Az a poszt, ahol megpróbálom felvenni a fonalat...

Tüntetéseket vizionálok az ablakom alá, a blog folytatását követelők vadul kántálják, hogy MAG-ZAT-VÍZ, MAG-ZAT-VÍZ, és meg kell hajolnom az érvek súlya alatt, miszerint az országban elharapózó depresszió járványszerű terjedése a blogom nem írásának következménye.
Ki vagyok én, hogy gyönge vállamra ne vegyem szeretett honfitársaim, és külhonba szakadt idegenszívű testvéreim érzelmi állapotát?!
Hát tessék (de aztán ne sírjatok, hogy nem ezt akartátok!):
Egy közepes válságon vagyunk túl, nem túl vészes, de azért olyan szarkedves mindennapos állapot volt jó darabig, megspékelve némi egzisztenciális parával. És bár az előbbi nyomtalanul elmúlt, mit elmúlt, a hamvadó parázsból újjászületett főnixmadárként szárnyalunk, azért a pénzpara megmaradt.
Van már munka, olyan munkaféle, csak töredékét fizeti a multis habzsidőzsinek. Lesz ez még így se, mondhatjuk, és tényleg!
Erről több szót nem is szaporítanék, mert a végső következtetés mégiscsak az, hogy van élet a multin túl is, de még milyen!
Én pedig túlvagyok az első vizsgaidőszakon, és büszkén állíthatom, jobban teljesítettem, mint ahogy azt akárcsak álmomban is képzeltem volna. Tíz tárgyból 4,48-as átlagot csináltam, ezzel nagyjából az élmezőnyben végeztem. Bezony.
De ami az igazán döbbenetes számomra, az az érzés, vizsga után. Színtiszta mámoros sikerélmény, hát még amikor meglátom a jegyeket a Neptunon. Egy kivételével minden vizsgám sokkal jobban sikerült, mint ahogy gondoltam. Rájöttem, hogy mennyire kába ködben éltem évekig, mennyire nem volt sikerélményem. Nagy csapat közepére kerültem, pezsgő társasági életet élek, önmagamért, és nem az anyasági, vagy háztartási teljesítményért lettem valaki. Nem valakinek a valakije (anyukája, felesége) vagyok ott, hanem én magam, akinek önmagáért keresik a társaságát. Felülmúlhatatlan érzés...
A vizsgaidőszak pedig mámorító volt. Jura vitte a teljes háztartást, terelgette a gyerekeket, én csak tanultam és tanultam és tanultam, és élveztem, hogy ezeket a szuper vizsgákat én csinálom, én magam, ez a sok klassz dolog mind az én fejemből jön ki, folyik ki a papírra a tollamon keresztül. A tanulás lehet ilyen is? Sosem gondoltam volna.
Megtapasztaltam, milyen az, amikor apa dolgozik és dolgozik, és a család haptákban áll, a gyerekek elvarázsolódnak oviba, suliba, étel terem az asztalra és tisztaság a házba. Apa pedig megfáradva a munkától jóindulatú mosollyal megsimogatja az ünneplőbe öltöztetett gyerekek kis buksiját, és elvonul kipihenni a nap fáradalmait. Hát igen, könnyű rászokni, belekényelmesedni, én most már tényleg megértem a férfiakat, akik foggal-körömmel védik a társadalom férfiközpontú berendezkedését. Ilyen volt nekem egy hónapig, Jura mindent csinált. Ettől én pedig olyan szerelembe estem, hogy tán soha ilyenbe nem. Szerelmes rajongásom pedig még odaadóbb tettekre késztette Jurát.
Így most ott tartunk, hogy este ágyba kapom a finom falatokat, reggel a kávét, és amolyan kamaszos idióta párbeszédek zajlanak le köztünk, hogy "szeretlek - nem, én sokkal jobban szeretlek - de nem, mert én annál is jobban" stb... A helyzet tarthatatlan, már híztam is három kilót...

Amit imádok

Három pillanata van egy napnak számomra, amit maradéktalanul imádok.
Az első, mikor az utolsó ember is kihúzza a lábát itthonról, és végre egyedül maradok.
A második, mikor itthon van mindhárom gyerek, és az eléjük rakott zöldséget majszolják nagy békességben.
A harmadik, amikor este végre ágyba kerülök, és kinyitom a könyvemet.

Most az elsőnél tartok, és mivel Milos itthon volt múlt héten, a ház úgy néz ki, mintha itt zajlott volna le a normandiai partraszállás. A mosókonyhában térdig járok a szennyesben, a konyhában pedig olyan gyanús foltok vannak, mintha nálunk rendezték volna a saigoni kutyaragu főző verseny döntőjét.
Ilyenkor jön jól a FlyLady tizenöt perces időzítője...