Tegnap akkora hó esett hogy még.
Jurával órákon keresztül lapátoltuk a havat a felhajtón. Emma egy darabig lelkesen segített a műanyag gereblyével, de aztán megunta hogy szinte lépni sem tud a neki derékig érő hóban. Öcsike pedig egy pillanat alatt elaludt a babakocsiban.
Amikor bejöttünk, pirosra csípett arccal, feltámadt a szél, és befújta hóval a felhajtót. De ez sem tudta letörni a jókedvünket, addigra alaposan betintáztunk forraltborból.
Furcsa ez az évvégi számadás, anyura rátör a lehetetlen rokonok utáni sóvárgás, és sorra hívja fel az összes alkoholista munkakerülő idióta rokont, hogy aztán hosszasan beszélgessen velük. Kinek mit csinál gyereke, unokája, ki házasodott és halt meg, és drámai rezgéssel a hangjában búgja a telefonba századszor is a mai napon: "Te jó ég, nem mondod komolyan!"
Jesszum, én is ilyen leszek ha megöregszem?