösen a nem tipikus fejlődésű (régebbi szóval: normális) gyerekek). És lássuk be, egyáltalán nem is dolguk nekik, hogy a szüleiket feltöltsék, az a dolguk, hogy kis ragadozóként magukba szívjanak mindent, amit csak lehet, hogy felnőhessenek. Jól is van ez így.
Lényegesen jobb és őszintén jobb anyának érzem magam, amióta nem áldozom fel a teljes lényemet a Nagy Szent Anyaság oltárán. Megint vicces vagyok és lendületes, laza és széles mosolyú...

Waldorf

Jó ideje szerveződik a dolog, nem nagyon akartam írni, amíg valami biztos nem lesz. Egyvalami biztos, Iván két hete waldorfos lett. Sok hezitálás előzte meg ezt a döntést, de ebből a kis időből, ami eltelt, jónak tűnik a választás.
Iván sokkal nyugodtabb délután, amikor megyek érte. Nincs hisztérikusra fáradva, nem tapad azonnal rá a gépekre, amint kilép az iskola kapuján, és ahogy hazaér. Elkezdett autókkal játszani, barkácsolni, kint játszani az udvaron. A nyaka és az arca teljesen le van barnulva mostanra, hiszen ott rengeteget vannak kint, játszanak, kirándulnak, kertészkednek. Tele van horzsolásokkal, lila foltokkal, és heti egy nadrág tuti elfogy, szó szerint leszakad róla (azóta nagytételben vásárolok a turiban).
Sokszor kapom azon, hogy dudorászik, ritmusos mondókákat, verseket motyog, miközben ugrál, koppant, toppant.
Miután három éve hallgatom a suliban, hogy milyen iszonyatosan rondán ír, dolgozik, az első dolog, amit a tanulmányával kapcsolatban hallottam az volt, hogy milyen szépen ír. Gyorsan megnéztem a füzetét, de ugyanazt az írást láttam, mint ahogy eddig írt. Na igen, ez a dolog nézőpont kérdése, kalligrafikus biztosan nem lesz.
Minden nap közli velem, hogy aznap nem tanultak semmit. Eleinte gyanakodott, hogy talán itt valami turpisság van a dologban, de mostanra elfogadta, ez egy ilyen suli.
Végre szeret iskolába járni, reggel felkelni nem nyűg többé. Meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. (A képen piros pólóban.)

Emma felvételije is folyamatban van. Mivel a veresiben nincs negyedik osztály, ezért vele a Gödöllői Waldorfot céloztuk meg. Voltunk nyílt napon, és ezt a hetet ott tölti, úgy nevezett próbahéten van. Itt huszonsokan vannak az osztályban, összeszokott csapat, nehezebb oda betörni, de Emma különleges természete azért megtette hatását, és szinte első nap megszerették. Ott van Sári és Beni is, jóbarátai, akik egyből a szárnyuk alá vették őt, és terelgetik, segítik. Reméljük, hogy felveszik, és szeptemberben már ő is waldorfosként kezdheti az életet. Hogy hogyan oldom meg a háromfelé járást, és egyeztetem össze a sulimmal, még nem tudom. De a gyerekeim jövőjét most kell megalapozni, az nem vár.

Már megint egyedül

Jura vitorlázik a szépséges Adrián, képeslapkék lágyan fodrozódó tenger a háttér a gyöngyöző söröskorsók mögött a Facebookon posztolt képeken.
Tulajdonképpen mostanra alig bosszantóbb, mintha Bukarestben nyomná a melót, mindegy is hol van, itt nincs, ismerős mindennapok, iskola, ovi, reggeli készülődés, délutáni rohanás, esti rutin.
Az első éjszakát komplett végighánytam valami vírus okán, szerencsére csak azután lettem rosszul, hogy elaludtak a gyerekek, és reggelre elmúlt, csak az szép zöld gyep a fél hetes kelés ne lett volna.
A főiskoláról már napi szinten kapom a leveleket, próbálok kapaszkodni, tárgyfelvétel, csoportbontás, várólista, kreditindex és még egy csomó számomra teljesen kínai dolog.
A nyári lazsálás után szinte felrobbant az élet, pörögnek az események, a szervezni-, intéznivalók.

Munkaügyek

Na erről a témáról szívesen írtam volna azon melegiben, és menet közben, de sajnos jó ideig hírzárlat volt Jura részéről. Néhány nagyon közeli barátunkkal osztottuk csak meg.
Februárban felmondott Jurának a Sanyi.
A sokk leírhatatlan volt, részemről legalábbis. Nem titok, egykeresős család vagyunk, és mindenki ismeri a mostani munkaerő piaci horrort.
Éppenséggel Jura is váltani akart már, iszonyatos volt már a stressz, teljesen le volt már amortizálódva. De három gyerekkel, ház-, és kocsihitellel az ember bizony nem tud ugrálni.
Igazán jó feltételekkel küldik el, szeptember végéig még dolgozhat ott, kap végkielégítést is.
Ahogy az első dermedtségen túljutott, ezerrel belevágott a munkakeresésbe. Külföld is bekerült a pakliba, elég jók a kapcsolatai.
Most augusztus jön, eltelt hat hónap, és nincs semmi. Holnap kezd az új ember Sanyinál, egy hónap betanulás, és szeptemberben bár még állományban lesz, nem kell bejárnia.
Én nagyon erősen hiszek abban, hogy valami sokkal jobb vár ránk. Talán nem anyagilag, de az nem is baj. De most már nem bánnám, ha lenne valami kézzelfogható dolog. Valami alakul, lehet, hogy saját vállalkozást indít, illetve ha tényleg nem kerül állásba, akkor muszáj lesz. Ez persze anyagilag erős nadrágszíj-meghúzás, de itthonról dolgozhatna, aminek én nagyon örülnék.
Az elmúlt hat hónap egy nagy utazás volt. Az addigi óriásinak tűnő problémák eltörpültek, szinte nevetségessé váltak, és a kapcsolatunk megerősödött. Persze ha tehetném, akkor inkább egy Karib-tengeri házasságterápiát választottam volna, nem ezt, de nincs mit tenni, ezt dobta a gép.
Talán hülyeség ezt mondani a legnagyobb bizonytalanságban, de soha nem álltunk ennyire stabilan, én olyan asszonyi erőket fedeztem fel magamban, amiről csak hallottam, erre kiderült, bennem is megvan.
Kősziklaként tartani egy család lelkierejét nem kis feladat, de szívből jön. Könnyű egy ennyire nagyszerű emberben hinni, mint Jura.

Én is leráztam magamról a pelenkaszagot, tizenegy éve vagyok itthon, nevelem a gyerekeket. Első lendületemben jelentkeztem a gyógypedagógiai főiskolára. A pontok miatt tavasszal újraérettségiztem, és különös döbbenetemre igen jól sikerült, 94%-os lett, és az érettségi elnök dícséretben részesített. Hogy lássátok, nem a levegőbe beszélek (és mint tudjuk, imádok dicsekedni), íme:

És  hogy ne csak a magam érdemeit soroljam:

Számomra mindig is az egyik legvonzóbb tulajdonsága az elképesztő esze volt, na tessék, most már papírja is van róla :-)

Tehát, ha egészen véletlenül belebotlotok egy gazdasági vezető álláslehetőségbe (nemzetközi pénzügyi tapasztalat, felsőfokú angol, orosz, spanyol nyelvtudás), ne habozzatok felkeresni :-))

Évnyitó és autizmus

Ha csak egy képet tehetnék fel arról, mi az autizmus, ezt a képet választanám. Cseppben a tenger, annyira visszaadja az egész lényegét. Így élnek ők közöttünk.

Bizonyítvány

Nagyon jó kis bizit hoztak haza a gyerekek. Emma minden készségtantárgyból kiváló, a többiből (magatartás, szorgalom, magyar, matek, környezet) négyes. Ez teljesen rendben van.
Ráadásul ezt a három oklevelet hozta haza:

Iván szöveges értékelést kapott, sokkal jobbat, mint reméltem. Szóval minden hepi...

Az "Ügyes vagy!" rendszer

Ivánnak szüksége van az iskolában némi motivációra, hogy a viselkedésével ne zavarja az órát, és könnyebben lehessen vele haladni.
Ezért a cseperedős Zsuzsa nénivel kidolgoztuk az "Ügyes vagy!" rendszert, a Cseperedő Bolt alapján.
Minden reggel a tanító nénivel közösen kiválasztanak egy szempontot a négy közül (ezeket a tanárok kérték), amit aznap be kell tartania. Minden óra végén, ha ez sikerült, kap egy "Ügyes vagy!" kártyát, amit a kis lapjára ragaszthat:

Egy átlagos napon kb 8-at tud maximálisan összegyűjteni, ezért abban maradtunk, hogy ha legalább ötöt sikerül megszereznie egy nap, akkor léphet egyet a(z itthoni) falon lévő táblán:

Ha minden nap sikerül neki egyet lépni, akkor péntek délután eljut a kincsesládához, ahonnan választhat egy ajándékot:

Apránként vásároltam össze ezeket a párszáz forintos dolgokat, nem is a méret a lényeg, hanem a motiváció, a vágy a megszerzésükre. Mivel Emma természetesen nem hagyható ki a dologból, vannak csajos cuccok is. Ő ötösért választhat egyet a ládából. Megpróbáltam inkább írószereket választani, hogy a megszerzett tárgyakat bevihessék a suliba, és használat közben is örömmel tölthesse el őket a munkájuk gyümölcse.
Ma indult a projekt, remélem működni fog.
A reggeli rutint majd megmutatom, azt már elképesztő ügyesen csinálja egyedül a kis folyamatábrájával.

A megbeszélés

nagyon pozitív kicsengésű volt, örülök, hogy ilyen nyitottak a tanárok. Megbeszéltünk egy csomó mindent, beizzítom a lamináló gépet hétvégén, lesz mit csinálnom szeretném, ha hétfőre összeállna a dolog, hogy kezdhessünk is.
Mindent megmutatok majd, ha kész van, úgy egyszerűbb lesz elmagyarázni, hogy mi mire való.

Egy másik kérés, kérdés is elhangzott Zsuzsa néni részéről (aki persze egyébként nem néni, mert velem egyidős fiatalasszony), mégpedig pont a nagy szívügyembe kérdezett bele, a tesókönyvbe.
Régi vágyam ez, azt hiszem hiánypótló mű lenne. Van egy könyv, az Autista a testvérem, ami nagyon jó, de én valami egyszerűbbet, színesebbet szeretnék.
Zsuzsa pedig egy pont ilyet képzelt el. Az a megtiszteltetés ért, hogy minket kért meg, hogy testesítsük meg a könyvben szereplő családot. Nem szeretné az eredeti (angol, amerikai) képeket felhasználni, szerinte (és szerintem is) jobb lenne, ha egy valós (magyar) család szerepelne.
Nagy örömmel töltött el ez az egész, azt hiszem kicsit meg is lepte a hirtelen nagy lelkesedésem, mert eléggé félve kérdezte meg, meg is értem, sok család nem vállalná az arcát egy ilyen nyilvános dologhoz.
Én viszont úgy érzem, hogy kívánságommal égnek eresztett lufim visszaszállt egy nagy ajándékkal megrakva :-)

Brainstorming

lesz ma a suliban.
Végre sikerült megszervezni, hogy Zsuzsa néni kijöjjön a suliba (örök hála, ezer köszönet), és összeüljünk Iván ügyében egy alapos megbeszélésre.
Múlt pénteken volt Ildikó néni egy autizmus továbbképzésen, aminek eddig legnagyobb hozadéka az, hogy elképedve mesélte, hogy ott milyen gyerekekről mesélt a többi tanár, hát az Iván egy csúcsszuper, problémamentes gyerek azokhoz képest. Ugye, ugye, minden csak nézőpont kérdése... :-)
Épp itt az ideje, hogy kialakítsunk egy közös rendszert, amiben segíteni tudjuk Ivánt, mindannyiunk jól felfogott érdekében.
Nagyon hálás vagyok a tanároknak, hogy hajlandóak erre, összeülni, újragondolni, nyitottak az új megoldásokra.
Nekem sok ötletem van, Zsuzsa néni hozzáteszi a szakmai részt, igyekszem minden rendszert úgy kialakítani, hogy a tanárokra a lehető legkevesebb plusz terhet rója, viszont Iván is jobban el tudjon tájékozódni a suliban.
Indulok is, izgi lesz :-)

Fogódzó képzés

A pénteki és szombati napunk pedig azzal telt, hogy lehetetlenül kényelmetlen széken ülve reggeltől estig szülői képzésen voltunk, hogy még többet megtudjunk az autizmusról.
Nagyon, nagyon, nagyon jó és hasznos volt. Tényleg. Minden perc és egy komolyabb aranyérbántalom megérte, hogy ott voltunk.
Többek között azt is megtudtuk, hogy milyen jogaink és kötelességeink vannak iskolai dolgokban, és az is kiderült, amit már régóta lehetett sejteni, hogy pontosan annyi jogunknak fognak eleget tenni, amennyit kiharcolunk magunknak. Na de mondjuk ezzel gondolom senkit sem leptem most meg.
Így történhetett az is, hogy megérett bennem az elhatározás, hogy az iskolai dolgokat márpedig sínre teszem (első lépést lásd lentebb). Ha elakadnék, az AOSZ-osok segíteni fognak, amiben csak tudnak, márpedig hozzám képest lényegesen többet tudnak.
Mivel az iskola részéről a jóindulat és az akarás megvan, ez már fél siker. A többit meg csak összetalicskázom nekik, ha másért nem is, de talán egy következő autista (párdon, megtudtam, ez elavult elnevezés, helyesen: autizmussal élő) kisgyermeknek kijárom az utat, az is valami...

sms

Kaptam ma egy üzenetet a tanító nénitől, hogy ha tudok, menjek korábban, hogy tudjunk beszélgetni Ivánról.
Ajjaj. Miért érzem azt, hogy a beszélgetés fő vonulata nem a dicséret lesz? :-)

Iván

Bár a malmok lassan őrölnek, azért sikerült végre sínre tenni Iván fejlesztését is. Már régebben kinéztem a Cseperedő Alapítványt, nagyon szimpatikus a programjuk, az autizmussal élő gyereket nem kiragadva, önmagában veszi alapul, hanem a családi környezettel együtt. Múlt héten kedden voltunk is egy első beszélgetésen, egyelőre csak mi ketten Jurával, jövő héten pedig Ivánt viszem.

Első körben egyéni foglalkozásai lesznek, de hosszú távon a csoportot céloztuk meg, hiszen úgy fogják eredményesen begyakorolni a szociális helyzeteket. Szerencsénk van, a csütörtöki aspi csoportba valószínűleg be fog illeni.

Januártól indul testvér foglalkozás is, és remélem néhanap lesz szülőcsoport is.

Nagy reményekkel indulunk neki, mert bár az iskola rengeteget javított Iván állapotán, azért vannak megoldásra váró feladatok, pl. az iskolai kiránduláson az Állatkertben megint elveszett, ami azért elég régen fordult elő, a tanító nénik még nem tudják úgy, mint mi, meg az óvónénik, hogy nagyon szemmel kell tartani.
Beszéltünk sokat az iskoláról is, és bár az év eleje elég lehangolóan indult számomra, a továbbiakban nagyon kellemes meglepetés ért a tanító nénik részéről. Nyilván saját érdekükben is, betartják az Ivánhoz adott használati utasítást. A Cseperedőnél azt az ötletet kaptam, hogy nyissak egy füzetet, amibe a menet közben felmerülő problémákat írjuk be, amit bizonyos időközönként átbeszélünk.
Pont ez a védőháló az, amire szüksége lesz ahhoz, hogy optimálisan fejlődhessen.

Iskolaügyek

Nagyon érik bennem a gondolat, hogy jövőre átviszem a srácokat egy másik iskolába. Egyre nő az elégedetlenségem ezzel a hellyel kapcsolatban, Ami előnye volt, az kiderült, hogy nem is úgy van, illetve igen rossz irányba változtak a dolgok egy év alatt.
Most persze megint rágom a kefét, hogy hova a fenébe vigyem őket. Körvonalazódni látszik a dolog, de még nagyon messze van a vége.
Ha tudtok a környéken ( kb. Vác-Gödöllő-Dunakeszi) igazán jó sulit (ez alatt haladó szellemet értek, és lehetőleg kis osztálylétszámot), feltétlenül szóljatok. Egyelőre a fóti Fáy András sulit szemeltem ki egy alaposabb utánajárásnak.

Na jó, most már aztán tényleg ezer éve nem írtam. A nyár elszállt, szerintem remekül sikerült, a vacak idő ellenére is.

Van két iskolásom, és egy 90%-ban szobatiszta gyerekem. Egyik nagyobb tesója sem szokott le ilyen korán a pelusról, igaz Iván is ilyen gyors volt. Múlt hétfőn kezdtük, és ma már tulajdonképpen csak kakibaleset van. A bölcsiből is egyre kevesebb nedves bugyit hozunk haza, itthon pedig szinte egy sincs. Nyilván én itthon jobban tudok rá figyelni.

Fogyókúrába kezdtem múlt hétfőn, már jó ideje nem vagyok kibékülve önnön mangalicaságommal, de a végső lökést az adta, hogy október közepén utazunk Los Angelesbe. Milos még mindig szopizik, de tejem már nincs, inkább csak nyunyog rajta.

65,5-ről indultam, a végső cél 55 kg, de LA-ig 60 alá akarok menni. Most 62-nél tartok.

Most, hogy beindult a suli, már valószínűleg több időm lesz írni is, és rakok fel képeket a nyárról is.

Végül tegnap este nem ment el a Nagyon Fontos Mindenki Ott Lesz partira, és ez jófejség. Valamint a Roger Waters koncertre sem ment el, igaz, hogy oda én sem, pedig legalább annyira vágytam rá, mint ő.
És az is hozzátartozik, hogy Iván évzárójára is eljött, igaz a műsor után visszarohant dolgozni, de legalább ott volt, és ezzel nagyon nagy örömet szerzett nekem is és Ivánnak is.
Emma évzárójára nem jött el, a mázlista, bár én is megúszhattam volna, borzalmas volt. Emmának nagyon szép lett a bizonyítványa, dicséretet kapott technikából. Persze sikerült úgy intézniük, hogy teljesen letörjék szegényt, hiszen a sztár-tanulók kaptak egy csomó könyvet, akinek meg "csak" jó lett a bizonyítványa (értem ezalatt, hogy a szöveges értékelésben szinte csak jókat írnak), nem kapott semmit. Mivel az egész iskolába 24 gyerek jár, lehet, hogy nem haltak volna bele egy pár oldalas színezőbe, így viszont pont azoknak a gyerekeknek vették el a kedvét a szorgalomtól, akikre főleg ráfér a biztatás.
Emma órákig bömbölt a csalódottságtól, főleg mert év végén nagyon belehúzott, és most (teljesen jogosan) úgy érzi, hogy a semmiért dolgozott annyit. A tanárok, és az ő skatulyáik...
Ilyenkor érzem azt, hogy lehet, hogy a waldorf mégiscsak jó választás lett volna.

Nagyon hosszú, és főleg rengeteg képet tartalmazó szülinapi poszt...

Ugyanis szombaton szülinapom volt, de a dolgok egészen máshogy alakultak, ahogy azt előzőleg szerettem volna.

Ébredéskor Ian Sommerhaldert láttam meg félmeztelenül, masnival átkötve szembesültem a ténnyel, hogy mivel Jura előző este tapas-vacsizott, nyilván későn jött haza, így lúzerségem végső bizonyítékaként jófejségemet megcsillantva felkeltem én Miloshoz (hajnali öt óráról beszélünk).

Mondjuk Jura is hamar ébren volt, nyolckor már a három gyerek visításától megtört szülők csapatát erősítette.

Nem sokkal később kiderült, hogy meglepetés-program vár rám ezen a jeles napon, mikor is krisztusi korba léptem.

Egy utalvány várt ízléses borítékban, egész napos kényeztető wellness programra, este romantikus, gyertyafényes, pezsgős vacsora egy szép kis étterem teraszán, ahol a langy koranyári szellő érzékien simítja végig hamvas bőrömön, meglebbentve az új Karen Millen selyemruhámat.

Izé, Jura kibökte, hogy igazából Zsófinak ma meccse van a sulijában, és nagyon számít ránk, valamint Danit is elhoznánk másnapig. Mivel anyu érettségi dogákat javított, és nem tudtuk bébiszittelésre kényszeríteni, öten vágtunk neki az útnak.

Először beugrottunk egy falubeli lovastanyára, hogy időpontot kérjünk Emmának.

A tanyához vadvirágos szegélyű út vezetett...

Végül hosszas autókázás után eljutottunk Zsófiék sulijába, amit eddig én csak kívülről láttam. De most be is mentem, és izé hűűűűhaaa és jáááájanyám, valamint aztakurva! szerelem első látásra.

Amint lesz évi négy millám gyerekenként, azonnal ide fogom járatni a gyerekeimet, de frankón attól a szent pillanattól fogva. Ez az iskola minden, amit én egy iskolától elvárok, sőt, őszintén szólva még egy kicsit több is, ami nagy szó az én elvárásaim esetén.

A legtávolabbi pályán folyt a meccs (softball), és a hosszas sétáért az elképesztő látvány kárpótolt:

Kicsit olyan volt, mint belecsöppenni egy amerikai filmbe. Az én három gyerekem a kilátásra kevéssé fogékonyan, a meccsre még annyira sem kíváncsian öt perc után randalírozni kezdett, így leballagtam velük az általános iskola játszóterére.

Ami hát basszus így nézett ki (a teljes udvart gumiőrlemény lapok borították):

Az én gyerekeim azonnal vad játékba kezdtek:

Az épületek, termek nyitva voltak, a játszótér környéki osztályokba kívülről kukucskáltunk be, az alsós termek inkább ovira hasonlítottak (de itt most nagyon jó ovit képzeljetek el).

Alig tudtuk őket hazacitálni (és mi sem túl szívesen mentünk el onnan).

Hazafelé beugrottunk kajálni Gödön egy kisvendéglőbe, ami négy fáradt gyerekkel jóval kevésbé romantikus, mint amennyire gyertyafényes sem volt.

A másnapról a következő szösszenetemben emlékezem meg, mert most rohannom kell Emmáért suliba.

Ennek a posztnak a megírása közben egyetlen fa sem került kivágásra, valamint állatokon sem teszteltem a hatását, ellenben sok időbe telt, valamint tetemes mennyiségű nyál folyt el, miközben képeket nézegettem Ian Sommerhalderről, hogy melyiket is tegyem be linknek. Cserében nyomokban sem tartalmaz ajándékot, tortát, sem más izgató hatású szert.

Emmácska ma elindult az erdei iskolába. Péntekig lesznek ott, gondolom számos remek programot terveznek nekik.
Napok óta borzasztó nagy izgalomban van, már pénteken be akarta csomagolni a cuccait.
Pénteken jönnek haza, kíváncsi vagyok, milyen élményekkel.

Féléves bizi
Nagyon elégedett vagyok vele. Nagyjából mindenből a legjobbat, vagy a második legjobbat kapta, kiemelkedően jó viszont rajzból és szociális téren.
Ma hozott egy 88%-os félévi magyar felmérőt, el is kenődött, mert csak négyes lett. Mi meg csak nevettünk mamával, és mondtuk neki, hogy a négyes az egy tökéletes jegy. Ha nem elégedett magával, akkor tanuljon szorgalmasabban, de nekünk azért ez nagyon megfelelő.
Nagy megnyugvás ez nekem, hogy nem görcsöl rá túlságosan ezekre a dolgokra, és nem maximalista, mert az törvényszerűen magában hordozza az örök elégedetlenséget, és a csalódásokat.
Viszont ez is egy jel arra nézvést, hogy a rajz felé kell tovább haladnunk, februártól járni is fog Vandához rajzolni. Szerintem imádni fogja.

No hát akkor iskolaügyek.
Emma amolyan igazi teljesen normális gyerek. A tanítónéni szerint a legkiegyensúlyozottabb az összes közül. Kellően zsivány, nem is túl szorgalmas, de azért igyekvő, nem stresszel olyan dolgokon, amiken valóban felesleges is. Nem villámeszű, de okos, és ha valamit megért, akkor azt stabilan tudja.
A társasági élet központja, mindig ott van, ahol történik valami, illetve ahol ő ott van, ott előbb utóbb történik valami. Kapott már emiatt büntit is, meg valami felkiáltó jelet is a tantónéni füzetébe, vagy miszösz. Jellemző egyébként, hogy délután már nem is emlékezett rá, hogy miért kapta.

Az olvasással szerintem szépen halad, én nem is kívánnék többet, és nem is ír valami gyöngybetűkkel, de hát basszus, az ő előzményével szerintem ez a csúcsok csúcsa, és egyébként is pont letojom, ha nem ír tökéletesen.
Viszonylag ritkán kap házit, ami normális is, hiszen ezért jár iskolaotthonos suliba. Nem és nem vagyok hajlandó őt gyakorlással kínozni este hatkor, mikor a másik kettő ott visít belém kapaszkodva. És hétvégén sem vagyok hajlandó tanulással szekálni, a hétvége pihenésre való. Volt már pár köröm ez ügyben a tantónénikkel, és sejtem, hogy lesz is még.
Ennek az egész esti gyakorlásnak a margójára vésném, hogy nem olvas azóta sem rosszabbul, amióta nem kínzom esti gyakorlással, viszont klasszisokkal jobb hangulatban van mindenki.
A esti fekvést még egy fél órával korábbra tettem, így negyed kilenckor lámpaoltás van.
El is alszanak szinte azonnal, és reggel Emma kipihenten, magától ébred, megszűntek a nem akarok iskolába menni, utálom az iskolát típusú nyavajgások.

Egy szó, mint száz, szerintem minden a legnagyobb rendben van, nem tökéletes ez az iskola sem, de semmi sem tökéletes, és a lehetőségekhez képest még mindig ez a legjobb választás. Nem fogok soha olyan sulit találni, ahol minden olyan, amilyennek én szeretném, és már csak azért sem lenne ez jó, mert nem biztos, hogy az a gyereknek is feltétlenül jó, ami szerintem az.