Hosszúhétvége Tagyon

Mert voltunk ott is, nagy merészen három gyerekkel. Ez egy boros gasztro-hétvége volt, és bár én kifejeztem abbéli kételyemet, hogy ezt nem három gyerekkel kéne megugrani, Jura elhessegette az érveimet. A mi gyerekeink márpedig végig fognak ülni egy nyolc fogásos borvacsorát jólnevelten, jólfésülten, angolul társalogva. Elfojtottam egy hisztérikus kacagást, és megkérdeztem, hogy akkor biztos erre a családjára gondolt-e, vagy valamelyik általam nem ismertre, esetleg van három tartalék gyerekünk, aki tud viselkedni?!

A lefelé út természetesen maga volt a kénköves pokol előszobája, a három órás út alatt végig verekedtek, üvöltöztek, és türelmetlenkedtek. Ahogy megérkeztünk (este nyolckor) a gyerekeket belöktük a medencébe, mi pedig betoltunk egy páleszt.
Rajtunk kívül csak két család hozott egy-egy gyereket, egy tündéri hároméves kislányt, akit a három nap alatt egyszer sem láttam életveszélybe keveredni, visítani, hisztizni, ész nélkül rohangálni. Igen, vannak ilyen gyerekek. Egy perces néma csenddel adózom most lánykori álmaimnak a gyerekvállalásról.

A másik gyerek egy ötödikes kisfiú volt, akinek az egyik legkedvesebb szórakozása az volt, hogy a fent említett kislányt gardírozta... De most komolyan... Lehet, hogy robotok voltak... Legalábbis szeretném ezt gondolni.
A többi vendég huszon-harmincon-éves szingli, esetleg bimbózó kapcsolatban lévő ember volt. Elmorzsoltam  egy kósza könnycseppet, mikor a huszadik kör közben (anyaaaa, kérek törölközőt, úszószemüveget, másik fürdőruhát, almalét, stb...) megláttam, hogy ezek borozgatva heverésznek a medence mellett, a levendulabokrok tövében.
Akkor már Jura is kezdte pedzegetni, hogy nem feltétlenül vagyunk kompatibilisek a rendezvénnyel.
Este  Milos mellett aludtam el, ami azt eredményezte, hogy reggel úgy ébredtem, mint aki Rákosrendező legforgalmasabb sínpárján töltötte az éjszakát. Ráadásul másnapos is voltam.

Reggeli (és a reggeli medencézés) után pánikszerűen távoztunk beltéri program után nézve. Keszthelyre esett a választásunk, és mondhatom, szuper döntés volt. A Festetics kastély csodálatos volt, gyönyörűen berendezve, a parkban mentünk egy kört hintóval, megnéztük a hintó múzeumot Emmával, és amíg mi ámultunk és bámultunk a csodásan restaurált hintókban, a fiúk átmentek a modellvasút-kiállításra, majd mi benéztünk a vadászati múzeumba, addig ők kerti vasutaztak. Tízpontos volt, csak ajánlani tudom.
Hazafelé Milos nyakonöntötte magát úgy fél liter vízzel, ezen hisztériás rohamot kapott, szóval hazafelé beugrottunk egy pólóboltba, és a Tesoba, mert reggelit is kellett vennünk. Kicsit elmerengtünk, hogy milyen lehet az a hétvége, ahol a reggelit tízkor tálalják (és nem hajnali ötkor), de sokra nem jutottunk, és inkább vettünk egy doboz gabonapelyhet.

A borkóstoló nagyrészét le is késtük, a második felén meg nem tudtunk résztvenni, hiszen a kocsiból szabadult három gyerek visítva rótta a köröket, követelte, hogy medencézhessen. Mi egy darabig próbáltunk felváltva az aromákra, meg a tanninokra figyelni, de leginkább csak kutyafuttában hörpöltük a bort, míg én úgy döntöttem, hogy önként mondok le  a borkóstolóról, de Jura szolidarított velem.
Vacsorához nekünk kintre terítettek, így az ételek felvezetésének felét nem hallottam (pláne hogy az egész angolul volt), de nem is volt baj, mert kellemes volt ott kint, szemmel tudtuk tartani a srácokat, és enni is tudtunk.

Másnap hazafelé voltunk biopiacon, és kalandpályán (átkompoztunk Tihanynál), majd már majdnem hazaértünk, amikor kiderült, hogy tankolnunk kell. Igen, csak nem nyílt a tanksapka. Úgy ötven km-re voltunk otthontól, volt harminc km-re elegendő üzemanyagunk, három nyűgös gyerekünk, egy telepakolt kocsink, mindez este nyolckor.
Nem túl jó egyenlet.
Végül kocsit cseréltünk Kőbányán, és este tízre otthon is voltunk.

Legközelebb vagy gyerek nélkül megyünk, van nem gasztro-hétvégére...

Az élet márpedig szép

Délelőtt elmentünk a Gozsdu udvarba kettesben, megnézni a kirakodó vásárt, és utána bementünk az Alexandrába Emmának nyári matekgyakorlót venni.

Hamar hazaértünk, és egy gyors ebéd után Jura elvitte mamát és Emmát mamához, ugyanis Emma a vakációt rögtön egy rajztáborral nyitja Vandánál.
Hazafelé én éppen Milost altattam ("anyaaaa, pancikázni atajooot, vadisz tata van a pejuszbaaaan, hehe, anya, kilapátolod a tatát, nehod kicípje a popimat), mikor Jura hívott, hogy épp a KIKÁ-ban van, szuper kanapét talált, tudtam, hogy az esténket ebben az áruházban töltjük, bébiszitter híján a két fiúval.
Felvértezett lélekkel indultunk el, és mondhatom, semmi meglepetés nem ért minket. Összeszokott párosként előztük meg a komolyabb katasztrófákat, amit a fiúk lépten-nyomon elő akartak idézni. Juhászkutya-párosként tereltük őket, magasról téve a megsemmisítő (idősebb, vagy gyermektelen), illetve megkönnyebbült (gyerekkel lévő) tekintetekre. Egy felpörgött auti, és egy hároméves hiperaktív gyerekkel vásárolni extrémsportnak minősül, ezt bárki megmondhatja, ráadásul a pulzusom biztosan végig a zsírégető tartományban volt.
A teljes KIKA személyzete előtt mélységes kalapemelésem, egy fél rosszalló pillantást sem kaptunk, nem szóltak ránk akkor sem, mikor Miloska sikítva ugrált fejeseket egyik emeletes ágy tetejéről a másikra, vagy kommandósokat megszégyenítő tigrisbukfenccel vetődött a (kb derékmagasságig) elkerített homokkal felszórt kiállítórészbe.
Anyagi kárt nem okoztunk, bár a lámparészlegen nem jártunk (egész pontosan Iván berohant, keresztül esett egy idősebb úron, és azzal a lendülettel lekapcsolt néhány állólámpát, akkor hirtelen azt gondoltam, hogy nem is annyira érdekelnek a lámpák).
Sikerült meg is rendelnünk a kanapét (és nagyon remélem, hogy azt a szürke kinyithatós sarok garnitúrát fogják leszállítani, és nem a lila bőrfotelt arany-berakással), a kanapé-osztályon lévő hölgy vérprofi volt, és csak icipicit tikkelt a szeme, amikor Milos nagyjából harmadjára próbálta meg rá- és a számítógépére szakítani az ott lévő szalagfüggönyt.
Az a helyzet, hogy rengeteget nevettünk, bármilyen furcsa is, mert beláttuk, hogy nekünk egyszerűen ezeket a lapokat osztották, ki kell hoznunk belőle a legtöbbet. Óriási feszkótól szabadul meg az ember akkor is, mikor egyszerűen elengedi azt a sürgető késztetést, hogy megfeleljen a többi ember elvárásának, hogy örökösen azon pörögjön, hogy te jó ég, vajon mit gondolnak az emberek, amikor meglátják ezt a két süvölvényt. Hogy folyamatosan szégyenkezzünk a gyerekeink viselkedésén. Ilyenkor látjuk meg a mosolygó arcokat is, mert vannak szép számmal.
Természetesen nem hagytuk, hogy másokat komolyabban zavarjanak, vagy bármiben akadályozzanak, illetve hogy bármiben kárt tegyenek.

Hazafelé azt gondoltuk, hogy ilyen gyönyörű este csakis arra lehet jó, hogy egy csodás étterem (Katlan Tóni)  teraszán egy pohár bort kortyolva élvezzük az életet. És mert a KIKÁS sikeren vérszemet kaptunk, az elgondolást tett követte.
A Katlan Tóni merem állítani nálam abszolút dobogós, ha nem a legjobb gasztronómiai élmény (talán a Rosinante pariban van vele), pedig sok nagyon trendi, nagyon jó helyen voltam már. Egyszerűen csodás, hogy egy ilyen étterem van a szomszédunkban, ezért hajlandó lennék akár egy órát is autózni (de anyám, csak pár percet kell!), és mivel a tulajdonosok is úgy tudom három gyerekkel büszkélkedhetnek, tudják, milyen játszósarok kell.
A fiúk végtelenül felpörögve vetették bele magukat az élvezetekbe, miközben mi halkan sírtunk a gyönyörűségtől evés közben, ők kisebb atomtámadást hajtottak végre a gyereksarkon. Az étkezés vége komoly fenyegetőzésbe, és szabadkozásba torkollott, de a pincérsrác egy halvány mosolyt kipréselve csak annyit mondott, hogy volt már ott nagyobb káosz is. Mondjuk az tény, hogy felszedettük a fiúkkal a szétszóródott (közel fél kiló) babot, de akkor is nagyon hálásak voltunk neki ezért a nyilvánvaló hazugságért.

Most Jura fekteti a gyerekeket, én pedig itt ülök, és írom ezt a posztot, és közben arra gondolok, hogy tényleg minden a hozzáálláson múlik, mert önnön romjaiba roskadtan mondhatnám azt is, hogy ez a nap egy totális katasztrófa volt, és közben csomóznám a kenderkötelet, de semmi ilyen késztetésem nincs, hiszen van két (három) csodás gyerekünk, sokat nevettünk ma, semmi kár nem keletkezett, isteni jót vacsoráztunk, és még egy kanapét is vettünk. Innen nézve ez egy pozitív nap.

Mondjuk azt nem tudom, hogy Jura is így gondolja-e, vagy inkább visszavágyik a tegnapi csapatépítésre, ahol picsarészeg félmeztelen huszonéves kolleganők pancsikáltak a Balcsiban. (Természetesen ez egy költői túlzás, tudvalevő, hogy huszonéves kolleganők soha és semmilyen körülmények között nem vesznek magukhoz alkoholt csapatépítésen, ellenben decens sanelkosztümben vitatják meg halk szavakkal Schopenhauert és Kirkegórt.)

Az "Ügyes vagy!" rendszer

Ivánnak szüksége van az iskolában némi motivációra, hogy a viselkedésével ne zavarja az órát, és könnyebben lehessen vele haladni.
Ezért a cseperedős Zsuzsa nénivel kidolgoztuk az "Ügyes vagy!" rendszert, a Cseperedő Bolt alapján.
Minden reggel a tanító nénivel közösen kiválasztanak egy szempontot a négy közül (ezeket a tanárok kérték), amit aznap be kell tartania. Minden óra végén, ha ez sikerült, kap egy "Ügyes vagy!" kártyát, amit a kis lapjára ragaszthat:

Egy átlagos napon kb 8-at tud maximálisan összegyűjteni, ezért abban maradtunk, hogy ha legalább ötöt sikerül megszereznie egy nap, akkor léphet egyet a(z itthoni) falon lévő táblán:

Ha minden nap sikerül neki egyet lépni, akkor péntek délután eljut a kincsesládához, ahonnan választhat egy ajándékot:

Apránként vásároltam össze ezeket a párszáz forintos dolgokat, nem is a méret a lényeg, hanem a motiváció, a vágy a megszerzésükre. Mivel Emma természetesen nem hagyható ki a dologból, vannak csajos cuccok is. Ő ötösért választhat egyet a ládából. Megpróbáltam inkább írószereket választani, hogy a megszerzett tárgyakat bevihessék a suliba, és használat közben is örömmel tölthesse el őket a munkájuk gyümölcse.
Ma indult a projekt, remélem működni fog.
A reggeli rutint majd megmutatom, azt már elképesztő ügyesen csinálja egyedül a kis folyamatábrájával.

Tegnap 1.

Különlegesen változatos napom volt tegnap.

Volt lent és fent, rossz és jó, meglepő (és mulatságos).

Reggel Virágnál indítottuk a napot, aki logopédus, és fejlesztő pedagógus. Miloskát vittem hozzá, mert egy jó ideje motoszkál bennem, hogy valami nem stimmel, jó lenne, ha ránézne egy hozzáértő ember.

Miután átküzdöttem magam a szokásos családi hátráltatáson (Miért akarsz minden gyerekbe valamit belebeszélni? Feltétlenül diagnosztizáltatni akarsz mindent? Nem is olyan vészes a helyzet, végül is csak 3 éves.), összeszedtem a gondolataimat, és előadtam Virágnak.

Miloska bár gazdag szókincse van, gyönyörű mondatokban, nyelvtanilag teljesen helyesen beszél, de szinte totálisan érthetetlenül. Középtől hátrafelé nem képez hangot (nyomokban sem), csak elől. Ezért minden mondanivalója valahogy így hangzik: etetepetete. Őt is halálba frusztrálja, no meg minket is, hiszen ha nem értjük meg, dührohamot kap.

Rettenetes egy Rontó Pál, minden atomjaira hullik a kezében, sokszor direkt rombol, csapkod, dúl.

Én azt gondoltam, hogy itt valami nagymozgásos probléma lesz, logopédiai vonalon pedig néhány jótanács, hiszen tudom, hogy 3 évessel nem szoktak még foglalkozni.

Azzal indítottunk, hogy majdnem elkéstünk, mert indulás előtt derült ki, hogy megevett egy csomó kutyatápot, amit az anorák ráadásakor visszahányt. Komplett ruhacsere, mosdás, fogmosás.

Miloska hozta a formáját, pörgött, mint a búgócsiga, minden játékot meg akart nézni, felmászott mindenhova, folyamatosan beszélt (etetepetete). Átbeszéltük a terhességet, mozgásfejlődését, majd Virág a magatartási problémákra terelte a szót. Mutattam neki, hogy hát ő mindig ilyen, pörög, folyamatosan, ordítva beszél, erőszakosan kiköveteli a figyelmet, tör-zúz, egy étkezést nem képes végigülni (döbbenetesen nem), ugrál, le-föl mászik, székre, asztalra, padlóra, betöm mindent a szájába, majd kiöklendezi, a túró rudit eszi a felvágottal, teletömi a száját, kirohan a konyhából, stb. Még nézni is fárasztó.

Ordítva és folyamatosan beszél. Reggel ötkor kel, azonnal a legmagasabb fordulatszámon pörög, hogy éhes-szomjas, azonnal kér mindent.

Rettenetes rossz alvó, egy éves koráig két óránként kelt, kétévesen aludta át először az éjszakát. Mai napig nem lehet bemenni hozzá éjjel, mert azonnal felébred. Álmában is beszél, fel-felsír.

Dióhéjban többemberes, halálosan fárasztó gyerek.

Miután megbeszéltük, hogy első körben hallásvizsgálat szükséges, hogy kizárjuk a szervi problémákat, Virág elővezette a meglátásait. Szerinte, bár ez 3 évesen nem megállapítható biztosan, ez hiperaktív-figyelemzavar lesz.

Teljes és totális taglóként ért a hír, és hirtelen összeállt a fejemben a kép. A sok apróság, mint egy nagy puzzle apró darabjai, a helyükre kerülve kiadták a valódi képet. Virág elmondta, hogy az ő hatodik (hatodik!) gyereke hajszálpontosan ilyen volt ennyi idősen, mint most Miloska, mintha csak őt látná, amit mondok róla, pontosan stimmel.

Teljesen összetörve jöttem ki Virágtól, zakatolt a fejemben egy csomó dolog, újabb körök, diagnózisok, különféle terápiák, elintéznivalók.

Nem akarom tudni, miért, már nem érdekel. Valamiért változatosan problémás gyerek választottak engem az anyjuknak. Siránkozás helyett az a leghelyesebb, ha ezt egy megtisztelő feladatnak tekintem, hogy segíthetem őket az útjukon.

Rosszabb perceimben, pedig azt gondolom, hogy ez az egész egy nyilvánvaló félreértés, különben sem lehet ilyen kicsi gyerekről ezt megállapítani, "csak egy kicsit eleven harmadik gyerek".

Közben pedig azon röhögök, hogy mennyire elképesztően "más" világban élhetek én egy autistával, aki mellett egy vélhetőleg ADHD-s gyerek szinte fel sem tűnik.

A régi vicc új értelmet nyer, Hajrá Kovács néni! :-)