Advent

24 kicsi filcelefántból álló csorda masírozott be a bölcsibe, hogy bekerülhessen a zsákokba.
Gyapjúfilcből, hímzőfonalból, fagyöngyből készült a kültakaró, és rízsből a belbecs.
Cukik, dögönyözhetők. Az ujjaim rommá szurkálva, de megérte.

Már megint fáj a nyakam. A kórházban elfeküdtem, vagy mi, megint egyre jobban fáj. Ma már a cataflam is előkerült, alig tudtam aludni éjjel. Faszkivanmá!
Nem nagyon tudok egyébként mit írni, peregnek a napok, Emma élvezi a sulit, nagyon jól is megy neki, csak dícsérik. Iván is most szeret oviba járni, nagycsoportos lett, annak minden előnyével, és izgalmával.
Milos pedig végérvényesen teljesen beszokott a bölcsibe. Hétfőn itthon van, de úgy kell hat lóval visszatartani, mert menni akar. Ha megyek érte és meglát, rámrikkant vidáman, majd folytatja, amit éppen játszik.
Szóval nem is nagyon ülök gép előtt, mert nincs miért, és egyébként sem vagyok az a fajta blogger, aki minden nap leírja, hogy mit reggelizett a család, majd utána (tételesen) mit vásárolt a boltban, ésatöbbi...

Beszokott, sitty, sutty...
Ma reggel már csak kicsit voltam vele. Remekül elvan, imádják. Mondjuk naná, tényleg imádnivaló kismókus.
A rámszakad nyomasztóan sok idővel megpróbálok valamit kezdeni, mondjuk régóta esedékes restanciákat letudni.
Az egyik nagyon régi vágyam a névváltoztatás. Nem gondoltam igazán bele házasságkötéskor, hogy élhetetlenül hosszú nevem lesz. Nagyjából azóta használom nemhivatalosan a rövidebb verziót. Most úgy döntöttem, hivatalossá teszem, mert ezzel a mostanival csak a baj van...
El is indítottam a dolgot...

Megkaptam az én elégedetten vigyorgó, bőszen szövegelő kisfiamat. Úgy tűnik, jól érezte magát, játszott, evett, aludt.
Délután megyünk vissza Iván évzárójára, aztán most már kis pihi következik...

Második nap a bölcsiben... Nem annyira vidám, mint amennyire őszinte poszt...

Ez a poszt főleg nem a bölcsiről szól, mert ott az történt, ami történni szokott ilyen esetekben, kicsit maradtam, majd eljöttem, Milos sírta rend kedvéért pár strófányit, de mire kettőt léptem, már nyakig a homokozóban vigyorgott.

Én meg eljöttem, és olyan rossz érzésem volt, mint már nagyon rég nem. Mérges voltam a világra, szorított a mellkasom, gombóc ült a torkomban, és alig kaptam levegőt.

Úgy éreztem, rávettek valami olyasmire, amit én csak fél szívvel támogatok, és azt a kedves kis lényt választom le magamról időnek előtte, aki a legodaadóbban viszonozza a szeretetemet.

Nyomorultságomban felhívtam Jurát, aki annyit mondott, hogy akkor végre legyünk már kettesben, és foglalkozzunk egymással.

Mire én azt találtam válaszolni, hogy úgy érzem, ezzel a bölcsi dologgal betetőzve én a képességeimhez mérten a maximumon felül teljesítettem, most ő jön.

Erre ő felcsattant, hogy mit akarok én még, hogy mit csináljon a munkahelyén?

Pedig én egy gondolatfoszlány erejéig sem gondoltam a munkahelyére, ez már megint csak az ő fejében járt.

Látom, hogy sok munkája van, értem is, nem várom el, hogy többet legyen itthon. De azt az időt, amit itthon tölt, azt töltse valóban velünk, velem.

Végül megegyeztünk abban, hogy úgy tűnik, elkezdett működni a terápia, felkavarodott a katyvasz, van mit rendbe tennünk.

Ezzel párhuzamosan aztán később eszembe is jutott, hogy Iván napok óta teljesen normális, nincsenek hisztériás rohamok, nincs eszeveszett rohangászás, nem panaszkodik hányingerre.

Helyére kerültek a dolgok, mi érezzük szarul magunkat, nem nyomjuk rá a hülyeségeinket.

Szóval jól van ez így, nem kellemes, de azt senki sem ígérte, viszont megéri.

Visszatérve Milosra, és a konkrét bölcsis történésekre, minden a lehető legjobban ment, Marika felhívott, és felszabadított egy csomó lidércet a mellkasomból, Milos szépen játszott, egyszer volt némi elkeseredés, mikor nem az volt, amit ő akart. De szépen evett, szépen el is aludt.

Kettőre megyek vissza, hogy már ott legyek, mikor ébred.

Első nap a bölcsiben

Legalább is az első hivatalos beszoktatós nap, hiszen péntek óta sokat lógtunk ott délutánonként, mivel a nagy meleg miatt az oviudvar felöli részen játszanak a kicsik.
Én vittem mindhármójukat, először bevittük Milost a bölcsibe, őt otthagytam, és átkísértem Emmát meg Ivánt az oviba. Mikor visszaértem, vígan játszott a csoportban, nem is vett észre.
Nemsokára eltört a mécses, mert ki akart menni az udvarra, de nem lehetett.
Onnantól kezdve főleg az ölemben volt, nem bújt, csak kellett neki a háttérország. Néha tett egy kört, de mindig visszatért hozzám.
Én közben locsogtam a dajka nénikkel, kivel mi történt az elmúlt két évben, mert csak futólag találkoztunk.
Milosnak a jele hajó lesz, jó kis fiús jel. Én napocskát szerettem volna, mert szerintem az illik hozzá legjobban, de az sajnos foglalt volt. Sebaj, a hajó is tökéletes, Jurának nagyon tetszik.
Végül kimentünk az udvarra, de ott már nagyon fáradt volt, inkább csak az ölemben ücsörgött. Érdekes, hogy nem különösebben stresszelte le a dolog, hiszen egyszer sem kért cicit.
Tíz körül elindultunk haza, hiszen neki az már alvásidő, majdnem el is szundított a kocsiban.
Holnap már ott is alszik...

Tegnap voltunk a bölcsiben, megbeszélni a részleteket. Kibuliztam, hogy Marikához kerüljön, ő pedig pár perc beszélgetés után már vitte is Milost. Ő először kicsit csodálkozott (mostanában már nem röppen boldogan mindenki ölébe, kifejezetten anyás), de nem kívánkozott át hozzám. Marikában valami gyerekmágnes működik, imádják, megnyugszanak nála, egyből bíznak benne.
További pár perc oldódás után belevetette magát a gyereknapi forgatagba (pont az volt a bölcsiben, ugrálóvár, ropi, stb.)
Szerdán kezdjük a beszoktatást.

Végre elkészült az ovibölcsi honlapja.
Tényleg jó lett, nem véletlenül dolgoztak vele ennyit.

Újabb látogatás Zelkánál és Miklósnál

Az egész nagyon jól indult, mert vonatoztunk egy jót a Nyugatiba, és átsétáltunk Jura új irodáját megnézni, ott találkoztunk vele. Persze még folynak a munkálatok, hogy kész legyen az egy hónap múlva esedékes beköltözésre.
Onnan átvágtunk a városon, valami rettenetes dugóban. Egyszerűen döbbenetes számomra, hogy vannak emberek, akik fél négykor mennek hazafelé, és nem csak néhányan, hanem dugónyian...
Hát csak nem megy mindenki pszihológushoz?!
Hosszasan voltunk ott, végül kisütöttük, hogy Milos menjen csak bölcsibe heti 1-2 napra. Marika amúgy is tárt karokkal várja, születése óta számontartják, bérelt helye van a gondozó nénik ölében.
Egyrészt viaskodik bennem a rossz érzés, hogy milyen anya az olyan, aki azért adja bölcsibe a 15 hónaposát, hogy a lábát lógassa, meg eljárhasson kozmetikushoz, másrészt a dolgok összértékét tekintve valóban a pozitív irányba billen a mérleg. Heti 1-2 napon egy szerető közegben lesz, hasonló korú gyerekek között, játszanak vele, énekelnek, mondókáznak, cserében lesz egy kipihentebb, jókedvűbb anyukája, és Ivánnak is sokat fog jelenteni, hogy lám csak, Milos is megy bölibe, nem itthon van velem naphosszat.
Éppen ideje kicsit újraépíteni a megtépázott önbecsülésemet, pocsékul nézek ki, nem elég, hogy kövér disznó vagyok, az majd elmúlik a szoptatás végeztével, de meglehetősen nyúzott vagyok, zilált és szétszórt.
Én pedig nekilátok keresni, vagy szervezni kedvemre való tornát.

Az anyák napi ünnepség szuper volt, egészen különleges előadás volt.
Milos gyönyörűen elvolt a bölcsiben, szinte végig homokozott. A műsor után a szokásos őrjöngés ment a gyerekek részéről, lehullott róluk az izgulás miatti stressz, és betoltak egy csomó cukrot süti és rostos lé formájában.
A hőmérséklet is a tetőfokára hágott, újra bebizonyosodott, hogy jól tettem, hogy a leglengébb ruhánkba öltöztünk mindannyian.

Emma kis kártyáján ez állt:
Anya! Szeretlek, mert jársz velünk lovagolni. Szeretem, ha ültetsz velem százszorszépet! Ha félek a sötétben, te megvédessz a sötéttől. Minden kérdésemre válaszolsz. Emlékszem, kiskoromban vettél nekem egy krumpli orrú manót, aminek imádtam az orrát!

Ivánén pedig ez:
Azért szeretem Anyát, mert ő kedves...
mert Anya a BARÁTOM!