Néha azt gondolom magamról hogy milyen szuper felnőtt is vagyok én. Elvégre van férjem, két gyerekem, házam háztartással meg ilyenek. Ezek a pillanatok nagyon rövid ideig tartanak, hogy átadják helyüket a megszokott érzésnek, miszerint én még mindig az a fiatal lány vagyok aki voltam tíz éve, és ez csak valami tévedés.
Néha erőmön felül próbálok megfelelni a saját magam által felállított elvárásnak. Tudniillik hogy milyen is egy valódi felnőtt. Mindig elmosogat meg felsöpör, finomakat főz, jó anya és feleség (=szereti a férje és a gyerekei?), sosem önző és haragos, csupa mosoly és serénykedés.
De én nem mindig tudok ilyen lenni. Néha elmarad a mosogatás, és szeretek lustálkodni, van hogy elfelejtek uzsonnát adni a gyerekeknek, stb...
Ma reggel miután elmosogattam, megreggeliztettem Emmát, elpakoltam, és főztem egy nagy kondér mézes teát, az utolsó mozdulatommal levertem a mézesüveget.
Millió darab mézes, ragacsos szilánk röpült szét a tiszta konyhában .
-Hát ez nem lehet igahahahahahaaaaaaz! -kiabáltam elkeseredetten.
Mire Emma megszólalt a kis székéből:
-Ne sírj anya, apa dolgozik, öcsike alszik...