Aki még idetéved

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy miért is nem írok ide szinte soha.
Történések vannak, hát persze, kinél nem. De a gyerekek nőnek, és egyre inkább olyan dolgok merülnek fel velük kapcsolatban, ami az ő intim magánügyük, nincs jogom kiteregetni az internetre.
Pedig sokszor nagyon tanulságosak. Emma serdülése, Iván autizmusa, nagy gondolatok kis tettek - leginkább.

A jelszavam, igazat, vagy semmit, leginkább a semmiben merül ki mostanában, pedig fejben azóta is írom ezt a blogot rendületlenül :)

Nehéz éven vagyunk túl Jurával, márfél éves munkahelyváltási hercehurca most kezd normalizálódni, van végre új munkahelye, jól érzi magát, érdekes a munka is, ezért kezd ő is kissé magához térni. A házasságunk soha nem látott újradefiniálódáson van túl, nem mondom, hogy egyszerű menet volt, de a közös túlélésünk függött tőle. Túlontúl egyenlőtlen volt az életritmusunk, széttartó mindennapjaink, eltérő szociális közegünk.
Kevéssé szépen fogalmazva: nála a multis agyelborulás, nálam a gyeses befordulás.
Próbálnék erről vicceset írni, de nem volt vicces cseppet sem. Én úgy éreztem, hogy eltűnök, feloldódom a család nagy tudatában, megszűnök önálló személyiség lenni. Ez pedig csak boldogtalanságot hozhat magával.

A feminista blogok adták meg a választ a problémáimra, és feltámadt bennem a túlélés ösztöne. Az, hogy beiratkoztam az egyetemre, az utóbbi évek legjobb döntésének bizonyult. Tulajdonképpen több posztot (vagy legalább egy sajátot) megérne a téma.
Írtam már róla, számomra ez a suliba járás egy egybefüggő szellemi orgazmus. Olyan perverziókkal fűszerezve, hogy még a vizsgaidőszakot is imádom. Jó érzés napokig ülni a könyvtár csendjében, szép lassan bekebelezni a tudást, és aztán a vizsgán engedni kifolyni a tollamon keresztül a papírra. Imádom a Neptunon megjelenő üzeneteket, szinte csupa ötös.
Kissé zavar, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzek, hogy napokig csak reggel találkozom a gyerekekkel, mert este már rendre alszanak, amikor hazaérek.
Imádok kilépni a könyvtár kapuján zárás után erre:

És imádom a suli súlytalan problémáit. Minden félévben van egy hülye tanár, nyilván van erre valami titkos, egységes iskolai szabályzat. Bárcsak egész életemben ilyen problémákkal kellene megküzdenem... Persze tudom én, hogy egy munkahely azért más, ott vannak valódi problémák, nyomasztó helyzetek, az egyetem viszont maga a súlytalan felnőtt-lét, a kint is vagyok - bent is vagyok kellemes állapota. Megkockáztatom, ha huszonévesen kerülök felsőoktatásba, egész máshogy gondolkodtam volna erről. Nagyon jókor jött ez, és nagyon jól választottam.

Hogy ez mennyivel, sokkal-sokkal könnyebb, mint gyereket nevelni, küzdeni a háztartás, családi logisztika agyrohasztó mocsarában, az kimondhatatlan...

Olyan ez, mint valami aggregátor, ami nyomja belém az energiát, amiből aztán lehet napokig eléldegélni. Most jöttem csak rá, mennyire energia-hiányos voltam az elmúlt években, szinte csakis adtam, feltöltődni pedig esélyem sem volt. Mitől lett volna? A "finom, nőies hobbiktól"? Pótcselekvés...
Jöjjön ide a nagy szent maszlag az anyaság csodáiról. A gyerekek sok örömet adnak, de tízszer annyi energiát és odafigyelést szívnak is le (különösen a nem tipikus fejlődésű (régebbi szóval: normális) gyerekek). És lássuk be, egyáltalán nem is dolguk nekik, hogy a szüleiket feltöltsék, az a dolguk, hogy kis ragadozóként magukba szívjanak mindent, amit csak lehet, hogy felnőhessenek. Jól is van ez így.
Lényegesen jobb és őszintén jobb anyának érzem magam, amióta nem áldozom fel a teljes lényemet a Nagy Szent Anyaság oltárán. Megint vicces vagyok és lendületes, laza és széles mosolyú...

Az a poszt, ahol megpróbálom felvenni a fonalat...

Tüntetéseket vizionálok az ablakom alá, a blog folytatását követelők vadul kántálják, hogy MAG-ZAT-VÍZ, MAG-ZAT-VÍZ, és meg kell hajolnom az érvek súlya alatt, miszerint az országban elharapózó depresszió járványszerű terjedése a blogom nem írásának következménye.
Ki vagyok én, hogy gyönge vállamra ne vegyem szeretett honfitársaim, és külhonba szakadt idegenszívű testvéreim érzelmi állapotát?!
Hát tessék (de aztán ne sírjatok, hogy nem ezt akartátok!):
Egy közepes válságon vagyunk túl, nem túl vészes, de azért olyan szarkedves mindennapos állapot volt jó darabig, megspékelve némi egzisztenciális parával. És bár az előbbi nyomtalanul elmúlt, mit elmúlt, a hamvadó parázsból újjászületett főnixmadárként szárnyalunk, azért a pénzpara megmaradt.
Van már munka, olyan munkaféle, csak töredékét fizeti a multis habzsidőzsinek. Lesz ez még így se, mondhatjuk, és tényleg!
Erről több szót nem is szaporítanék, mert a végső következtetés mégiscsak az, hogy van élet a multin túl is, de még milyen!
Én pedig túlvagyok az első vizsgaidőszakon, és büszkén állíthatom, jobban teljesítettem, mint ahogy azt akárcsak álmomban is képzeltem volna. Tíz tárgyból 4,48-as átlagot csináltam, ezzel nagyjából az élmezőnyben végeztem. Bezony.
De ami az igazán döbbenetes számomra, az az érzés, vizsga után. Színtiszta mámoros sikerélmény, hát még amikor meglátom a jegyeket a Neptunon. Egy kivételével minden vizsgám sokkal jobban sikerült, mint ahogy gondoltam. Rájöttem, hogy mennyire kába ködben éltem évekig, mennyire nem volt sikerélményem. Nagy csapat közepére kerültem, pezsgő társasági életet élek, önmagamért, és nem az anyasági, vagy háztartási teljesítményért lettem valaki. Nem valakinek a valakije (anyukája, felesége) vagyok ott, hanem én magam, akinek önmagáért keresik a társaságát. Felülmúlhatatlan érzés...
A vizsgaidőszak pedig mámorító volt. Jura vitte a teljes háztartást, terelgette a gyerekeket, én csak tanultam és tanultam és tanultam, és élveztem, hogy ezeket a szuper vizsgákat én csinálom, én magam, ez a sok klassz dolog mind az én fejemből jön ki, folyik ki a papírra a tollamon keresztül. A tanulás lehet ilyen is? Sosem gondoltam volna.
Megtapasztaltam, milyen az, amikor apa dolgozik és dolgozik, és a család haptákban áll, a gyerekek elvarázsolódnak oviba, suliba, étel terem az asztalra és tisztaság a házba. Apa pedig megfáradva a munkától jóindulatú mosollyal megsimogatja az ünneplőbe öltöztetett gyerekek kis buksiját, és elvonul kipihenni a nap fáradalmait. Hát igen, könnyű rászokni, belekényelmesedni, én most már tényleg megértem a férfiakat, akik foggal-körömmel védik a társadalom férfiközpontú berendezkedését. Ilyen volt nekem egy hónapig, Jura mindent csinált. Ettől én pedig olyan szerelembe estem, hogy tán soha ilyenbe nem. Szerelmes rajongásom pedig még odaadóbb tettekre késztette Jurát.
Így most ott tartunk, hogy este ágyba kapom a finom falatokat, reggel a kávét, és amolyan kamaszos idióta párbeszédek zajlanak le köztünk, hogy "szeretlek - nem, én sokkal jobban szeretlek - de nem, mert én annál is jobban" stb... A helyzet tarthatatlan, már híztam is három kilót...

Beiratkozás, és tükörbenézés...

Nincs mese, iskolás lettem megint. Csütörtökön beiratkoztam a suliba, és felvettem a kurzusokat.
Tíz tárgyam lesz, közötte a csodás funkcionális anatómia, amitől már most tele a gatyám.
A vizsgaidőszakon kívül már nagyon várom, végre lesz valami, ami csak az enyém, független a családtól, amit csak magamért teszek. Ideje volt.

Jura két hete itthon van, azt mondja, olyan, mintha nyaralna. És tényleg...
A házimunkával kacagva végzünk ketten, bár hajszálnyit, de folyamatosan csökken a lelkesedése (ismerem az érzést, egy hétig, hónapig nem kunszt vinni a háztartást, az igazi kihívás a kitartásban úgy a második ÉV magasságában érkezik meg). Valahogy mindig én maradok a konyhán, ha főzni kell, bár elpakolásban azért odateszi magát. A gyerekekkel viszont rengeteget játszik, viszi őket bringázni, sokat társasozunk.
Valahogy kicsúszik a kezéből az idő, ottragad egy cikk előtt, órákig telepít valami letöltést Ivánnak, ezért sokszor csúszik az egész napi program, mert én ilyenkor két dolgot tehetek, vagy pampogok, és sárkánykodok (amit úúútálok), vagy megcsinálom én. Mind a kettőt eléggé igazságtalannak élem meg.
Igen, megtehetném, hogy én is beleszarok a közepébe, de azzal csak azt érném el, hogy olthatnám a házi tüzet, csillapíthatnám az őrjöngésig fáradt, éhes gyerekeket.
Mondhatnám, hogy jaj szegény ember, hát évek óta dolgozik, igazán megérdemli a pihenést, de mivel ez rám pont annyira igaz, nagyjából ugyanott vagyunk.

Pénteken megvolt Jura búcsubulija, és iszonyatosan bánt, hogy én nem voltam hivatalos. Egyrészt ésszel teljesen felfogom, hogy miért is nem, másrészt az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, én pedig azt érzem, hogy ebben a tíz évben én is legalább annyira benne voltam, mint ő. Na persze én csak pont annyira vágytam ott lenni, amennyire én is benne voltam, csak háttérből nézni az egészet. Hallani akartam az őt méltató szavakat, köszönömöket. (Elhangozhat kérdésként, igen, volt olyan, aki elvitte a párját, nem volt tökéletesen zárt körű esemény.)
De a "plusz egy fő" ne dumáljon, pont elég, ha a Nagy Napra glédában áll a tiszta gatya, vasalt ing, "érezd jól magad drágám" mosoly.

Jövő héten pedig meghívták vitorlázni, és persze ez is a szokásos módon alakult. Az "ó csak egy hosszú hétvége, három nap"-ból indult, "csütörtökön leutazunk, vasárnap jövünk"-ön át tegnap este eljutottunk a "kedd este utazunk, vasárnap jövünk"-ig.
Egész egyszerűen nem őszinte a mosolyom. Dühös vagyok, fáradt, elkeseredett, és irígy. Igen, irígy vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor ilyen érzéseken kapom magam, mert attól meg még dühösebb leszek.

Engem valahogy sosem hívnak fel a MÁK-tól, hogy fú, figyu, meghívunk egy adriai vitorlázásra. Vagy az öt (tíz) éves gyes-évfordulódat egy bulival jutalmazzuk. Esetleg elviszünk egy egy hetes csapatépítésre a többi anyukával. Viccesen hangzik, ugye?
Pedig amennyi melót a gyereknevelésbe, háztartásba, állatidomításba belenyomok, simán megvan egy felsővezetőnyi felelősség, munkaóra, és stressz. A bérezés, és juttatás gyes+csp.
Na persze lehet jönni az anyák szent maszlagával, miszerint enyém az első mosoly, lépés és szó megtekintésének ekszatikus öröme, a valóság azonban inkább az, hogy tényleg ezzel nyomnak vissza minket (és mi magunkat) újra és újra a bébipapik, és szagló pelenkák párás (és kétes) biztonságába.
És ragyogó mosoly apának is jut bőven.
Amikor ezt felemlítem, akkor Jura persze húzza a száját, hogy túlságosan feminista lettem az utóbbi időben, és igazán ne degradáljam le, amit eddig csináltam, és ő is hahotázva nevet azon az abszurd felvetésen, hogy az én munkámért járhatna tímbilding, hajókázás, fizetett szabadság, vagy betegszabi (esetleg fix munkaidő). Az anyák (mit anyák, Anyák!) fizetsége az anyaság öröme maga, a bizonyosság, hogy valami magasztos dolgot végeznek, nem holmi alantas pénzszaporítást egy multinak.

Másrészről persze ezt én magam választottam, és jól is éreztem magam benne eddig, kellett ez az idő ahhoz, hogy felnőjek végre, és felvállaljam a saját életem felelősségét. Jura pedig csak azt csinálja, amit eddig, és nyilván nem igazán érti, hogy mi a fene bajom van nekem, hiszen ő mindent megad nekem, a tenyerén hordoz, a csillagokat a lábam elé hinti, ha úgy kívánom. És tényleg...
Nem is rá vagyok igazán irígy, hanem az egész helyzetre, nem rá vagyok megsértődve, és megbántva, hanem arra, hogy a saját fejemet nyomtam újra és újra le.
Utoljára öt éve éreztem ezt a nyugtalanságot magamban, akkor azt tettem, amihez a legjobban értettem, szültem még egy gyereket. Ott és akkor ennyit tehettem, ez kellett az akkori fejlődésemhez, vagy a mostani tudásomhoz kellő ismeret megszerzéséhez. Hálás vagyok, amiért egy extra problémás gyerekem született, mert ha nem így lenne, most valószínűleg szülnék még egy gyereket, és ezzel végképp elásnám magam az anyaság kétes magasztos örömeibe.

Így tehát a mostani helyzetemben azt teszem, amire most (már) képes vagyok. Tanulni fogok, szakmát szerzek, és pár éven belül dolgozni fogok, a saját örömömre és épülésemre.

Kezdek kicsit feminista lenni mostanában...

Persze megtehetem egy olyan férjjel, aki az esetek túlnyomó többségében komolyan vesz, partnerként kezel. Nem minden esetben, mert én sem veszem őt minden esetben komolyan. Mert van, hogy az ember úgy viselkedik, hogy azt nem lehet komolyan venni, oda kell koppintani. Akkor van ez jól, ha arányos a felek közti odakoppintás.
A házasságunk első napjától kezdve harcolok az őszinteségért, nyíltságért, megfelelő kommunikációért. Jura egy erősen elkerülő magatartást hozott, ha csak felvetődött (felvetettem) egy problémát, azonnal elaludt. Nem viccelek, konkrétan elaludt. Hozzáteszem az első éveink elég vérzivatarosak voltak, még ha szerelemmel teliek is, már terhes voltam, amikor hozzám költözött, "elhagyta a családját értem", folyt a válóper, folyamatos volt az érzelmi zsarolás az ex részéről.
Én pedig tudtam, hogy a szerelmen és a szexen kívül egy jó alternatívát kell összehoznunk, hogy évek múltán (most 11 évvel később) is mondhassuk, megérte.
Ezért aztán hangosan, és erőszakosan követeltem a folyamatos kommunikációt, hogy mondja ki, ő mit akar, mert képes vagyok ugyan gondolatolvasásra, csak nem akarok így élni.
Nagyon nehezen ment, iszonyat sokat veszekedtünk, ő menekült, én meg csak győzködtem, győzködtem. De egyben kitartottam, ha valami bajom volt, azonnal megmondtam, és kiköveteltem az értő figyelmet, cserében ugyanezt el is vártam. Ez a második nehezebben ment, tíz évig élt úgy, hogy minden őszintesége meg lett büntetve, a problémák a szőnyeg alá lettek söpörve, no jó, ketten hozták össze.
Teltek az évek, és egyre kevésbé kellett ezért harcolni. Már elhitte, hogy KELL beszélgetni, és főleg a nyomasztó dolgokról KELL beszélni. Az első pillanattól tisztáztam, nem vagyok hajlandó az energiáimat "női harcmodorra" pazarolni. Nem fogok durcáskodni, nem zsarolom szexszel, ha megkérdezi mi bajom, nem mondom hogy semmi. Mindig tudhatja, hányadán áll velem. Ha azt mondom rossz kedvem van, de nem ő tehet róla, akkor egészen biztos lehet benne, hogy ez így van. Vagy ha azt mondom, hogy jókedvem van, akkor tényelg jó kedvem van. De ha bajom van, akkor elvárom a maximális segítséget, és azt meg is mondom, milyen formában akarom.
Cserében elvárom, hogy mindig tudjam, hányadán áll ő velem. Ha segítségre szorul, én ott leszek, és segítek, de szóljon, mert nem biztos, hogy három gyerek, és egyebek mellett feltétlenül észreveszem (észre szoktam venni, de nem mindig).
Így is voltak mélypontok, és meglepő módon a nyugisabb időszakokban. Mikor ment a szekér, pörögtek a napok. Ezek a napok sokkal veszélyesebbek, mint a nehéz időszakok, mert ilyenkor az ember ellustul, elnémul.
Mostanában kicsit feminista vagyok, mert egy jó házasságban kinyílt a szemem. Jó házasság, megengedve, hogy feminista szemmel lássam, én lényegesen többet melózom ezért, mint ő. Hangosabb vagyok, és sokkal erőszakosabb mind a mai napig, az én feladatom az "érzelmi kormányzás". Ezért ő kényeztet, és a tenyerén hordoz, ha arra van szükségem.
Sosem leszünk egyelőek a szó klasszikus értelmében. Nem lehetünk, mert másra van igényünk, másban vagyunk erősek. Én királynő vagyok, ő pedig király.

Sziget, Sziget, Sziget

Biztos írtam már, hogy gimis koromban kezdtem el kijárni a Szigetre a barátnőmmel. Akkoriban egész hétre mentünk, kölcsön sátorral, nyitás előtt órákig sorban állva a hídnál.

Egész évben gyűjtöttük a hetijegyre való pénzt, éppencsak összeszedtük, kajára és egyéb úri huncutságokra már nem jutott pénz, a krisnásoknál ettünk ingyen (azóta is, ha csak összefutok velük, mindig adok nekik pénzt), és feljártunk T. apukájához zuhanyozni (meg kajálni), aki ott lakott az óbudai lakótelepen.

Sokszor gondolok rá, mert maradéktalanul jól éreztük magunkat. Csórók voltunk, nagyon fiatalok, gondtalanok és szabadok. Miénk volt a világ, de a Sziget mindenféleképpen. Egynapos szerelmekbe estünk, melegünk volt, fáztunk és megáztunk, ha úgy hozta az időjárás.

Aztán amikor elkezdtek születni a gyerekek, évekig nem nagyon jártam ki, azóta is csak egy-egy napra.

Tegnap megint kint voltunk egy kisebb csapattal, a hőség pokoli volt, de a Sziget ugyanúgy elbűvölt, mint bármikor. Nagykorú lett a Sziget-látogatásom, 18 éve voltam kint először.

Mi értünk ki leghamarabb Jurával, órákig kettesben csatangoltunk, kézenfogva, és persze (újra) összeházasodtunk:

A Nick Cave koncert alatt elcsatangoltam a többiektől, betévedtem egy party sátorba, és tizenéves gyerekek között táncikáltam egy órán keresztül. Aztán újra összeállt a nagy csapat, és átmentünk valami másik koncetre, ahol még hajnalig táncoltunk, és ordibáltunk.

Berekedve, ultra mocskosan, és csúnyán berúgva kerültem ágyba háromkor.

Na ma nagyon csúnyán másnapos voltam, de azért nagyon elégedett, mert issssteni napom volt tegnap. Szeretem a Szigetet, simán nyomom majd fogatlan mámiként is, pörgök a kis járókeretemmel.

Lúzer-e vagyok?

Hónapok óta tart, éjjel jár haza, ideges, egyik határidős meló éri a másikat. Az első tíznél még megértő az ember. A második tíznél már kicsit húzom a számat. Fél év után már katatón üvegszemek.
Szerdán éjjel hazaért Londonból, megvan a bádzset prezi, meg az internál audit. Fellélegzés.
Na! Akkor most mi jövünk, ugye? Kibekkeltük, türelmesen.
Nem, az a helyzet, hogy még mindig nem mi következünk, és egy nap dühöngő haragom csillapodtán belátom, sose nem mi leszünk, akik következnek. Lúzer-e vagyok? Perszehogy. Mint az anyám, aki mindig elhitte, hogy az a bizonyos pohár, az a bizonyos balhé az utolsó.
Ma reggel negyedjére is rákérdeztem. Ugye akkor hazahozol miket Pestről Emmával? Perszehogy.
Ja, nem! Hogy felejthetted el, hiszen ma megyünk megünnepelni a kollegákkal, hogy túl vagyunk ezen. Ma vacsorázni megyek velük. Teljesen érthető, ugye? Hogy kikkel megy el ünnepelni... Az első szabad estén.
Olyan hirtelen öntötte el a híg szar az agyamat, hogy igazán még csak fel sem kaptam a vizet azon melegében. Ő sértődött meg, és húzott el Ivánnal a suliba.
Egy idő után feltűnt, hogy nem jött haza, vinni Milost az oviba, anyut be Pestre. Elfelejtett hazajönni értük. Értitek? Egyszerűen el.fe.lej.tett.
Elvittem Anyut az állomásra, Milost az oviba, Emmát a nevtanba (diszlexia vizsgálatra, mejd erről is írok), majd hazarohantunk (nem egyből, mert vettünk csirkekaját, kutyakaját, emberkaját, stb), megebédeltünk, ültünk a vonatra, be Pestre Emmával pszichomókushoz, leadtuk a cipősdobozokat, majd szinte vonatfordultával haza.
Hétkor (késett a vonat) felhívott, hogy milyen volt a napom, hazaértünk-e rendben. Mit meséljek? Úgyis hallom a klaviatúrakopácsolást a háttérben, az udvarias hümmögést, a Kalevalát is kántálhatnám, oly mindegy. Tényleg mit meséljek? Leadtuk a cipősdobozt. Igen látta a facebook-on. Értitek??? Látta bazmeg a fészen!!! Akkor lájkolj, legalább érezzük mán a családi tűzhely melegét...
Szinte már enyhülnék, amikor udvariasan JÓ PIHENÉST KÍVÁN! De most komolyan... Ki fektetett már három hülyére fáradt, problémás gyereket? Értitek??? Jó pihenést!!! Ennél a pontnál pattant meg csendesen bennem valami...
Így aztán én szépen kipihentem magam így este a három gyerekkel, míg ő hülyére dolgozza magát a Konrády Stakehouse-ban a hasonló sanyarú sorsú kollegáival.
Slusszpoén, hogy az ADHD fórumban viccesen felvetette az egyik anyuka, hogy holnap este hagyjam őt pihenni itthon a gyerekekkel, és én menjek melózni a barátnőimmel a Konrádyba, de szóljak a babysitternek, hogy kapcsolja ki a telefonját. Elméláztam ezen, és rájöttem, lúzer-e vagyok. Teljes mellszélességgel. Még csak nem is tudja a babysitter számát...

Így tehát két út áll előttem. Vagy elmegyek terápiába, vagy drogozni kezdek. Kipróbált, kiváló terapeuták és dílerek elérhetőségét kérném priviben, ha lehet...

Sztresszoldás és házassági teambuilding

Jurának igazán stresszesek mostanában a mindennapjai. Éjjel-nappal dolgozik, szinte nem is találkoztunk hetek óta. Így esett, hogy gondoltam egyet, és őt is beírattam a MadeByYou tanfolyamára szombaton.
Gaudi volt a téma, kis inspirációs előadás, és technikai tájékoztatás után elkezdődött az alkotás.
A tervezett három helyett ÖT órát töltöttünk ott, annyira belemerültünk az alkotásba.
Jura teljesen lelazult, hosszú idő óta az első öt óra volt, mikor nem gondolt munkahelyi problémákra. Íme:

Az őt inspiráló képet nem tudom megmutatni, de a kiégetés előtti kész alkotását igen (szabadkézzel rajzolva):

Az én tálam ennek a mintának az alapján készült:

Menet közben a tál alja:

Végül a kiégetés előtti kész mű:

A jó házasság titka

Most, hogy így ráizgultatok a témára, be kell vallanom, nem tudom. Nincsen nálam a bölcsek köve... sajnos.
De régi, kedves barátnőm nyaggat egy ideje, hogy az általa szerkesztett oldalra írjak egy ilyet.
Azóta hosszasan gondolkodom a dolgon, mit is lehetne írni. Jó a házasságom? Kétségtelenül. Szeretetteljes, szenvedélyes, boldog, barátságos - az idő döntő részében. De így három gyerek, tíz év együttélés (és 13 év szex) után is úgy érzem, még nagyon, nagyon az elején járunk ennek az egésznek.
Ki vagyok én, hogy kacagtatóan rövid tíz év után okoskodjak erről a témáról, ami olyan ősi, hogy egyidős az emberiséggel? De azért megpróbálom :-) Ha egy kicsit beleássuk magunkat a történelembe, kiderül, hogy a sikeres, és boldog házasság definíciója hatalmas változáson ment (és megy folyamatosan) keresztül a kezdetektől fogva.
Mostanában azt hiszem túlzott elvárások, és terhek vannak rárakva.
Ha ragaszkodunk a sikeres házasság alapkövéhez, akkor nekem két alappillér jut eszembe: jó nagy adag szerencse, és tudatosság.
Szerencse, hogy az ember azt válassza, akivel tényleg összepasszol, és nem azt, aki éppen ott van, amikor csenget a biológiai óra. Olyan embert, akivel a fő dolgokban egyezik a véleménye, szex, családfelépítés (gyereknevelés), pénz, ízlés szempontjából.
Az ellentétek vonzzák ugyan egymást, de hosszas együttélés alatt olyan rengeteg konfliktus adódhat ebből, ami jelentősen megterhel egy kapcsolatot. Hát nem sokkal egyszerűbb végigcsinálni egy lakásfelújítást úgy, hogy mind a ketten ugyanarra a csempére, festékszínre, és kanapéra bökünk rá, mintha vérre menő csata lenne minden egyes evőeszközön?
Nem sokkal egyszerűbb közösen eldönteni, hogy mennyi gyereket akarunk, és boldogan növeszteni őket?

Tehát tegyük fel, hogy megnyertük a lottó ötöst, szembejött a Nagy Ő (és tényleg ő az, nem csak mi látjuk annak, rózsaszín szemüvegen keresztül), onnantól megkezdődik a munka. Nem véletlenül használom ezt a szót, mert ez  valóban az. Néha (főleg eleinte) könnyen jön, nem is érezzük annak, hiszen boldog szerelemben az ember mindent megtesz, hogy a kedvese kedvére tegyen. Aztán múlnak az évek, és az ember könnyen ellustul. Főleg ha jön egy-két gyerek is, akik elterelik a figyelmet.
Apropó gyerek. A gyerekek hatalmas terhet raknak a kapcsolatra, elvonják az erőforrásokat a szülőktől, amit egymásra kellene fordítani. Mivel én már terhes voltam Emmával, amikor összeköltöztünk, igazán sosem tapasztaltuk meg, milyen lehet igazán kettesben élni. Ezt sokszor sajnálom, de leginkább mégiscsak örülök neki, alapvetően jót tesz a mély víz, és minket átsegített az első pár éven a mindent elsöprő szerelem.

Visszatérve a tudatosságra. Én igyekszem a házasságom (és az életem) minden percét tudatosan megélni. Sosem veszem készpénznek, ami éppen van, sosem engedem magam belepunnyadni egy helyzetbe. Attól, mert gyűrű van az ujjamon, még nem ereszthetek le, hogy igen, megvan, mostantól biztosan boldog vagyok halálom napjáig, mert nekem az jár. Nem jár alanyi jogon a boldogság senkinek, aki nem tesz érte.
A boldogság fogalma is lehet megtévesztő. Jobb, ha tisztázza az ember, hogy számára mit jelent a boldogság, Általában egyébként nem azt, ami a mai fogyasztói társadalom próbál belénk nyomni. A rossz hír az, hogy az élet nem egy Harlequin regény, ahol egy Adonisz-testű királyfi üldöz álló farokkal és gyémánt nyakékkel egy életen át (jesszus, most lebuktam, számomra ez jelentené az abszolút boldogságot, de ezt már nyilvánvaló okok miatt nem fog összejönni), de nézzünk magunkba (és a tükörbe), mi sem vagyunk egy romantikus-regény hősnők.

Mindazonáltal (és bocsi a csapongásért, de sorra jutnak az eszembe a dolgok) ha mi egy nagybetűs Férfire vágyunk, akkor hagyjuk, hogy a partnerünk az legyen. Ha hiszünk abban, hogy megérdemeljük a királynői bánásmódot, akkor általában meg is kapjuk. (Cserében mi is tegyük meg ezt a kedvesünknek.) Ne kasztráljuk szegényeket azzal, hogy mindent jobban tudunk, még wc-tartályt szerelni is, meg pénzt keresni is, meg tényleg mindent. Ha papucsot csinálunk a férjünkből, akkor ne sopánkodjunk azon, hogy mekkora egy lúzer már ez a Béla, és ha már itt tartunk, jobb, ha nem vesszük gyerekszámba sem, mert könnyen azon kapjuk magunkat, hogy a szerelmünkből egy komisz gyerek lett, a szex valahol eltűnt út közben (mert egészséges férfiember azért mégsem kefél az anyjával), és kiröppen a családi fészekből.
Fontos, hogy két egyenrangú partner kapcsolata legyen ez, egyik se menjen alá a másiknak folyamatosan, mert az hosszú távon biztosan keserűséget szül.
Ne tapasszuk magunkra a gyerekeket, mert annak komoly (és nem túl jó) következményei lesznek (csak ez a téma önmagában megér egy külön posztot (könyvet). Kötelező gyereken kívüli életet élni egy házaspárnak, mert az a legnagyobb banánhéj, amin el lehet csúszni. Tartsuk fent magunkban az igényt arra, hogy kettesben is legyünk. Mindig, minden körülmények között. Bármekkora gyerek isteni jól elvan nagymamával, bébiszitterrel, szomszéd nénivel, akárkivel, aki megbízható. Ha nincs nagymama, vegyünk fel bébiszittert, ha nincs rá pénzünk, álljunk össze más anyukákkal. Valaki legyen, akire ott tudjuk hagyni a gyereket, hogy felnőtt-módra kettesben lehessünk a párunkkal, legalább havonta egyszer. Ha jó anyagi helyzetben vagyunk, menjünk el kettesben évente legalább egyszer minimum egy hosszú hétvégére. Nálunk ez inkább heti-kétheti egy randi, és ideális esetben 2-3 hosszúhétvége, és egy hosszabb (legalább egy hetes) út.
Hogy mikortól? Mindig! Emma három hetes volt, amikor egy este otthagytam anyunak egy üveg lefejt tejjel, és elmentünk egy szabadtéri koncertre a Vácrátóti Arborétumba. Most már kilenc éves, és nem látszik rajta komoly törés, amit ez okozott volna. Cserébe azt kapja, hogy nem kell megbirkóznia a szülei válásának traumájával, sokat látja a szüleit, hogy ölelik, csókolják egymást, szerelmes bohóságokat suttognak egymás fülébe.
Lát-e minket veszekedni? Ó, de még mennyit. A kapcsolatunk szenvedélyes, ezért rengeteget veszekszünk, ordibálunk egymással (én egyébként is hobbi-sárkány vagyok). Aztán kibékülünk, megbeszéljük, bocsánatot kérünk (nem mindig csak az egyikünk). Viszont soha, semmilyen körülmények között nem vágunk a másik fejéhez olyan dolgot, ami valóban megbántaná a másikat. A veszekedéseket pillanatnyi bosszúság, véleménykülönbség, másból fakadó feszültség indikálja általában, nem mélyről fakadó elégedetlenség.
Ha bármi komoly üti fel a fejét, azt igyekszem még csírájában felismerni, és kezelni. Ez leginkább egy nő dolga, a férfiak nagytöbbsége szerintem erre képtelen.

Nálunk nagyon bejön az is, hogy én mindig teljesen egyértelműen fogalmazok. Jura mindig tudja, hányadán áll velem, ha bajom van, megmondom, ha jókedvű vagyok, kimutatom, ha szükségem van valamire, nyilvánvalóvá teszem. Ez komoly biztonságérzetet nyújt neki.
A férfiak szeretik a titokzatosságot, amit egyre nehezebb fenntartani. Ott volt velem életem legrosszabb, legnyomorultabb pillanataiban, takarított utánam hányást a terhességek alatt, látott belőlem kibújni három gyereket, és nézzünk szembe a tényekkel a gyermekágyas időszakban sincs az ember lánya a csúcson. Mégis milyen titokzatosság maradhat még itt? Elmondom. A titokzatosság nem azt jelenti, hogy napokig duzzogok valami olyasmi miatt, amit ő észre sem vett. A titokzatosság jelentheti azt is, hogy órákon keresztül kétségek között hagyom, vajon milyen bugyi van rajtam a randiruhám alatt (vagy hogy van-e rajtam bugyi egyáltalán :-)
A nők a Vénuszról jöttek, a férfiak a Marsról. Alapmű, és sok dolgot teljesen egyértelművé tesz. Én egész egyszerűen nem várok el olyan dolgot tőle, amire képtelen. Minden mást viszont igen. Cserébe megkap tőlem mindent, amit képes vagyok nyújtani. Ez mindig, minden körülmények között sikerül? Dehogy! Viszont  gyakorlás kérdése, hogy egyre jobban menjen.

Van, hogy ez az egész nem megy, és a fenébe kívánom az egészet, házasságostul, férjestül, (ahhborzalom) gyerekestül? Sajnos néha előfordul. Erre az esetre vannak olyan barátnőim, akik kíméletlenül megmondják a véleményüket, és ennek segítségével rendet teszek a fejemben, amilyen gyorsan csak tudok. Nagy öröm egy ilyen mélypont után rádöbbenni, hogy milyen jó dolgom is van nekem tulajdonképpen...

Igaz-e minden, amit leírtam? Rám mindenféleképpen. Másnál működhet-e ez a dolog pont így? Semmiféleképpen. Amiket leírtam, csak rám, csak az én házasságomra igazak. Még az általánosítások is saját tapasztalatból fakadnak, semmiféleképpen nem valami Egyetemes Igazság Forrásból.
Nem voltam soha elvált asszony (bár természetesen voltak szétment kapcsolataim), és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne is legyek. És legfőképp nem akarok itt arcoskodni, de talán van egy-két elgondolkodtató tanács az írásomban, ami segít másoknak a meglévő, vagy jövendőbeli kapcsolatokat megerősíteni.
Az érdem nagy része egyébként sem az enyém, hanem Marié, az én imádnivaló terapeutámé, pótanyámé, aki hét éven keresztül verte belénk a csoporton ezeket a dolgokat. Noha a munka oroszlánrésze az enyém volt, az ő szeretetteljes és kíméletlen iránymutatása nélkül nem menne ilyen jól. Ha néhány dolgot megoszthatok az ő bölcsességéből azokkal, akik még az útjuk elején járnak, szívesen megteszem.

Még egy szó

A tegnapi nap abszolút pillanata az volt, mikor kijöttünk az UH-ról, reszkető kézzel, párás szemekkel, és Jura hirtelen elkapott, nagyon erősen megölelt, szorított, és azt suttogta a fülembe, hogy azért ő is izgult ám nagyon...

Egy grál-lovag az én férjem...

...majdnem...
Tegnap felhív(!) napközben(!), hogy rettenetes hóvihar dúl, majd megnézi a délutáni napirendjét, hogy el tudna-e ő menni a gyerekekért, ha én behavazódnék. Most nem látja a délutánját, mert éppen kint kajál valahol, na de majd ha visszament az irodába.
Itt már kicsit derültem, hogy hátperszedrágám, biztosan így teszel majd, de azért addig nem állok fél lábon, ha nem baj. Erősen értékeltem már az akaratot is, és visszanyeltem a feltörő emléket, mikor még nem volt kocsim, de már itt laktunk Sárfalván, Emma fejreesett valahonnan, és mikor hívtam, hogy jöjjön haza, vigyen kórházba, felháborodva közölte, hogy de hát neki még meg kell írnia egy csomó nagggyon fontos e-mailt (a volt szomszédunk jött át, és vitt minket be).
Na de mondom, nem szólok be, már idáig legalább eljutottunk, az akaratig...

Délután beszéltünk is, már régen elfelejtette az egész ígéretet, és egyébként is, ott már vakítóan süt a nap, mondá ő. Bizonyára itt is kisüt majd - válaszoltam, és elkönyveltem, hogy nem fog hazajönni. Amúgy tényleg miért is jönne, valószínűleg akkor sem jött volna haza, ha tényleg behavaz a hófúvás (fontos e-mailek, lásd fent).

Az igazán vicces fordulat akkor következett be, mikor négykor felhív, hogy hát ő mégsem tud elmenni a gyerekekért. Felkacagtam, hogy jókor jut eszébe, mostanra már itt kéne lennie bőven.
- Na de miért? -kérdi ő.
- Mert négyre ide kell érni a suliba bazmeg. -válaszolom kissé már ingerülten, mert éppen a fülemen is táskák, vizes nadrágok, kesztyűk lógnak.
- Ja tényleg, valamiért azt hittem, még ovisok... - válaszolja ő.

Bearanyozta a napomat, most komolyan, ennyire jót már régen röhögtem, és azóta is ha csak eszembe jut, felvidulok. Mekkora sztori lesz ez a legközelebbi ÖTYÉ-n :-))

Egy kellemes szombat

Ahogy Lappa igen kiválóan meglátta, éhes is vagyok. Reggel a mérleg 60,0 kg-t mutatott, ennek igen megörültem, noha tudtam, a mai nap nem a diéta jegyében fog telni. Délelőtt kettesben felkerekedtünk, és elmentünk a Várba. Eredetileg a Markó kiállításra készültünk, de az útunkba akadt a Pálinkafsztivál. Iszonyat cudar idő volt, belénk fért pár kupica pálesz, aminek mindenféle zsíros kajával ágyaztunk meg. Sült kolbász, nem sült kolbász, krumplilángos, mangalica tepertő, és még számos update százas falat csúszott le. Ezt újabb kupica pálinkával és vodkával borogattuk le. Végul az időjárás is megenyhült, mi pedig elég vidám hangulatban látogattuk meg a Nemzeti Galériát. A képek tényleg csodásak voltak. Nekem a Tóbiás és az angyal című kép tetszett nagyon, főleg mert felidézte a Londoni képtárban tett látogatást, ahol ugyanezt a történetet dolgozták fel mindenféle módon iskolas gyerekek. Egy csomó helyre elcsavarogtunk egész nap. Átbeszéltük, hogy mit is akarunk majd csinálni Los Angelesben, de főleg New Yorkban, mit kell vinni, addig mennyi teendő van. Jó kis nap volt ez, sokat nevettünk, és élveztük, hogy több mondatot is tudunk úgy váltani, hogy senki sem visít közbe.

Nem túl szép gondolatok

úgy általában az életről. Eredetileg azt akartam írni, hogy a gyerekekről, meg a férjekről, de kellő önismerettel be kell lássam, én vagyok a hülye picsa.
Ettől még nem lesz jobb a helyzet, már csak azért sem, mert ilyen lelkivilággal természetesen bevonzza az ember a nagy szívásokat.
Annyira marhára elegem van az egész vándorcirkuszból, hogy ihaj. Természetesen alapból imádom a férjem, imádom a gyerekeimet, De... dömdödöm...
Halálosan idegesítenek, ha csak meghallom, hogy anyaaa, minden idegszálam felmered, és legszívesebben visítva elrohannék. Nekem ez az egész szeretés dolog nagyon nehezen megy, alapból egy sün vagyok, és ilyenkor sünebb vagyok a sünnél is. Irtózom attól is, hogy megérintsenek. Bárki... Ők is...
Ez ugyebár nem túl szép dolog egy anyától. Józanabb pillanataimban sajnálom is őket.
És persze ott van Jura is, akire a legkönnyebb haragudni, akit a legkönnyebb bántani, hiszen ő van legközelebb.  Úgy érzem mindig, mindent rosszul csinál. Na nem, mintha annnnnyira igyekezne, de valamennyire még is, de most ezt kicsit sem érzem elégnek. Kérdés az, hogy mennyit éreznék elégnek, vagy hogy elvárhatom-e tőle ezt?
Talán kicsit jobban, mint a szokásos, "no a zasszony bekattant, kicsit úgy csinálok mintha, de leginkább megpróbálom kibekkelni a zord időszakot, majd talál magának egy újabb játékot, és akkor megint nyugiba' lesz".
Időről időre visszatérő kényszerképzetem, hogy ülök itt egy hatalmas vákuumban, bedarál a napi rutin, és közben az életnek nevezett valami elhúz mellettem ezerrel. Na persze nincsenek illúzióim, józanul belegondolva remek életem van, szerető férj, nagyszerű gyerekek, mit akarhatnék, amitől jobb lenne, az emberek igen jelentős részének közel nem jut még ennyi sem. Nem tudom, nem tudom mi hiányzik. Menjek el dolgozni? Mi a francnak? Mit nyernék azzal, hogy plusz még valahol helyt kéne állnom, és az amúgy is nehezen szervezhető életem még kaotikusabbá válna. Maximum az egész napos meló után lényegesebben fáradtabban nyomhatnám le az esti rutint. Szálegymagam.
Szóval ez egy nagy csapda. Időről időre belekerülök, tapasztalatom szerint a kivárás a megfelelő stratégia, majd elmúlik. De addig nagyon szarul érzem magam a bőrömben. Jódolgomban, ugyebár...

Rosszfej-e vagyok?

Telefonbeszélgetés a zemberrel este 9-kor, ő kocsiban, én már ágyban.

-Egész nap szörnyű rosszkedvem volt -így ő.

- Meg is értem, szar heted volt. Hétfőn vacsora a lengyelekkel abban az új étteremben, amit az a trendi szakács nyitott, kedden ebéd a Klasszban, este tudtad csak behozni az emiatt elmaradt munkát. Szerda este koccintás a frissen házasodott kolleganőnél, és miután megígérted, hogy csütörtökön hazaesz időben a fene, kicsit elcsúszott a dolog, hiszen nyilvánvalóan munka után el kellett menned vásárolni a holnap esti tapas-vacsira, mivel te főzöl, megcsillogtatva a séf-vénádat az ámuló kollegáknak.

- Hidd el semmi kedvem elmenni arra a tapas vacsira...

- Megértem nekem is fárasztó lenne már a héten ötödik napja szórakozni menni a barátaimmal az esti vacsi-fürdetés-mesélés-altatás helyett. Szar neked, de nagyon...

- Nem értesz meg. Azért vagyok rosszkedvű, mert nem tudjuk méltón megünnepelni a szülinapodat...

- WTF???? Tudod mit? Én most leteszem a telefont...

Általában úgy gondolom, hogy felnőttnek lenni jó dolog. Tekintettel a gyerekkoromra, annál minden csak jobb lehet. Jámbor beletörődéssel veszem azt is tudomásul, hogy szinte kizárólag nekem van valamennyi türelmem ebben a családban.
De azért reggelente kicsit megingok.
Nem elég folyamatosan három felé rimánkodnom, kérnem, fenyegetőznöm, hogy készülj már, reggelizzél, öltözzél, zoknit is vegyél, nemadokcicit, elkéstek, csináld már, de akkor ott van a "negyedik gyerek", aki történetesen egy negyvenhat éves meglett férfiember, akivel ugyanezt kell csinálni (ne ülj már a gép előtt bazmeg, indulj, zuhanyozni, vedd már fel a gatyád, borotválkozz, el fogtok késni, még mindig a gép előtt ülsz?! stb.)
Másfél órán keresztül gajdolok, mint valami beragadt imamalom, és "a másik felnőtt" cseppnyi hajlandóságot sem mutat nem hogy a segítségre, de még arra sem, hogy önállóan elkészüljön.
Aztán persze hirtelen rádöbben (jellemzően akkor, ha huszadjára sem sikerül megcsinálnia valami játékon az adott pályát), hogy bizony ő elkésik a Szent Munkából. Ebben a pillanatban felpattan, és ordít, mint valami megveszekedett, és kiviharzik a házból.
Én összevakarom a gyerekeket, és kiadom neki.

Kérlek nyugtassatok meg, hogy legalább nagy vonalakban máshol is így van ez, és nem csak nekem jutott egy százkilós óvodás negyedik gyereknek. Bárhogy gondolkodom, fel nem foghatom, hogy egy felnőtt ember miért nem képes felnőtt módjára viselkedni (csak reggelente). Ilyenkor kimondhatatlanul gyűlölök egyedüli józan felnőtt lenni egy ovisokkal teli bolondok házában...

Szerdán megvalósult egy régi vágyam. Csak mi, kettesben itthon Jurával. Nem mászkáltunk el sehova, sőt, egész napos áramszünet volt, szóval sem tévé, sem számítógép, sem háztartási gép nem vonta el egymástól a figyelmet. Szuper volt.
Bár Jura élcelődött kicsit azon, hogy nyilván valóan sok szervezésembe került, hogy az ELMÜ-vel erre a napra rakassam az éves karbantartási napot.

Azóta persze megint külföldön van, sőt, hétfőn is megy, már követni sem tudom, hogy éppen melyik országban van.
December elején pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek vele Londonba. Ezer éve nem voltam (na jó, csak kettő), és már nagyon hiányzik. Reszkess Oxford street, jövööööök!

7 éves...
a házasságunk.
Jó nekünk így, nagyon jó. Vannak jobb napok és rosszabbak, de ha nem lennének, akkor nem tudnánk mihez viszonyítani.
De szinte minden nap valamelyikünk elsuttogja az ágyban nagy sóhajjal, hogy "de jó veled".
És tényleg...

Három gyerek...
Három imádnivaló, okos, gyönyörű gyerek.
Olyan szinten szívnak le, hogy néha csak zselé marad az agyam helyén, egy kis kocsonyás rezgés, szinapszis nulla. Egyszerre beszélnek, és nem feltétlenül akarok minden szavukra odafigyelni, mert képtelen vagyok. Az "anya, én most olyan vagyok, mint Misa, és foltos vagyok, lánymacska vagyok, és a nevem is Misa... és és és" mondatoknál automatikusan kikapcsol az agyam.
De közben már a másik is ordít, a kicsi visít, felmászott valamire, mert mostanában felmászik mindenre, de ott rájön, hogy mégsem oda akart menni, és akkor visít. De a kezében egy bakugan van, természetesen nem az övé, ettől a bakugan tulajdonosa visít, de közben "anya, és most foltos macska vagyok, és a fülem fekete, és... és..."
Ez megy órákon keresztül, végül már mire mindenki megvacsorázott, megfürdött, közben szerintem levegőt sem vettek, hiszen folyamatosan lökték a sódert, egymást túlkiabálva, és én a lépcsőn felfelé úgy érzem összeesem, mintha most futottam volna le a maratont. Nagy sóhajjal rogyok le a szopis fotelba, egy mohó kis száj a mellemre tapad, pár perc után pedig már egyenletesen szuszog.
Nem sokkal később a másik kettő is elalszik, én pedig ájultan rogyok be a saját ágyamba, és nem gondolok semmire, mert nincs rá erőm.
A legjobb mégis hajnalban, mikor egy kicsit feleszmélek, olyan jó, hogy még lehet aludni, megbökdösöm a horkoló másik felemet, hogy hátat fordítson nekem, hozzásímulok a hátához, térdem a térdhajlatába, állam a tarkójához, akkor nagyon jó, akkor minden jó. Sokáig próbáltam megfejteni, hogy százezer év után is mi lehet az, amitől ennyire jó, amitől csak vele jó, de nem ment. Nincs is értelme, ez így van, ez egy olyan dolog, amik egyébként csak regényekben esnek meg, nekem ezt dobta a gép, nap mint nap rácsodálkozom, egészen biztos vagyok benne, hogy jobban jártam, mint egy lottóötössel.
Mondjuk ez most egy elég zavaros poszt lett, nem is tudom, mit akartam mondani, de már át sem olvasom, mert az agyam (este lévén) a szokásos diétás kocsonya, és valószínűleg a saját írásomat sem tudnám felfogni.
Na, a lényeg az, hogy jó nekem, örüljetek velem...

No és hát egy-gyerekesek vagyunk most már tényleg, mert múlt héten is azok lettünk volna, de a kórházban azért valahogy nem ugyanaz a fíling...
Tegnap este volt kis csúszás, mert nyolcra értünk haza a barkácsáruházból, így Milos csak kilenckor aludt el, de azért már így is belekóstolhattunk abba, hogy milyen is egy igazi felnőtt este.
Főztünk egy könnyű vacsit, ittunk egy pohár pezsgőt, és elaludtunk a kanapén egy közepesen szar film előtt...
Ezúttal az "igazi" felnőtt program elmaradt, mert egyrészt hullák voltunk, másrészt telezabáltuk magunkat, harmadrészt elkaptam valami torokvészt a kórházban, és hát a harákolós köhögéssel megtűzdelt dártvéderes légzés nem valami vágykeltő egyik fél számára sem.

Szerdán ki lett mondva, Jura workoholista.
A nagymértékű elkeseredésem mellett meg is könnyebbültem, néven van nevezve a helyzet.
Egy teljes napig bőszült voltam, sértett, megbántott és szomorú. És legőszintébben szólva (tudom, nincs ilyen szó, de érzés van), legszívesebben agyoncsaptam volna az emberemet egy tompa tárggyal.
Hosszas neten való szörfözés után rájöttem, ennek a témának nem nagyon van irodalma jelenleg itthon, ha meg is említik, akkor is úgy, hogy ez lehet egy út az alkoholizmusból való kijövetelre (ti. nem annyira káros hatású és romboló szenvedélybetegség a workoholizmus, mint az alkoholizmus). Köszi.
Akkor nézzük a tényleket.
A Multinacionális Zrt (by lustaanyu) mindent megad neki, amit csak kívánhat (na jó, szexet még nem).
Remek környezet, remek csapat, csinos, fiatal kolleganők, kihívások, és sikerélmények, megbecsülés, és a nélkülözhetetlenség nimbusza.
Itthon mi van? Állandó nyaggatás, oda nem figyelés, üvöltés, takony, kaka és egyéb testnedvek, na jó, és szex, csak hogy némi pozitívumot is említsek.
Ez nem fog változni, mert három kicsi gyerekkel egész egyszerűen ilyen az élet, és a legjobb formámban is valaki vinnyog a lábamat átkulcsolva, hogy annnyaaaaaaa...
Céggel csak cég veheti fel a versenyt, ez tiszta sor.
Így aztán megalapítottam a S. Zrt.-t, és küldtem egy állásajánlatot Jurának.
(ez a következő posztban olvasható).

Terápiáról pár szóban...
A bilinek a tartalmát, amit az elmúlt három hétben felkavartunk, azt ma a fejünkre borítottuk. Mindig a harmadik alkalom a legnehezebb...