Minap szóba került a madártej. Nekem a madártejről mindig Marika jut eszembe. Gondolatban ott vagyok az érdi ház konyhájában, és panaszkodom Marikának, hogy nem tudok madártejet csinálni, pedig a pasim imádja.
Marika hivatalos státusza szerint a takarítónőm volt Érden. Aztán minden lett ő nekem. Anyám helyett anyám, ő tanított meg a házvezetés minden kis fortélyára, az ő vállán sírtam ki magam ha bánatom volt. Ha arra jártam feléjük, akkor mindig felugrottam egy kávéra, és jókat beszélgettünk a világ nagy dolgairól.
Marikának volt egy férje a hetvenes években, aki imádta, aki lehozta neki a csillagokat, jól is keresett, szép lakásuk volt, az akkori legjobb bútorokkal berendezve.
Aztán az imádott férj egy napon meghalt, és Marika egyedül maradt a négy kamasz korból épphogy kinövő gyerekkel. A fia drogos lett, intravénás cuccot nyomott, meglopta az anyját, a testvéreit, bajból bajba keveredett.
Marika mindig betegeskedett, de valahogy sosem ez volt nála a lényeg. Ő tényleg mindig másokra gondolt, nem mártírkodott.
Nagyon örült mikor végre eljöttem Érdről, és összeköltöztem Jurával.
Aztán elsodort az élet minket, én beköltöztem a városba, aztán Pest másik vége felöli falvakba. Néha beszéltünk telefonon, elég szörnyű dolgok estek meg vele, rákos lett, kivették a fél tüdejét. De én mindig tudtam hogy ha bármilyen kérdésem van felhívhatom. Sokáig készültem felhíni, és kideríteni hogy hogyan, mivel kell felmosni hogy ne legyen csíkos a padló.
Aztán tavaly májusban, a születésnapom előtt kaptam a telefont. Marika meghalt.
Ő volt nekem az első, igazán szívemhez közel álló, aki örökre elment. A temetésére nem tudtam elmenni, azóta is bánom.
Azt hiszem nem nagyon van nap hogy ne jutna eszembe. Attól félek egyszer elhalványul bennem az arca, a vidám kerek képe, a csíkos cicanadrágja. Ő még bennem él. A madártejben, a csíkosan felmosott padlóban, a tiszta ablakokban, a konyhai kávézásban...