Minden napra...

Egy jó élmény. Arra gondoltam, hogy advent alkalmából minden nap meglátok valami jót, ami aznap történt velem. Szerencsém van, még válogatni is tudok. Érdekes, de nagyon sok ilyen vezetés közben történik velem. Például a suli felé menet szoktam látni egy rókát az út mentén. Nem olyan satnya, girhes, koszlott jószágot, amilyet általában lát az ember, hanem mesebeli lompos farkú, fényes szőrű, rőt színű állatot. Szinte zavarbaejtően értelmes tekintettel néz az emberre, de lefényképezni nem hagyja magát. Vagy a minap esett meg, bogy a bölcsi felé menet nagy dugó támadt (kb. ezer fős kisfalu), és amikor odaértem láttam, hogy egy fehér kiskutya szaladgál a kocsik között, teljesen halálra rémülve. Több kocsiból is kiszálltak, volt aki még a kocsiajtót is nyitva hagyta, és próbálták becserkészni. Kosztümös, tűsarkúban billegő üzletasszony és egy rettentő koszos melós, akinek valami mezitlabas cigi lógott hanyagul a szája sarkában próbálták bekeríteni, miközben egy fekete ruhás, kendős anyóka hessegette ki a teli szatyrával a busz kerekei alól. Minden autós, buszsofőr, teherautó vezető állt türelmesen, senki sem anyázott, dudált, vagy vágódott ki a sor végéről kiló hússzal. Jó volt látni, hogy az emberekben igenis van még emberség, türelem, segítő szándék, meg ha csak egy rettegéstől tágra nyílt szemű kis kutyáról is van szó, és igenis össze tudunk fogni, bárki bárkivel egy olyan ügyben, amihez nem fűződik érdekünk.

Így beszélgetünk mi...

Reggelizünk. Milos a székében, én az asztalnál. Milos észvesztően sivít.
- Mit kérsz? Kiflit? - tagolom kedvesen.
- NEN! - vágja rá egyből (ez nála a nem), és nyúl a kifliért.
- Tessék édesem, jó étvágyat.
Megcsinálom a szendvicsemet, a kutya is beáll az őrhelyére, az etetőszék alá. Nemsokára megkezdődik a morzsa- és nagyobb darabok hullása.
Egy perc csend, majd Milos fejhangon felvisít.
- Mit kérsz? Felvágottat?
- NEN! - szól határozottan, és nyúl a szalámi felé.
- Tessék, bár tegnap sem ízlet...
Most sem ízlik neki, felvisít, és lehajítja a kutya fejére. Chili kicsit zavarba jön, de lepecázza a feje búbjáról az illatos falatot.
Milos eddigre már kiszemelte a paprikámat. Gurgulázva felüvölt, rezegnek az ablakok.
- Paprikát kérsz? -semmi sem rendíthet meg a nyugalmamban.
Levágok egy kicsit neki.
- Tessék...
- NEN! - röhög rám, megkóstolja, elhajítja. Sebaj, kell a vitamin a kutyának is. Nyúlkál az asztal felé, és visít. Na persze, neki az EGÉSZ paprika kell.
- Na legyen jó napod, itt van - adom oda neki.
- NEN! - röhög rám, és beleharap a paprikába. Mérhetetlenül felháborodik azon, hogy pontosan olyan íze van, mint az előző szeletnek. Rámordít, paprikát pályára állít, de én röptében elkapom. Még csak az kéne, hogy a kutya összefossa az előszobát a sok paprikától.
Kis csend, én eszem, ő kiflit morzsáz, csócsál.

Közben kész a kakaóm, az is kell neki. Kap kiskanállal, melléfolyatja, kér a nagy bögréből (NEN, NEN!), szürcsöl, diszkréten fulldoklik.
Kanalazok neki egy kis feles pohárba, miközben dobhártya-szaggatóan sivít.
A kis pohárból ügyesen szürcsöl.
Végre befejezzük. Nekem lüktet a fejem a sivítástól, de Milos elégedett. A türelmem még mindig a topon van, holmi bébivisítás nem hoz ki a sodromból, két ovis írelte kikezdhetetlenre a idegeimet.
Leveszem Miost az etetőszékből, földre állítom, lesöpröm róla a morzsát. A kutya számára ez a fénypont, szinte táncol örömében. Felporszívózza a kisebb-nagyobb kiflidarabokat, szalámi cafatot, paprika csócsálmányt. Milos röhög neki.
- Ejeje, ejeje - mutogat neki (helyedre).
Végeztünk a reggelivel, a konyhában szolíd kupi, de mindenki jól lakott, még a kutya is...