Beiratkozás, és tükörbenézés...

Nincs mese, iskolás lettem megint. Csütörtökön beiratkoztam a suliba, és felvettem a kurzusokat.
Tíz tárgyam lesz, közötte a csodás funkcionális anatómia, amitől már most tele a gatyám.
A vizsgaidőszakon kívül már nagyon várom, végre lesz valami, ami csak az enyém, független a családtól, amit csak magamért teszek. Ideje volt.

Jura két hete itthon van, azt mondja, olyan, mintha nyaralna. És tényleg...
A házimunkával kacagva végzünk ketten, bár hajszálnyit, de folyamatosan csökken a lelkesedése (ismerem az érzést, egy hétig, hónapig nem kunszt vinni a háztartást, az igazi kihívás a kitartásban úgy a második ÉV magasságában érkezik meg). Valahogy mindig én maradok a konyhán, ha főzni kell, bár elpakolásban azért odateszi magát. A gyerekekkel viszont rengeteget játszik, viszi őket bringázni, sokat társasozunk.
Valahogy kicsúszik a kezéből az idő, ottragad egy cikk előtt, órákig telepít valami letöltést Ivánnak, ezért sokszor csúszik az egész napi program, mert én ilyenkor két dolgot tehetek, vagy pampogok, és sárkánykodok (amit úúútálok), vagy megcsinálom én. Mind a kettőt eléggé igazságtalannak élem meg.
Igen, megtehetném, hogy én is beleszarok a közepébe, de azzal csak azt érném el, hogy olthatnám a házi tüzet, csillapíthatnám az őrjöngésig fáradt, éhes gyerekeket.
Mondhatnám, hogy jaj szegény ember, hát évek óta dolgozik, igazán megérdemli a pihenést, de mivel ez rám pont annyira igaz, nagyjából ugyanott vagyunk.

Pénteken megvolt Jura búcsubulija, és iszonyatosan bánt, hogy én nem voltam hivatalos. Egyrészt ésszel teljesen felfogom, hogy miért is nem, másrészt az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, én pedig azt érzem, hogy ebben a tíz évben én is legalább annyira benne voltam, mint ő. Na persze én csak pont annyira vágytam ott lenni, amennyire én is benne voltam, csak háttérből nézni az egészet. Hallani akartam az őt méltató szavakat, köszönömöket. (Elhangozhat kérdésként, igen, volt olyan, aki elvitte a párját, nem volt tökéletesen zárt körű esemény.)
De a "plusz egy fő" ne dumáljon, pont elég, ha a Nagy Napra glédában áll a tiszta gatya, vasalt ing, "érezd jól magad drágám" mosoly.

Jövő héten pedig meghívták vitorlázni, és persze ez is a szokásos módon alakult. Az "ó csak egy hosszú hétvége, három nap"-ból indult, "csütörtökön leutazunk, vasárnap jövünk"-ön át tegnap este eljutottunk a "kedd este utazunk, vasárnap jövünk"-ig.
Egész egyszerűen nem őszinte a mosolyom. Dühös vagyok, fáradt, elkeseredett, és irígy. Igen, irígy vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor ilyen érzéseken kapom magam, mert attól meg még dühösebb leszek.

Engem valahogy sosem hívnak fel a MÁK-tól, hogy fú, figyu, meghívunk egy adriai vitorlázásra. Vagy az öt (tíz) éves gyes-évfordulódat egy bulival jutalmazzuk. Esetleg elviszünk egy egy hetes csapatépítésre a többi anyukával. Viccesen hangzik, ugye?
Pedig amennyi melót a gyereknevelésbe, háztartásba, állatidomításba belenyomok, simán megvan egy felsővezetőnyi felelősség, munkaóra, és stressz. A bérezés, és juttatás gyes+csp.
Na persze lehet jönni az anyák szent maszlagával, miszerint enyém az első mosoly, lépés és szó megtekintésének ekszatikus öröme, a valóság azonban inkább az, hogy tényleg ezzel nyomnak vissza minket (és mi magunkat) újra és újra a bébipapik, és szagló pelenkák párás (és kétes) biztonságába.
És ragyogó mosoly apának is jut bőven.
Amikor ezt felemlítem, akkor Jura persze húzza a száját, hogy túlságosan feminista lettem az utóbbi időben, és igazán ne degradáljam le, amit eddig csináltam, és ő is hahotázva nevet azon az abszurd felvetésen, hogy az én munkámért járhatna tímbilding, hajókázás, fizetett szabadság, vagy betegszabi (esetleg fix munkaidő). Az anyák (mit anyák, Anyák!) fizetsége az anyaság öröme maga, a bizonyosság, hogy valami magasztos dolgot végeznek, nem holmi alantas pénzszaporítást egy multinak.

Másrészről persze ezt én magam választottam, és jól is éreztem magam benne eddig, kellett ez az idő ahhoz, hogy felnőjek végre, és felvállaljam a saját életem felelősségét. Jura pedig csak azt csinálja, amit eddig, és nyilván nem igazán érti, hogy mi a fene bajom van nekem, hiszen ő mindent megad nekem, a tenyerén hordoz, a csillagokat a lábam elé hinti, ha úgy kívánom. És tényleg...
Nem is rá vagyok igazán irígy, hanem az egész helyzetre, nem rá vagyok megsértődve, és megbántva, hanem arra, hogy a saját fejemet nyomtam újra és újra le.
Utoljára öt éve éreztem ezt a nyugtalanságot magamban, akkor azt tettem, amihez a legjobban értettem, szültem még egy gyereket. Ott és akkor ennyit tehettem, ez kellett az akkori fejlődésemhez, vagy a mostani tudásomhoz kellő ismeret megszerzéséhez. Hálás vagyok, amiért egy extra problémás gyerekem született, mert ha nem így lenne, most valószínűleg szülnék még egy gyereket, és ezzel végképp elásnám magam az anyaság kétes magasztos örömeibe.

Így tehát a mostani helyzetemben azt teszem, amire most (már) képes vagyok. Tanulni fogok, szakmát szerzek, és pár éven belül dolgozni fogok, a saját örömömre és épülésemre.

Fókuszban a pénzügyek

Nehéz kérdés, igazán. Legkésőbb tényleg most igazán foglalkoznunk kell vele (és már így is késésben vagyunk). Most fejeztem be az Ősember a pénztárcámban c. könyvet. Egészen lebilincselő, és nagyon egyszerű, sajnos igaznak tűnő választ ad arra, miért fogy el mindig minden pénz hónap végére. Bármenyit is keres az ember.
Nem spoilerezek, olvassátok el ti is!
A könyv kapcsán nagy felismerésem, hogy tényleg el kell kezdenem dolgozni hamarosan, méghozzá egy jó szakmában (tudom kadarm, te megmondtad, és én utálom ezt beismerni, de igazad volt). A gyógypedagógia pedig nagyon annak tűnik, persze csak akkor, ha magánzóként csinálja az ember, és nem a helyi NevTan kulimunkásaként.
Nem titok, 14 év van közöttünk, és mire Jura eléri a nyugdíjas kort (tegyük fel 65 éves korában), az 16 év múlva lesz, éppencsak leketyeg a házhitel, és még mindig lesz egy egyetemista gyerekünk, tehát addigra nekem bőven aktív keresőnek kell lennem (én akkor még mindig "csak" 51 éves leszek).
Nem titok az sem a józanul gondolkodó emberek számára, hogy a mi korosztályunk már nem fog nyugdíjat kapni. Senki. Tényleg! El kell kezdeni az öngondoskodás alapjait lerakni, mert én nagyon nem szeretném Állam Bácsira bízni magam főleg nem egy olyan kiszolgáltatott korban, mint az időskor, mert Állam Bácsi leginkább egy hazug tolvaj, bárki arcát is öltse magára. És természetesen a gyerekeim nyakán sem akarok élősködni.
Próbáltam csinálni ezt a pénzügyi háztartási izét, hát próbáltam én. De ki hitte volna, hogy ez ilyen mocsok nehéz?! Hogy minden megmagyarázható, az utolsó gombóc fagyi is. Hogy nehéz ezt ketten csinálnunk, mert egymást mentegetjük, magyarázzuk. Hogy ránézünk a havi kiadásokra, és sehol sem találunk egy kiugróan  magas összeget, amire azt mondhatnánk: AHA! Megvagy, most nyakon csíptelek! Ki hitte volna, hogy ennyi megy el mittomén babkonzervre, vagy cipőre, vagy rendelt pizzára, kurvákra, könyvekre, cigire.
Persze közben azért szépen javulunk, folyamatosan csökkentjük az adósságainkat, elkezdtünk megtakarítani. De még mindig nem eleget...
Ha feltételezem, hogy mindhárom gyerek érettségi után egyetemre megy (és ott 5 évet tölt el), 2032-ben végez a legkisebb is. Én 54 éves leszek, Laci 68.
De mondok jobbat, 2023-ban (3 évvel a házhitel lejárta előtt!) ideális esetben lesz egy egyetemet kezdő, egy érettségiző, és egy nyolcadikos gyerekünk. Az elsőosztályos iskolakezdésen kívül ez a három év viszi a legtöbbet, és nekünk abban az évben meg lesz mind a három.
Érdemes leülni egy darab papírral (excel táblábval), az éveket szépen sorban leírni, és hozzárendelni a családtagok aktuális élethelyzetét. Döbbenetes, és egyben rémisztő is. Próbáljátok ki.
Apró körkérdés, nem számosítva, nem nevesítve, ti rendelkeztek megtakarítással?

Az utolsó nap

Ez volt Jura utolsó napja a munkahelyén. Azon a munkahelyen, ahol lehúzott tíz évet. Heten indultak, mostanra száznál is többen vannak. Egész nap sokat gondoltam rá, hogy milyen nehéz lehet neki. Mennyivel nehezebb úgy, hogy nincs új munkahelye.
És nem tagadom, nekem is nehéz a szívem, mert bármennyire is utáltam már az utóbbi időkben, ahogy kis darabkákban vette el a férjemet, azért mégis az életünk része volt. Csütörtökönként, amikor bent voltam a gyerekekkel Csereperedőben, ott táboroztunk "apa irodájában". Ismerem a kollegái egy részét, családi barátokká váltak az elmúlt években.
Kicsit olyan, mint goromba, utálatos, gazdag nagybácsi halálos ágyánál, aki nélkül azért mégsem olyan lenne az élet, amilyen volt. Végülis Sanyi bácsinak köszönhetem, hogy annyiszor eljutottam Londonba, és egyszer Amerikába is. Sanyi bácsi bőkezűen fizette meg az árát a végeláthatatlan rabszolgamunkának (tudom, ez képzavar), amit Jura végzett nála.
Most Sanyi bácsi meghalt, és mi itt vagyunk, szabadon, árván. Egészen új utak nyílnak, olyan helyekre vezetnek, ahol tudom, jó lesz nekünk. Minden változás jó. Van, amin azonnal látszik, de a trükk mégiscsak az, hogy akkor se veszítsük el a hitünket, ha ez adott pillanatban cseppet sem tűnik úgy, hogy a dolgok jó irányba tartanak.
Rengeteg tanulnivaló, tapasztalnivaló vár ránk, ideje belevágnunk...

Munkaügyek

Na erről a témáról szívesen írtam volna azon melegiben, és menet közben, de sajnos jó ideig hírzárlat volt Jura részéről. Néhány nagyon közeli barátunkkal osztottuk csak meg.
Februárban felmondott Jurának a Sanyi.
A sokk leírhatatlan volt, részemről legalábbis. Nem titok, egykeresős család vagyunk, és mindenki ismeri a mostani munkaerő piaci horrort.
Éppenséggel Jura is váltani akart már, iszonyatos volt már a stressz, teljesen le volt már amortizálódva. De három gyerekkel, ház-, és kocsihitellel az ember bizony nem tud ugrálni.
Igazán jó feltételekkel küldik el, szeptember végéig még dolgozhat ott, kap végkielégítést is.
Ahogy az első dermedtségen túljutott, ezerrel belevágott a munkakeresésbe. Külföld is bekerült a pakliba, elég jók a kapcsolatai.
Most augusztus jön, eltelt hat hónap, és nincs semmi. Holnap kezd az új ember Sanyinál, egy hónap betanulás, és szeptemberben bár még állományban lesz, nem kell bejárnia.
Én nagyon erősen hiszek abban, hogy valami sokkal jobb vár ránk. Talán nem anyagilag, de az nem is baj. De most már nem bánnám, ha lenne valami kézzelfogható dolog. Valami alakul, lehet, hogy saját vállalkozást indít, illetve ha tényleg nem kerül állásba, akkor muszáj lesz. Ez persze anyagilag erős nadrágszíj-meghúzás, de itthonról dolgozhatna, aminek én nagyon örülnék.
Az elmúlt hat hónap egy nagy utazás volt. Az addigi óriásinak tűnő problémák eltörpültek, szinte nevetségessé váltak, és a kapcsolatunk megerősödött. Persze ha tehetném, akkor inkább egy Karib-tengeri házasságterápiát választottam volna, nem ezt, de nincs mit tenni, ezt dobta a gép.
Talán hülyeség ezt mondani a legnagyobb bizonytalanságban, de soha nem álltunk ennyire stabilan, én olyan asszonyi erőket fedeztem fel magamban, amiről csak hallottam, erre kiderült, bennem is megvan.
Kősziklaként tartani egy család lelkierejét nem kis feladat, de szívből jön. Könnyű egy ennyire nagyszerű emberben hinni, mint Jura.

Én is leráztam magamról a pelenkaszagot, tizenegy éve vagyok itthon, nevelem a gyerekeket. Első lendületemben jelentkeztem a gyógypedagógiai főiskolára. A pontok miatt tavasszal újraérettségiztem, és különös döbbenetemre igen jól sikerült, 94%-os lett, és az érettségi elnök dícséretben részesített. Hogy lássátok, nem a levegőbe beszélek (és mint tudjuk, imádok dicsekedni), íme:

És  hogy ne csak a magam érdemeit soroljam:

Számomra mindig is az egyik legvonzóbb tulajdonsága az elképesztő esze volt, na tessék, most már papírja is van róla :-)

Tehát, ha egészen véletlenül belebotlotok egy gazdasági vezető álláslehetőségbe (nemzetközi pénzügyi tapasztalat, felsőfokú angol, orosz, spanyol nyelvtudás), ne habozzatok felkeresni :-))