And the winner iiiiiiiiiis....

Egyszerűen imádom az ovis családi napot. Isteni hangulat, móka, kacagás, evés, ivás, pálesz! Három éve különdíjasok lettünk a chili con carne-val, két éve győztünk a jókai bablevessel, tavaly nem indultunk, idén pedig ismét elsők lettünk az erdélyi csorba levessel.
Az idei téma az indiánok voltak, a csapatunk neve Villámló Fakanál volt, a főztünk művészneve pedig "rókákkal táncoló leves, a törzsfőnök ajánlásával tüzesvíz utáni napokra".
A bográcsot elszámoltuk, a miénk kicsi lett, Timi hozott egy nagyobbat, nem sok maradt belőle, mert híre ment, hogy haj de finom, csak úgy sorakoztak az emberek a tányérukkal. Nagyon sokat nevettünk, olyan gondtalan, jókedvű nap volt, mint amilyen ritkán esik meg az emberrel. Leginkább akkor, amikor sok jóbarát összejön, tüzet rak, hozzávalókat szel, mindenki kavar egy  kicsit az ételen, aki csak elmegy mellette.
Pedig még az eső is alaposan elvert minket. Eredményhirdetéskor egymás mellett ültünk a padon a csajokkal, izgatottan fészkelődtünk, és amikor megtudtuk, hogy mi nyertünk, sikítoztunk és ugráltunk, mint a bolondok.
Nagyon büszke vagyok magamra, mert tulajdonképpen én főztem, a többiek a kukta szerepét töltötték be. A szuper csapatpólónk Edinát dícséri, Brigi hozta az innivalókat (többek között isteni mézes-fahéjas tüzesvizet).
Az a helyzet, hogy nyerő csapat vagyunk...
Az oklevelünk:

Nőnapra

Azt kaptam a legkisebbtől, hogy egész éjjel kelt két óránként, akárcsak kisded korában. Egyrészt emlékeztetve engem a régi szép időkre, másrészt arra a belátásra kényszerítve, hogy fogalmam sincs, hogy csináltam ezt én több mint egy évig, mert most olyan szinten vagyok zombi egy éjszaka után, hogy ihaj... Ugye milyen jó nekem mostanában? Főleg, hogy az emberem éjjel ért haza, így persze csak jó későn feküdtünk le.

Biztos vagyok benne, hogy minden anya ismeri azt az érzést, amikor egy alapos esti hancúr után ájult elégedettséggel alszik el, majd a legmélyebb álmából (kb. elalvás utáni 10-20 perccel) egy nyifogó gyerekhang ébreszti, hogy rosszat álmodott, szomjas, pisilni kell, akármi, de ki kell kászálódni az ágyból, zúgó fejjel és egyéb altesti panaszokkal.
Ugye? Aki még nem járt így, az legyen szíves ne kösse az orromra, mert a szörnyű irigységből fakadó spontán rosszindulatom azt mondatná vele, hogy minden bizonnyal nincs említésre méltó szexuális élete (noha ez utóbbi valószínűleg egyértelműen azért nem zárja ki a fent említett élményt).
Drága kis férjem elutazott valahova, holnap jön csak haza, tőle megkaptam a reggeli menetet cakkumpúder, iskolástul, bölcsődéstül, mert hétre jött érte a sofőr, vitte a repülőtérre.
De a kocsiját itt hagyta nekem, hát nem egy jófej?!

Még szűk fél órácskám van regenerálódni, aztán megyünk Ivánnal Pestre Cseperedőbe.
Addig is elirányítgatom a kertészeket, akik jöttek tavaszi nagytakarításra, de szerencsére elég önjárók. Mondjuk sajnálatos módon az időjárásra való tekintettel teljesen felöltözve dolgoznak. Mondom én, hogy pocsék egy nap...
Délután még van egy meghívásunk (mint bölcsis szülők) megismerkedni az ovival, de mondtam nekik, hogy nem megyek ismerkedni velük, volt rá alkalmam az elmúlt években, persze ezen jót röhécseltünk, tulajdonképpen az ovi nyitása óta odajárunk.
Mindazonáltal Miloska elkezdte magát beszoktatni az oviba, mert ma reggel közölte, hogy Ani nénihez akar menni. Mázlink volt, pont Ani néni volt a nyitós, beadtam neki Miloskát, amíg intéztem a piszkos anyagiakat. Nehezen hitte el, hogy ő azért még nem ovis, hosszas rábeszélésre jött csak át velem a bölcsibe.

Valahol menet közben derült csak ki, hogy nőnap van, szóval igazán küldhettem volna Ivánkámmal virágot a tanító néniknek, no de ami késik, nem múlik, viszek most, ha megyek érte.

Mihály napi vásár az oviban, ez volt a legnagyobb sláger, a kosaras körhinta. Ivánt szinte kis sem lehetett rimánkodni belőle.

A kertet elárasztották a kertészek, a házat a redőnyösök. Emma itthon van, unatkozik, következésképpen engem cseszeget. Nekem ránőtt a fülemre a telefon, mert nagyjából hárommillió elintéznivalóm van, délelőtt ingért és lufiért szaladgáltam, próbálom fejben tartani, hogy a ballagásra mi mindent kell vinni, semmi se maradjon itthon, de közben konténerest keresni, eligazítani félóránként az embereket.

Valamikor kéne szakítanom egy fél órácskát zuhanyzásra, de itt mászkál mindenki a fejemen.

Jura személyes elmondása szerit a Halálcsillag fővezérével tárgyal ma délelőtt, olyan izgulásban volt, hogy épp csak nem kellett őt is bepelusoznom. Mondjuk szerintem ez csak Ede bácsi, a Sanyi embere, akivel tavaly itt grilleztünk a kertünkben, de ő nyilván jobban tudja.

Ja, és a nyuszik hat hetesek, aki kér belőlük, most tegye fel a kezét.

Bahh, rettenetesen megfáztam én is, meg Emma is. Nem tudom hol és mikor, hiszen dögmeleg váltakozik a tikkasztó hőséggel.

Felváltva prüszkölünk és fújjuk az orrunkat.

Éppen lezajlott Emma szülinapi bulija, máris új szerveznivaló tartja gúsba kötve a napjaimat. Iván ballagása. Mivel a ballagók szervezik a büfét, és én csinálom a közös ajándékot az óvónéniknek, plusz Iván ajándéka után szaladgálok. Na semmi komoly, csak lufi, és egy kis plüssel díszített tornacsuka, amit Emma is kapott tavaly.

Mondjuk lufist egyszerűen nem találok, a végén még mászkálhatok Gödöllőig, vagy Fótig.

Közben persze zajlik a szokásos nyári felújítási projekt, a héten várom a redőnyösöket, a kertészeket, jövő héten pedig a festőket.

Jura egészen Londonig (júli 8.) használhatatlan lesz, amikor nem külföldön lesz, akkor válogatott vendégeket vacsoráztat, szórakoztat, és szolgál ki mindenféle számokkal, mérlegekkel és pénzügyi tervekkel.

Így történhet meg az is, hogy se Iván ballagásán, se Emma évzáróján nem lesz ott. Szarul esik? Nagyon. Tudok tenni valamit? Nem igazán. Lenyelhetem a békát, és megpróbálom nem cseszegetni (annyit), mert (tegyük fel) nem tehet róla.

Mivel anyu meg érettségiztet, egy, csak egy legény leszek talpon a vidéken. Míg a többieknek ott lesz a család apraja-nagyja, tántikák és keresztmamikák, én egyszál magamban fényképezek, videózom, lengetek lufit és csokrot. Persze értem én, hogy ez csak egy ovis ballagás, nem az érettségi, de akkor is szar, na. Evvan...

Ezt a tököt készítettem az ovis tökfaragó versenyre. Hát nem volt kis meló, annyit mondhatok...

Már megint fáj a nyakam. A kórházban elfeküdtem, vagy mi, megint egyre jobban fáj. Ma már a cataflam is előkerült, alig tudtam aludni éjjel. Faszkivanmá!
Nem nagyon tudok egyébként mit írni, peregnek a napok, Emma élvezi a sulit, nagyon jól is megy neki, csak dícsérik. Iván is most szeret oviba járni, nagycsoportos lett, annak minden előnyével, és izgalmával.
Milos pedig végérvényesen teljesen beszokott a bölcsibe. Hétfőn itthon van, de úgy kell hat lóval visszatartani, mert menni akar. Ha megyek érte és meglát, rámrikkant vidáman, majd folytatja, amit éppen játszik.
Szóval nem is nagyon ülök gép előtt, mert nincs miért, és egyébként sem vagyok az a fajta blogger, aki minden nap leírja, hogy mit reggelizett a család, majd utána (tételesen) mit vásárolt a boltban, ésatöbbi...

Végre kiengedtek a köterból...
Az egész úgy történt, hogy hétfőn ebédidőben hívtak az oviból (ez a rémálmom egyébként, hogy hívnak az oviból/bölcsiből, hogy valami baj történt), hogy hátöööizé, az Iván leesett még délelőtt a pajta emeletéről (kb. 2 m magas), de szalmára esett, és nem volt rajta sérülés, de hátizé most azt mondja, hogy hányingere van, el kéne vinni dokihoz.
Még szerencse, hogy itt volt Judit, itthagytam neki Milost, lóra kaptam, be az oviba. Iszonyat kéztördelés óvónénik részéről, Iván nagyon szarul nézett ki, hulla fehér, szédeleg, mire összekészítettem, már hányt is. Rögtön láttam, hogy gáz van, beraktam a kocsiba egy műanyag tálkával, és usgyi Vácra.
Tovább szaporodtak a pozitív tapasztalataim a váci SBO-ról, egyből behívtak, alaposan átnézték a gyereket, aki a hasát fájlalta, semmire nem emlékezett. Fel a rtg-be, csináltak kétirányú koponya-, és mellkasrtg-t, valamint hasi UH-ot. Eleinte kérdezgette, hogy miért vagyunk itt, majd ijesztően gyorsan elaludt.
Amikor visszaértünk a sürgősségire, egyből behívtak, hogy "ne üljenek ott kint a sok ember között ezzel a kisfiúval", kaptunk egy üres vizsgálót, ahol lefekhetett. Jött egy sebész, alaposan megvizsgálta, hasi truma kizárva.
Végül felküldtek a gyerekosztályra. Iván a liftben rosszul lett, összehányt mindent, majd a gyerekosztály előterét is. Egyből vitték a vizsgálóba, felvették az adatokat, vettek tőle vért, szúrtak egy branült, intézték a szobát, közben fecsegtünk a nővérkével, hogy legutóbb is ő volt szolgálatban, mikor Milossal jöttünk. Iván szinte csak hányni ébredt fel, meg ha macerálták.
Egyből kapta az infúzót, és valami gyógyszert intravénásan, egész éjjel.
Utoljára este 10 körül hányt, akkor is a neurológus vizsgálata után.
Egész éjjel járt be hozzá a nővérke, csereberélte az infúziót a gyógyszerrel, mérte a vérnyomását.
Hajnalban kapta meg az utolsó adag gyógyszert, amit intravénásan kellett adni, és Iván reggel tulajdonképpen gyógyultan ébredt.
Még szájon át kapott gyógyszert végig, jött hozzá szemész is, próbáltuk tartani az ágynyugalmat.
Ma végre hazajöttünk, bár eleven, azért nagyon fáradékony is, végülis most jött ki egy közepesen súlyos agyrázkódásból.
Ma ki is derült, hogy mi történt valójában (Iván nem emlékezett rá, óvónénik nem látták az elejét), egy csoporttársa lökte le véletlenül, idétlenkedés közben. Szegén kisfiút (igazi csupaszív gyerek) nagyon megviselte, hogy mit tett, napokig sírt a lelkiismeret-furdalástól.
Mondtam az anyukájának (és az óvónéniknek is), hogy nem hibáztatok senkit, tényleg nem, sem ovit, sem óvónéniket, sem az ő fiát, ez egy baleset volt, sajnos előfordul az ilyesmi (az én gyerekeimmel kicsit gyakrabban).
Hát ez volt, túl vagyunk rajta...

(Hogy Milost hogyan szoptattam?! Kedden Jura munka után bejött a kórházba, és ott maradt Ivánnal, amíg hazaszaladtam Milost megszoptatni, lefektetni, a szerdát meg valahogy kibírtuk.)

Szegény kicsi Ivánom...
Egyik pillanatról a másikra elment a legjobb bartája az oviból. Az, akivel a kezdetektől fogva úgy vannak, mint a borsó, meg a héjja. Nehezen lesz neki igazán legjobb barátja, és bár eljátszik ő bárkivel, azért Nikita volt a legeslegjobb barát.
És most nincs, és az én kisfiam tegnap hosszasan zokogott, vígasztalhatatlanul, mert hiányzik neki a kis zsivány barátja.
Felhívtam az anyukáját, jövő héten átmehet hozzájuk játszani, édes angyalom nem hogy a napokat, de a perceket számolja addig, nekem meg csendben megszakad a szívem érte...

Meghalt az egyik ovistárs anyuka, 39 éves volt. Decemberben fedeztek fel nála egy alattomos rákot, áttétes, műthetetlen. Erős, egészséges, vidám nő volt, és nyolc hónap alatt végzett vele ez a szörnyűség. Egy hatéves kisfiút és egy két és fél éves kislányt hagyott itt.
Napok óta a fejemben jár, nem értem, nem tudom felfogni. Azt mondják, neki már megváltás volt a halál. Az ittmaradottaknak mindig nehezebb. Annak az édes, okos kisfiúnak, akinek egy éve még az volt a legnagyobb gondja, hogy hogyan kerüljön a lányom mellé párnak a kiránduláson. Most végignézte, ahogy az anyját felemészti a betegség, a kemók. Az anyját, akivel úgy voltak, mint a borsó, meg a héjja.
Hogyan tud talpra állni egy család egy ekkora tragédia után?!

Ma ovit festettünk összcsaládilag, és nagyon szuper volt. Először is az óvónénik jófejek, és a másik anyuka, aki rajtam kívül ment segíteni, pont Iván legjobb barátjának anyukája, és természetesen hozta a fiát is.
Jura Milost futtatta az udvaron, míg mi csiszoltunk, gipszeltünk, festettünk, takarítottunk, a gyerekek bandává verődve keringtek. Ott voltak még a tulajdonosék gyerekei is, és mivel összenyílik a kertjük az ovival, a banda náluk is megfordult párszor sarazás céljából.
Aztán rendeltünk pizzát, és a gyerekek is előkerültek, visszahajtotta őket a gyomruk az ovihoz. A bejárat előtt találtam rájuk, ültek az árnyékban szép sorban, félmeztelenek, barnák és tetőtöl talpig szutykosak voltak, szívószálas ivólét ittak, és sütött róluk az elégedett vakáció-fíling.
Pizzaevés után Jura hazavitte Milost és Ivánt, Emma eltűnt Kittivel a házuk udvarán, mi pedig továbbcsiszoltunk, gipszeltünk, stb...
Este a fiúk visszajöttek értünk, de Emmát alig tudtam elvonszolni a szórakozásától...
Fáradt, rettenetesen koszos, de nagyon jókedvem volt.
Jura viszont ingerült, morgós, és halálosan fáradt. Arról panaszkodott, hogy rettenetesen fárasztó vigyázni a gyerekekre, ha ezt kéne csinálnia folyamatosan, hát felhúzná magát az egyik gerendára. Most már érti, miért szoktam én este ennyire fáradt lenni, ő bizony mindjárt meghal.
Gyorsan összedobtam egy könnyű vacsit, lefürdettem az egész bandát (hajmosás incl.), leraktam Milost, kicsit mostam, és mire a szobába értem, Jura békésen húzta a lóbőrt a kanapén, élő szobraként annak, mennyire fárasztó a gyereknevelés...
Kéne még pár ilyen nap, én istenien kipihentem magam, annak ellenére, hogy 8 órán keresztül festettem, és Jura is kicsit belekóstolhatott az én életembe. Nem árt neki... :-)

Sándorok az Árnyas Időkapszulában!
Ezt a fát mi ajándékoztuk tavaly az ovinak. Most lefényképeztük vele a gyerekeket, és elrejtjük a képet 10 évre a föld mélyére.
10 év múlva a facsemetéből termő gesztenyefa lesz, és lesz egy 17, egy 15,5 és egy 11,5 éves gyerekünk!

Ballagás

Hát elballagott az én lányom az oviból, és bár nagy fittyre odavetettem a csajoknak, hogy höhh, én ugyan nem fogok sírni, azért csak megindultak a könnyeim, legfőképp attól, hogy Andi néni úgy sírt, mint a záporeső.
A végére az egész nézőtér szipogott, orrot fújt, krákogott és amikor körül néztem, csupa vörös szemet és orrot láttam.
Majd rakok fel képet, mert amúgy a műsor olyan volt, amilyen szokott lenni, a gyerekek szépek voltak, ügyesek, viccesek, szóval szuper volt minden.
Ami igazán fontos ebben az egészben Andi néni. Hazafelé a kocsiban azon gondolkoztam, hogy ilyen tiszta szívű embert eddig nem ismertem, mint ő. Olyan, mint a napsütés, mindig kacag, akkor is, ha rosszkedvű.
Ez az egész már régen nem arról szól, hogy reggel beadom a gyereket, délután meg érte megyek, és ha délután beszélgetünk, sokszor nem is a gyerekekről van már szó, hanem minden egyébről.
Andi nénit nem lehet nem szeretni, egyértelműen gazdagabb lett az életünk vele, jóbarátok lettünk...
Ez a világ egyértelműen jobb lenne, ha több Andi néni lenne benne...

Végre elkészült az ovibölcsi honlapja.
Tényleg jó lett, nem véletlenül dolgoztak vele ennyit.

Betegség?
Ja igen.
Péntek éjjel kialudtam az egészet, szombaton gyógyultan ébredtem. Hatott az antibigyó.
Így szombaton lenyomtam egy hegymenetes akadályversenyt az oviban, na az szuper volt. Remek hangulat, klassz feladatok, istenien éreztük magunkat...

Anyák napja - az oviban

Ma lesz, természetesen ma volt suli is, egész délelőtt rohantam, mint a töketlen szamár. Suli után gyorsan eldobtam Emmát az oviba, hazafelé pedig megálltunk a boltnál. Hiszen a lányos anyák "sütnek valami finomat a bulira". Süt ám a jófranc, örülök, ha csak annyira lóg ki a nyelvem, hogy nem húzom magam után a földön. Jó lesz a spar gazdaságos parány, meg a piskótatallér is, a gyerekek úgyis ezeket szeretik, a házi cuccokat mindig a szülők falják fel (a legnagyobb király úgyis az az anyuka, aki a takarítónője lányával sütteti meg a "finom házi sütit", szerintem ez zseniális, kb. mint az egyszeri leány a mesében, aki hozott is ajándékot, meg nem is).
Arról nem is beszélve, hogy tej- és tojás diéta okán jóformán nincs sütemény (de sós se nagyon), amit megehetnék. Ez pedig nem a legjobb hajtóereje a konyhatündérkedésnek.

Természetesen Jurának ma este ismét Nagyon Fontos és Halaszthatatlan Tárgyalnivalója van, a soron lévő Rendkívül Fontos Emberrel, szóval nem tud Milosra vigyázni, éppen úgy, ahogy se anyu, se Judit, se a lánya.
Így leszerveztem, hogy vigyázzanak rá a bölcsiben arra a fél órára, amíg a műsor tart, szerencsére jó idő van, Milos vidáman ellesz a homokozóban, szerintem fel sem fog tűnni neki, hogy nem vagyok ott, főleg ha tartózkodnak a "cici" szó hangos kimondásától.

Mivel jövő héten elutazunk (remélem nincs térerő abban a panzióban), Iván is Emma csoportjával fog anyáknapjázni. Apróbetűkben jegyezném meg (ha nem lennék lusta átállítani a betűméretet), hogy nem is annyira bánom, hogy csak egyszer kell ezt az egész kört letudni (Milos-felvigyázót keríteni, sütit vásárolni, bevinni, puccban izzadni a teremben, csörtető nagymamák, apukák(anyáknakpja!), és nagypapák(!) között előrefurakodni, hogy láthassam a saját gyerekemet szerepelni).

Milos szerencsére sokkal jobban van, az antibigyó elkezdett hatni. Igaz, hogy ettől meg étvágytalan lesz, és fáj a gyomra, jóformán csak szopni hajlandó, azt viszont nonstop.

Azért jól van ez így...
Három baráti családnak hét gyereke változatos korokkal, héttől egy évesig. Mind ugyanoda, az Árnyasba járnak.
Borka most elsős (na jó, ő már nem jár oda), Emma nagycsoportos, Katica és Fanni középsős egy csoportban, egy másikban Iván középsős, de ők együtt jártak bölcsibe (mármint Fanni és Iván), Kitti bölcsis, és Milos reménybeli bölcsis.
Kitti is az oviban nőtt fel, teljesen természetes volt, hogy megy majd bölcsibe, születése óta ismeri a helyet, a gondozó néniket. Jövőre jön az oviba, egy csoportba a tesójával, Fannival és a másik baráttal, Katicával. Egyébként is ismer mindenkit az oviban, hiszen minden nap jár oda.
Tegnap átmentünk a bölcsibe, és kicsit fecsegtünk Marikával, a főnénivel. Közben a gyerekek (Milossal együtt) vidáman zsibongtak az udvaron.
Mire Milos bölcsis lesz, nem valami nagy ismeretlenbe megy bele, hanem egy megszokott környezetben, és emberek között fog több időt tölteni. Még csak azt sem mondom, akkor először nélkülem, mert simán vigyázott már rá és fog is több felnőtt közülük.
Már most ismeri a leendő óvónénijét (remélem Andi néni jó sokáig marad az ovi kötelékében), olyannyira, hogy minap a szülői alatt ő vigyázott rá.
Jó neki, a kis harmadiknak, egy baráti kör legkisebbjének, hiszen a nagyok kitapossák neki az utat, mindig lesz mellette egy testvér, vagy jóbarát.
Jól van ez így, szeretem, hogy így van...

A másik véglet

Élénk érdeklődést váltott ki lappa posztja a múltkor arról, hogy a két gyerek intézménye két különböző időpontban lesz zárva, tehát tulajdonképpen egy komplett nyarat kell megoldani két dolgozó szülőnek.
A másik véglet tegnap a szülőin hangzott el. Tavaly volt először zárva az ovi nyáron 2 hétre. Idén már csak egy hetet terveznek, mert megy a rinyálás a szülők részéről, hogy mit csinálnak a gyerekkel.
Miután én merészeltem azt mondani, hogy azért egy hetet meg lehet oldani, nekem estek többen is, hogy értsem meg, van, aki nem tudja megoldani.
Egy hetet. Nyáron. Egy gyerekkel...
Nem tudom megérteni. Nem hiszem el, hogy nem terveznek legalább egy hét nyaralást, egy hét szabit... Fel nem foghatom, tényleg...

Nem vagyok hajlandó kommentálni, csak az utókornak jegyezném itt fel, hogy marcius közepe van, és bár hiába volt plusz 1-2 fok tegnap egész nap, oly mértékben szakadt a hó, hogy több centi megmaradt (természetesen tegnap áramszünet volt 8-17 óráig, cserépkályha rulez).
Most is esik, négytől pedig ovis ünnepség az OVI UDVARÁN...

Na mondjuk az egy dolog, hogy nálam kevésbé honleány kevés van kies kis hazánkban, és hogy zsigerből írtózom mindenféle nemzeti ünneptől, de hogy mindezt bokáig hóban ünnepeljem is, na az már nagyon a basszameg kategóroia. El is sunnyognám, de nem lehet, Emma szerepelni fog, így csak Jura jön erősítésnek...

Hétvégén végre megcsináltuk az adventi koszorút a gyerekek által készített gyertyákból.
Volt az oviban adventi készülődés, ott mártották ezeket a szépséges gyertyákat (Iván egyet, Emma hármat). Én megvettem a koszorútalpat, a gyertyatüskéket, aranyozott ágakat, tobozokat, vágtunk a kertben tiszafaágakat, és apa összeszerkesztette a művet.