Egész úton puffogtam, meg morogtam. Jura békésen tűrte, ahogy az nála lenni szokott, rutinosan nem sétál bele a verbális csapdákba.
Aztán mi lett? Jura zsenialitása persze egyből megcsillant, amikor leparkolt a bejárattól kb. 30 m-re (másokat busszal szállítottak kilométerekről!). Simán bejutottunk, mert előre megvette a családi jegyet, majd levertük a kis sátrunkat a kifutópályától nem messze.
Ahogy beléptünk a repülőtérre, azonnal megvett kilóra az egész szarság. A látvány elsőosztályú volt, és nem csak repülők tekintetében (van valami egészen elbűvölő az egyenruhás pasikban). Éppen vadászgépek repkedtek a fejünk felett olyan hanggal, hogy lehetetlen volt nem rajongani értük. Láttuk mindannyian a Top Gunt, ugyebár?!
Hevertünk az árnyékban, ittuk a vizet, hűztünk, meg háztunk, és kivétel nélkül mindannyian remekül szórakoztunk órákon keresztül. Azt hiszem ilyen még sosem volt.
Nem nagyon merészkedtünk ki a kis sátrunk alól, mert embertelen hőség, és perzselő napsütés volt, de azért beszereztünk még víz utánpótlást, és vettünk további fülvédőket a gyerekeknek, mert irgalmatlan hangja volt ezeknek a gépeknek.
Majdnem a végéig maradtunk, és szinte fájó szívvel csomagoltunk össze. Szépen kislattyogtunk a kocsihoz, és rutinosan a másik irányba indultunk el, mint amerre a többi többezer ember, egy kis körrel jutottunk el a Geréby Kúriához, ahol egy remek vacsorát költöttünk el, és megfigyelhettem az ukrán földi személyzet tapintatot teljes mértékben nélkülöző figyelmét. Volt olyan fickó, aki konkrétan kifordította a székét, hogy jobban bámulhasson. Nem mondom, hogy nem hízelgett, de sokkal inkább volt nagyon vicces.
További fecsegés helyett pedig jöjjenek a magukért beszélő képek:
