Beiratkozás, és tükörbenézés...

Nincs mese, iskolás lettem megint. Csütörtökön beiratkoztam a suliba, és felvettem a kurzusokat.
Tíz tárgyam lesz, közötte a csodás funkcionális anatómia, amitől már most tele a gatyám.
A vizsgaidőszakon kívül már nagyon várom, végre lesz valami, ami csak az enyém, független a családtól, amit csak magamért teszek. Ideje volt.

Jura két hete itthon van, azt mondja, olyan, mintha nyaralna. És tényleg...
A házimunkával kacagva végzünk ketten, bár hajszálnyit, de folyamatosan csökken a lelkesedése (ismerem az érzést, egy hétig, hónapig nem kunszt vinni a háztartást, az igazi kihívás a kitartásban úgy a második ÉV magasságában érkezik meg). Valahogy mindig én maradok a konyhán, ha főzni kell, bár elpakolásban azért odateszi magát. A gyerekekkel viszont rengeteget játszik, viszi őket bringázni, sokat társasozunk.
Valahogy kicsúszik a kezéből az idő, ottragad egy cikk előtt, órákig telepít valami letöltést Ivánnak, ezért sokszor csúszik az egész napi program, mert én ilyenkor két dolgot tehetek, vagy pampogok, és sárkánykodok (amit úúútálok), vagy megcsinálom én. Mind a kettőt eléggé igazságtalannak élem meg.
Igen, megtehetném, hogy én is beleszarok a közepébe, de azzal csak azt érném el, hogy olthatnám a házi tüzet, csillapíthatnám az őrjöngésig fáradt, éhes gyerekeket.
Mondhatnám, hogy jaj szegény ember, hát évek óta dolgozik, igazán megérdemli a pihenést, de mivel ez rám pont annyira igaz, nagyjából ugyanott vagyunk.

Pénteken megvolt Jura búcsubulija, és iszonyatosan bánt, hogy én nem voltam hivatalos. Egyrészt ésszel teljesen felfogom, hogy miért is nem, másrészt az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, én pedig azt érzem, hogy ebben a tíz évben én is legalább annyira benne voltam, mint ő. Na persze én csak pont annyira vágytam ott lenni, amennyire én is benne voltam, csak háttérből nézni az egészet. Hallani akartam az őt méltató szavakat, köszönömöket. (Elhangozhat kérdésként, igen, volt olyan, aki elvitte a párját, nem volt tökéletesen zárt körű esemény.)
De a "plusz egy fő" ne dumáljon, pont elég, ha a Nagy Napra glédában áll a tiszta gatya, vasalt ing, "érezd jól magad drágám" mosoly.

Jövő héten pedig meghívták vitorlázni, és persze ez is a szokásos módon alakult. Az "ó csak egy hosszú hétvége, három nap"-ból indult, "csütörtökön leutazunk, vasárnap jövünk"-ön át tegnap este eljutottunk a "kedd este utazunk, vasárnap jövünk"-ig.
Egész egyszerűen nem őszinte a mosolyom. Dühös vagyok, fáradt, elkeseredett, és irígy. Igen, irígy vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor ilyen érzéseken kapom magam, mert attól meg még dühösebb leszek.

Engem valahogy sosem hívnak fel a MÁK-tól, hogy fú, figyu, meghívunk egy adriai vitorlázásra. Vagy az öt (tíz) éves gyes-évfordulódat egy bulival jutalmazzuk. Esetleg elviszünk egy egy hetes csapatépítésre a többi anyukával. Viccesen hangzik, ugye?
Pedig amennyi melót a gyereknevelésbe, háztartásba, állatidomításba belenyomok, simán megvan egy felsővezetőnyi felelősség, munkaóra, és stressz. A bérezés, és juttatás gyes+csp.
Na persze lehet jönni az anyák szent maszlagával, miszerint enyém az első mosoly, lépés és szó megtekintésének ekszatikus öröme, a valóság azonban inkább az, hogy tényleg ezzel nyomnak vissza minket (és mi magunkat) újra és újra a bébipapik, és szagló pelenkák párás (és kétes) biztonságába.
És ragyogó mosoly apának is jut bőven.
Amikor ezt felemlítem, akkor Jura persze húzza a száját, hogy túlságosan feminista lettem az utóbbi időben, és igazán ne degradáljam le, amit eddig csináltam, és ő is hahotázva nevet azon az abszurd felvetésen, hogy az én munkámért járhatna tímbilding, hajókázás, fizetett szabadság, vagy betegszabi (esetleg fix munkaidő). Az anyák (mit anyák, Anyák!) fizetsége az anyaság öröme maga, a bizonyosság, hogy valami magasztos dolgot végeznek, nem holmi alantas pénzszaporítást egy multinak.

Másrészről persze ezt én magam választottam, és jól is éreztem magam benne eddig, kellett ez az idő ahhoz, hogy felnőjek végre, és felvállaljam a saját életem felelősségét. Jura pedig csak azt csinálja, amit eddig, és nyilván nem igazán érti, hogy mi a fene bajom van nekem, hiszen ő mindent megad nekem, a tenyerén hordoz, a csillagokat a lábam elé hinti, ha úgy kívánom. És tényleg...
Nem is rá vagyok igazán irígy, hanem az egész helyzetre, nem rá vagyok megsértődve, és megbántva, hanem arra, hogy a saját fejemet nyomtam újra és újra le.
Utoljára öt éve éreztem ezt a nyugtalanságot magamban, akkor azt tettem, amihez a legjobban értettem, szültem még egy gyereket. Ott és akkor ennyit tehettem, ez kellett az akkori fejlődésemhez, vagy a mostani tudásomhoz kellő ismeret megszerzéséhez. Hálás vagyok, amiért egy extra problémás gyerekem született, mert ha nem így lenne, most valószínűleg szülnék még egy gyereket, és ezzel végképp elásnám magam az anyaság kétes magasztos örömeibe.

Így tehát a mostani helyzetemben azt teszem, amire most (már) képes vagyok. Tanulni fogok, szakmát szerzek, és pár éven belül dolgozni fogok, a saját örömömre és épülésemre.

Fókuszban a pénzügyek

Nehéz kérdés, igazán. Legkésőbb tényleg most igazán foglalkoznunk kell vele (és már így is késésben vagyunk). Most fejeztem be az Ősember a pénztárcámban c. könyvet. Egészen lebilincselő, és nagyon egyszerű, sajnos igaznak tűnő választ ad arra, miért fogy el mindig minden pénz hónap végére. Bármenyit is keres az ember.
Nem spoilerezek, olvassátok el ti is!
A könyv kapcsán nagy felismerésem, hogy tényleg el kell kezdenem dolgozni hamarosan, méghozzá egy jó szakmában (tudom kadarm, te megmondtad, és én utálom ezt beismerni, de igazad volt). A gyógypedagógia pedig nagyon annak tűnik, persze csak akkor, ha magánzóként csinálja az ember, és nem a helyi NevTan kulimunkásaként.
Nem titok, 14 év van közöttünk, és mire Jura eléri a nyugdíjas kort (tegyük fel 65 éves korában), az 16 év múlva lesz, éppencsak leketyeg a házhitel, és még mindig lesz egy egyetemista gyerekünk, tehát addigra nekem bőven aktív keresőnek kell lennem (én akkor még mindig "csak" 51 éves leszek).
Nem titok az sem a józanul gondolkodó emberek számára, hogy a mi korosztályunk már nem fog nyugdíjat kapni. Senki. Tényleg! El kell kezdeni az öngondoskodás alapjait lerakni, mert én nagyon nem szeretném Állam Bácsira bízni magam főleg nem egy olyan kiszolgáltatott korban, mint az időskor, mert Állam Bácsi leginkább egy hazug tolvaj, bárki arcát is öltse magára. És természetesen a gyerekeim nyakán sem akarok élősködni.
Próbáltam csinálni ezt a pénzügyi háztartási izét, hát próbáltam én. De ki hitte volna, hogy ez ilyen mocsok nehéz?! Hogy minden megmagyarázható, az utolsó gombóc fagyi is. Hogy nehéz ezt ketten csinálnunk, mert egymást mentegetjük, magyarázzuk. Hogy ránézünk a havi kiadásokra, és sehol sem találunk egy kiugróan  magas összeget, amire azt mondhatnánk: AHA! Megvagy, most nyakon csíptelek! Ki hitte volna, hogy ennyi megy el mittomén babkonzervre, vagy cipőre, vagy rendelt pizzára, kurvákra, könyvekre, cigire.
Persze közben azért szépen javulunk, folyamatosan csökkentjük az adósságainkat, elkezdtünk megtakarítani. De még mindig nem eleget...
Ha feltételezem, hogy mindhárom gyerek érettségi után egyetemre megy (és ott 5 évet tölt el), 2032-ben végez a legkisebb is. Én 54 éves leszek, Laci 68.
De mondok jobbat, 2023-ban (3 évvel a házhitel lejárta előtt!) ideális esetben lesz egy egyetemet kezdő, egy érettségiző, és egy nyolcadikos gyerekünk. Az elsőosztályos iskolakezdésen kívül ez a három év viszi a legtöbbet, és nekünk abban az évben meg lesz mind a három.
Érdemes leülni egy darab papírral (excel táblábval), az éveket szépen sorban leírni, és hozzárendelni a családtagok aktuális élethelyzetét. Döbbenetes, és egyben rémisztő is. Próbáljátok ki.
Apró körkérdés, nem számosítva, nem nevesítve, ti rendelkeztek megtakarítással?

Munkamegosztás

Egy (több) SNI-s gyereket nevelő családban jóformán mindig szolgálatban van minden felnőtt. Szükségszerűen, mert egy ember nem hiszem, hogy ép ésszel bírná a strapát. Nálunk fel is van nagyjából osztva a terep. Enyém a szervezés, napi rutin nagy részének lebonyolítása, Jura feladata a szórakoztatás.
Ez leginkább tegnap este kristályosodott ki bennem igazán, mennyire így van. Jura bármeddig hasal a szőnyegen, és legózik, vagy vonatozik, vagy birkózik, vagy kisautózik, vagy csinál bármit, amitől én egész egyszerűen irtózom. Ő az, aki kapható mindenféle programra mászkálásban, simán elviszi mindhármat bárhová, én inkább elmegyek egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezelésre.
Én jóformán bármennyi esti rutint lepörgetek szálegymagam teljes lelki nyugalommal, Jura viszont az első zökkenőnél a plafonon van.
Én egészségtelen mértékben féltem őket, mindent kontrollálni akarok, szabályosan rosszul vagyok, ha biciklizni látom őket, és soha, semilyen körülmények között nem ülnék fel egy bobra, a Vidámparkban is maximum a mesehajóra. Ő elviszi őket kalandparkba, gokartozni, bringázni, míg az én retikülömben állandó felszerelés a balesetes kiscsomag. Jura azon röhög, hogy egy kis térdhorzsolás esetén is előhúzom a steril műtőt a farzsebemből, de kizártnak tartom, hogy meg tudná különbőztetni a gyerekek ruháit egymástól (vagy a gyerekeket egy nagyobb koszréteg alatt).
Egyelő mértékben mentesítjük a másikat a taposómalomban, ha azt látjuk, ki van purcanva. És bár a bennem csírázó mártír szeretné azt harsogni, hogy mindent egyedül csinálok, ez valójában nagyon nincs így. Örülök, hogy átveszi a nemszeretem dolgokat, mert így tudnak bringázni is a gyerekek, cserében életbentartom a társaságot (nagyjából). Sivár lenne az életük, ha csak azt tehetnék, amire én képes vagyok, és sokkal kényelmetlenebb, ha csak azt, amit az apjuk tud nyújtani.
Nagyon kis ütős csapat vagyunk mi ketten, és jól is van ez így.

Szilvágy

Álljon itt mementóul a történelmi hűség kedvéért, hogy

Most Nem Én Kezdtem El Pedzegetni Még Egy Gyerek Lehetőségét!

A hangsúly azon van, hogy nem én. Hanem Jura.

Egész konkrétan így szólt derült égből:

"Én úgy szeretem a lányokat. Milyen kár, hogy csak két lányom van, és egy csomó fiam."

Könyörgöm, üssetek agyon, ha szülni akarnék még egy gyereket!

Apróbetűsen: ha valaki garantálná, hogy lány, simán vállalnám a dolgot.

Nem, NEM AKAROK TÖBB GYEREKET...

Jura hétfő óta Varsóban van, mostanában ér haza. Én azóta egyedül gyűröm velük a napokat, és három fontos felfedezést tettem.

Először is reggel sokkal hamarabb és nyugodtabban kész van mindenki. Bár fél nyolckor kell indulni, hétre mindenki felöltözve, megreggelizve, megfésülve ücsörög.

Másodszor képtelen vagyok nyugodtan aludni Jura nélkül. De a gyerekek is rosszabbul alszanak ilyenkor, Miloska, akinek még nincs időérzéke, mindig csak apát keresi.

Harmadszor pedig reggel hajmosás közben hirtelen azt éreztem, hogy milyennek érezném az életet három gyerekkel, ha négy, vagy több lenne. Meggyőződésem ugyanis, hogy ha van x számú gyerekem, akkor x-1-el nevetségesen könnyű.

Szóval reggel nevetségesen könnyű volt három gyerekkel. Eljátszottak egymással a nappaliban, miközben én ráérősen hajat mostam, és egyáltalán nem kellett izgulni miattuk.

Jó volt nagyon, jó három gyerek anyukájának lenni, és ma reggel különösen az volt...

Diadalmas jelentés az első napirendes hétvégéről.

Szombaton rögtön egy kimenős nappal indítottunk. Az eredeti ötlet az volt, hogy rendszerezzük a kimenős napokat, két hetente egy teljes napra, és akkor a maradék napokon ne tünedezzünk el néhány órákra.
Így is lett, szombat reggel felkerekedtünk Jurával, és nekivágtunk a tavaszi városnak. Egy gyors DM után következett egy lassú reggeli egy kávéházban.
Utána a Westend, mert furulyát akartunk venni Emmának, de sajnos az a hangszerbolt bezárt. Ültünk és punnyadtunk, mikor is kipattant a fejünkből, hogy menjünk el egy dayspa-ba valami kényeztetésre. Még szerencse, hogy az I-Style-ban van internet, gyorsan foglaltunk is egy helyet este 7-re a Sen Spa-ba.
Ittunk egy koktélt, betoltunk egy kis desszertet, és beültünk a moziba.
Az Elhajlási engedélyre esett a választásunk, és ez volt a legjobb, amire jegyet vehettünk. Kicsit becsípve, kettesben ez egy tökéletes film volt. Halálra röhögtük magunkat. Családosoknak kötelező, olyan poénokkal van telerakva, amit csak azok értenek meg igazán, akik maguk is ezt nyomják nap mint nap. Ráadásul ahhoz képest, hogy a Farelly fivérek rendezték, nagyon visszafogottan szerepelt benne a kakahumor.
Ezután még kicsit sétáltunk a belvárosban, majd belevetettük magunkat a kényeztető fürdőbe, és masszázsba. Késő este értünk haza.
Tökéletes nap volt, rég nem voltam ennyire kisimult.

Másnap délelőtt kreatív órát tartottunk.
Emma és Iván barátság-karkötőt fontak (maradék fonal és vasalógyöngy szükséges hozzá), Milos pedig újságot tépkedett.
11-re nyilvánvalóvá vált, hogy minden híresztelésekkel ellentétben még mindig ragyogó az idő, így amíg Jura a karnist szerelte, mama pedig főzött, én kimentem a gyerekekkel a kertbe. Hátul meleg napsütés volt, ami igazán kedvez egy alapos sarazásnak.





Ebéd után csendespihenő, aztán újabb kirándulás következett. Most a Püspökszilágy és az utána jövő falu között lévő horgásztó volt a célpont.




Felfedeztünk egy kis ösvényt, ami az erdőbe vezetett.


Találtunk egy magaslest is.


Ahová csak szegény Miloska nem mászhatott fel (én meg nem akartam).


Igazán jól sikerült kis túra volt, Milos is végiggyalogolta.
Hazafelé beugrottunk a cukiba, és mivel Milos semmit ilyesmit nem ehet, még egy tejmentes gofri is összejött vacsira.
Hajmosás, fekvés, elájulás.

Összegezve: lényegesen kevesebb volt a vinnyogás, veszekedés, az unatkozásból fakadó rosszalkodás. A sarazásban kiváló partnerek, vagy egy órán keresztül mélységes egyetértésben kotyvasztották a szmötyit. Napi kétszer voltak levegőn, ez pedig jó hatással volt az esti elalvásra is.
Felkerült a karnis a helyére.
Nem mondom, hogy mindig ilyen lesz, de a viszonylag szigorú napirend megakadályozza, hogy szétcsússzanak a dolgok, és végül semmi se történjen meg, amit elterveztünk. Lényegesen élvezhetőbb így az élet.

Rájöttünk, hogy a kiránduláshoz nem szükséges a budai hegyekbe menni (főleg mivel ott elég nagy a népsűrűség egy tavaszi hétvégén), maximum 20 percnyi kocsiútra remek felfedezésekre váró helyek vannak itt a környékünkön.

Egész jó kis hétvége lett volna, ha a gyerekek nincsenek össznépileg megkattanva. Ez az a megkattanás, amikor hajnali ötkor már olyan zsivajt csapnak mint egy fapados légitársaság beszállási oldala július elején.
Mindenki egyszerre beszél, visít, csépeli a másik fejét, rombol és követelőzik. Ez délelőttre kicsit jobban felpörög, majd következik úgy másfél óra csend, ha sikerül rávenni őket, hogy menjenek ki a kertbe játszani. Természetesen nem akarnak kimenni. A csend is csak viszonylagos, mert kint ugyanúgy visítanak és zajonganak, csak szerencsére jól hangszigetelt ablakokat vettünk legutóbb.
Aztán rimánkodni kell nekik, hogy jöjjenek be, mert ronggyá ázott minden réteg ruha rajtuk, a rájuk ragadt sártól öt kiló pluszt cipelnek, és egyébként is Kínáig lóg a takony az orrukból.
Kisebb közelharc árán bejönnek, levetkőznek, megmosdanak. Az előszoba láttán gyanítható, hogy az öt kiló sár fejenként volt értendő, és a kutyára is jutott.
Megpihennek egy kis időre, de csak hogy a konyhát elárasszák morzsával, és különféle ragacsos dolgokkal, esetleg üvegszilánkokkal.

Ezek után minden folytatódik ugyanúgy, az építőkockán/legón/társason/wii-n/számítógépen/bármilyen játékon visításig, egymás csépeléséig összevesznek. De ekkor már mi is ordítunk, mert az idegeink cafatokban lógnak, az agyunk rég kifolyt a fülünkön.
Néha elszökünk egy-egy percre, addig a másik tartja a frontot, Jura pedig álmodozva simogatja a telefonját, hátha felhívja a Sanyi, hogy mostazonnal el kell utaznia nagyonfontos céges ügyben mondjuk Zimbabwébe olyan tíz-tizenkét évre.
Anyu összeesett arccal azt hajtogatja, hogy ő ezt már nem bírja tovább, jövő héten nem jön (ezt mondogatja egy ideje, de az arckifejezéséből ítélve most komolyan is gondolja). Mélységesen megértem, és biztosítom róla, hogy ha tehetném, én se jönnék. De nekem muszáj, mert itt lakom, és én szültem ezt a szakajtónyi ördögfiókát.

Jura sajnálkozva közli, hogy a héten saaaajnos Lengyelországba kell utaznia, de legalább van benne annyi jóérzés, hogy próbálja elrejteni a megkönnyebbülését.
Én egy pillanatra lehunyom a szemem, felpörög előttem, hogy mit és hogyan kell átszerveznem, valamint azt hajtogatom magamnak, hogy nagyon szar dolog egy multinál dolgozni, a Sanyi pedig multi szemmel mérve is egy szemét rabszolgahajcsár, és nagyon egészségtelen dolog egy héten háromszor öt üzleti vacsorát lebonyolítani különféle nagyonjó éttermekben. Elhessegetem az elmémbe tóduló képeket a csendes szállodai szobákról, sushi bárokról, és felnőtt beszélgetésekről. Megszidom magam gondolatban, hiszen az irigység nagyon csúnya dolog, ez a drága ember értünk húzza az igát, csak hogy én itthon reszelgethessem a körmömet. És tényleg fárasztó a repülő út, szálegyedül hosszasan ücsörögni egy jó könyvvel, a légnyomás ingadozástól pedig rettenetesen felpuffad az ember.

Vasárnap persze elmegyünk kirándulni, a kicsi is jön velünk a hátihordozóban. Erdei ösvényeken, vízmosásokban talpalunk, megfigyelünk mindent, amit egy kiránduláson meg lehet figyelni, kicsit talán mégis jobb lenne a hangulat, ha a két gyerek nem kétfelé akarna menni, nem vesznének össze minden boton és kődarabon. A legtávolabbi ponton természetesen nagyon elfáradnak, éhesek, szomjasak lesznek, valamint pisilniük és kakilniuk kell, noha ettek, ittak, pisiltek, kakiltak indulás előtt.
Ráfaragnak, mert a kocsiban van szendvics és innivaló, valamint nyilvános wc, ahol parkolunk. Gatyaféken vissza, de persze a közeli játszótérnél kiderül, hogy annyira mégsem kínozza őket a szükség, mert rögtön elfelejtkeznek mindenről a hólés homokozó láttán.
Amikor már mindenki bugyiig átázott, és fejtetőig sáros, és egyébként is Kínáig lóg a takony az orrukból, hízelgéssel, fenyegetéssel és feszítővassal beorigamizzuk őket a kocsiba, a különféle botokat és köveket betárazzuk a csomagtartóba, el is indulunk haza.
Otthon vetkőzés, fürdés. További konyhamocskolás, visítás, rohangászás fekvésig.

A fekvés már gördülékenyen zajlik, hiszen szigorú menetrend szerint következnek a dolgok egymás után, erre már rászoktattam őket.
Miközben ezt az egészet kiírtam magamból, rá is jöttem a megoldásra, amit eddig nem akartam belátni. Csak akkor viselkednek ilyen elmebeteg módon, ha szervezetlen az idejük. Nem véletlen, hogy az esték mindig békések, hiszen tudják, hogy mi mi után következik, minden nap úgy van, nincs apelláta. Ellenben a hétvégékkel, amikor próbálnánk mi is lazítani, ezért szétcsúszik minden. Írok is egy szigorú napirendet a hétvégékre is, és bármennyire utálni fogom, be fogom tartatni mindenkivel (hát igen, Jurába is bele kell verni, hiszen ő még mindig nem érti, hogy miért is nem lehet este fekvéskor még egy kicsit számítógépezni a gyereknek, hiszen olyan jól belejöttek, és még van nitró bónuszuk is).
Talán pár év múlva hódolhatunk a spontán örömöknek, addig is katonás rend, hátha hoz valami kis hasznot.

Újévi fogadalmak
Nem szoktam, vagy legalább is nem a klasszikus, "most aztán lefogyok", vagy "leszokom erről-arról" fogadalmak.
De nagyon bejött a tavalyi (vagy tavalyelőtti?) fogadalmam, hogy minden felesleges dolgot, vagy tönkrementet azonnal kidobok. Na ez egy nagyon jó fogadalom, ennek jegyében rengeteg lomtól megszabadultunk már (és még fogunk is).
Idén hozzábiggyesztettem azt is, hogy amint az idő engedi, legalább kéthetente elmegyünk kirándulni. Ha mást nem, legalább csak ide az arborétumba.
Bármennyire is ki nem állhatom az AnnaésPetit, sajnos folyamatos vetésforgóban olvasom esténként az öt-hat könyvüket, és azért azt el kell ismernem, abban is remek ötletek vannak.
De ha ti ismertek szuper kiránduló-helyet, vagy jó programot, tőlünk max. egy órás autóútra, ne fogjátok vissza magatokat, osszátok meg velem.
Menet közben meg csak lefogyok... :-)

Elkészültek Patrícia képei!
Kattints ide, aztán alul a "clients" gombra, oda írd be: jura
És ott természetesen a 2010 decemberre.
Jó szórakozást!

Itt járt nálunk Patrícia. Két éve volt itt utoljára, és már nagyon vártuk.
Most nem tudtam annyit készülődni, mint tavaly, és az utolsó pillanatban kiderült, hogy még az alapozó púderem is eltűnt. A rúzsom pedig már a múltkor sem volt meg.
De szerencsére Patrícia igazi profi, és nagyon kedves, közvetlen, szóval pontosan olyan, mint amire emlékeztünk.
Persze a három gyereket egyszerre lefotózni komoly kihívás, valószínűleg egy zsák bolhával is könnyebben boldogul az ember. Nem segített az sem, hogy Milost ébreszteni kellett, ennek megfelelően igen mogorva volt. Egyszer mintha majdnem elmosolyodott volna, de aztán észbekapott.
Azt hiszem a legjobb képek kettőnkről készültek, izgatottan várjuk, hogy elkészüljenek.