Karácsony

Az ajándékok komoly része beszerezve. Pár apróság hiányzik még, ma délelőtt csomagolást tervezek.
Szeretnék túllenni rajta. Sajnálom, hogy a gyerekeimnek nem tudok egy szép ünnep-mintát továbbadni, de képtelen vagyok kilépni a saját árnyékomból. Nem is tudom, hogy kellene csinálni. Pár éve még próbálkoztam, de a vége mindig heves frusztráció lett, így idén azt a technikát követem, hogy nem erőltetek semmit. A ház persze fel van díszítve, szeretek este úgy hazajönni, hogy égnek a fények.
De ami múlt hét szombaton a Nemtommilyen Center parkolójában volt, az nem embernek való.
A legtöbb ajándékot itt a környéken veszem meg, mivel hiszek abban, hogy a pénzemmel támogatom azt a boltot, ahol vásárolok, ezerszer szívesebben költök abban a játékboltban, akinek ismerem a tulajdonosát, mint egy multiban. Még akkor is, ha a multiban olcsóbban kapok meg dolgokat, és többmindent egyszerre.
Persze a multit én sem kerülhetem ki, amit itt nem kapok meg, azt muszáj ott megvenni.
Az ajándékokat minimálisra szorítottuk, nem ragyognak fényesebben attól a csillagok, ha egy tonna játékot öntünk a gyerekekre. Tavaly már jól működött, idén is ez a terv.
Próbálom a gyerekek figyelmét egyre inkább felhívni a jótékonyság fontosságára, idén készítettünk két cipősdobozt is, hosszasan válogattak a megunt, de jó állapotban lévő játékaik közül (szinte csak az van), és közben arról beszélgettünk, hogy vannak más körülmények között élő gyerekek is. Jó lenne, ha rá tudnám vezetni őket arra, hogy adni legalább akkora öröm lehet, mint kapni.
Tegnap el is vittük a cipősdobozokat (egy fiús, egy lányos) a gyűjtőpontra, Emmának hatalmas élmény volt, a konténerben ülő hölgyek végtelenül kedvesek voltak, megkínálták Emmát szaloncukorral is.

Évnyitó és autizmus

Ha csak egy képet tehetnék fel arról, mi az autizmus, ezt a képet választanám. Cseppben a tenger, annyira visszaadja az egész lényegét. Így élnek ők közöttünk.

Nőnapra

Azt kaptam a legkisebbtől, hogy egész éjjel kelt két óránként, akárcsak kisded korában. Egyrészt emlékeztetve engem a régi szép időkre, másrészt arra a belátásra kényszerítve, hogy fogalmam sincs, hogy csináltam ezt én több mint egy évig, mert most olyan szinten vagyok zombi egy éjszaka után, hogy ihaj... Ugye milyen jó nekem mostanában? Főleg, hogy az emberem éjjel ért haza, így persze csak jó későn feküdtünk le.

Biztos vagyok benne, hogy minden anya ismeri azt az érzést, amikor egy alapos esti hancúr után ájult elégedettséggel alszik el, majd a legmélyebb álmából (kb. elalvás utáni 10-20 perccel) egy nyifogó gyerekhang ébreszti, hogy rosszat álmodott, szomjas, pisilni kell, akármi, de ki kell kászálódni az ágyból, zúgó fejjel és egyéb altesti panaszokkal.
Ugye? Aki még nem járt így, az legyen szíves ne kösse az orromra, mert a szörnyű irigységből fakadó spontán rosszindulatom azt mondatná vele, hogy minden bizonnyal nincs említésre méltó szexuális élete (noha ez utóbbi valószínűleg egyértelműen azért nem zárja ki a fent említett élményt).
Drága kis férjem elutazott valahova, holnap jön csak haza, tőle megkaptam a reggeli menetet cakkumpúder, iskolástul, bölcsődéstül, mert hétre jött érte a sofőr, vitte a repülőtérre.
De a kocsiját itt hagyta nekem, hát nem egy jófej?!

Még szűk fél órácskám van regenerálódni, aztán megyünk Ivánnal Pestre Cseperedőbe.
Addig is elirányítgatom a kertészeket, akik jöttek tavaszi nagytakarításra, de szerencsére elég önjárók. Mondjuk sajnálatos módon az időjárásra való tekintettel teljesen felöltözve dolgoznak. Mondom én, hogy pocsék egy nap...
Délután még van egy meghívásunk (mint bölcsis szülők) megismerkedni az ovival, de mondtam nekik, hogy nem megyek ismerkedni velük, volt rá alkalmam az elmúlt években, persze ezen jót röhécseltünk, tulajdonképpen az ovi nyitása óta odajárunk.
Mindazonáltal Miloska elkezdte magát beszoktatni az oviba, mert ma reggel közölte, hogy Ani nénihez akar menni. Mázlink volt, pont Ani néni volt a nyitós, beadtam neki Miloskát, amíg intéztem a piszkos anyagiakat. Nehezen hitte el, hogy ő azért még nem ovis, hosszas rábeszélésre jött csak át velem a bölcsibe.

Valahol menet közben derült csak ki, hogy nőnap van, szóval igazán küldhettem volna Ivánkámmal virágot a tanító néniknek, no de ami késik, nem múlik, viszek most, ha megyek érte.

Valentin napra

Ezt kaptam ma reggel:

Mikulás

Rettenetes rossz szülőként csak a múlt héten döbbentem rá, hogy az ajándékba kapott wellnesst pont mostanra szerveztem le. Így történhetett, hogy december hatodika engem egy hotelszobában ért, és nem otthon. Vasárnap felkerekedtünk korán, és átmentünk Bécsbe. Csatangoltunk vagy három órát, vettünk egy kis vásárfiát, ittunk eszméletlen finom forralt bort, meg gyümölcsös puncsot, és mikorra elviselhetetlenné vált a tömeg, és kockásra fagytunk volna, szépen visszaültünk az autóba, és eljöttünk Herceghalomra. Nagyon furcsa egy hely, idejét sem tudom, mikor voltam utoljára Magyarországon igazi szállodában, hát én teljesen elfelejtettem, milyen "klassz" is a magyar vendéglátás. Rögtön a becsekkolásnál kuncogtunk egy sort, mikor elmagyarázták nekünk, hogyan is működik a kártyás szobakulcs, majd a vacsoránál voltunk kicsit kínban, mikor néma csendben kellett enni. Vagyis nem kellett volna, de milyen lett volna már, ha csak én hangoskodok. Értem ezalatt a nevetést, mert akkorra már már rendesen leborogattam magam pezsgővel. Ült mellettünk egy család, apa, anya, kb. 6-7 éves kislány. Esküszöm, még a gyerek is úgy viselkedet, hogy ihaj. További két gyerekkel találkoztunk a három nap alatt, azok is mind példásan viselkedtek. Engem ez különösen rosszul érintett, legalább löktek volna fel véletlenül egy poharat, vagy valami, egy kis hiszti... De nem... A tegnapi napot erős henyéléssel töltöttük, a jakuzziból átmásztunk a szaunába, onnan egy másik szaunába, majd vissza a jakuzziba, aztán szaunák megint, végül masszázs. Én újra bepezsgőztem, majd vacsora. Jót tett nekünk, sokat beszélgettünk, rengeteget nevettünk, egyszerűen tökéletes nap volt. Űgy tűnik Jura is elengedte végre azt a nevetséges elképzelését, hogy a pihenés alatt feltétlenül kell csinálni valamit, legalább egy kis városnézés, vagy ilyesmi. Rávilágítottam a nyilvánvaló tényre, miszerint a jakuzzi és a szauna közötti távolság megtétele bőven megfelelő testedzésnek minősül. A mi esetünkben legalábbis. Otthon mama és Judit tartotta a frontot, a Mikulás szerepében is mamát láthatta a nagyérdemű, az előre összekészített cuccot elhelyezte a megfelelő ablakban. Mama for presidet!

Miloska készíti és átadja az anyák napi ajándékot. :-)

Anyák napja(i)
Három gyerek, három intézmény, három műsor - egy hétre bezsúfolva.
Hosszas egyeztető tárgyalások után szerencsére nem egy napra került a három jeles esemény. Kettőn már túl vagyunk. A bölcsis nem meglepően úgy alakult, ahogy az várható egy csapat 1-3 évestől, ha beküldik őket egy rakat szülővel telezsúfolt szobába. A dadusok énekeltek, a gyerekek bömböltek. Na meg volt az én fiam, aki(nek az anyukája elfelejtett ünneplőt vinni), pecsétes kinyúlt body-ban, pocak alá letolt tréning gatyában bőszen túrta az orrát, és érdeklődve keresett a szemével. Egy cseppet sem volt megijedve, inkább olyan fejet vágott, mint egy lelkes természetbúvár, aki egy rendkívül érdekes állatfajt figyel meg. Aztán észrevette a büféasztalt, egyből betámadta, kétszer húzták vissza.
Aztán véget ért a bömbölés meg éneklés, és lehetett rárabolni a kajára. Milos példás viselkedést tanúsított. Mivel nem ehet sem tejeset, sem olajos magvasat, nagyjából a ropira szűkült a kör. Ő mindenre rámutatott, majd kérdőn rám nézett. Amire azt mondtam, hogy nem szabad, abból nem evett. Pedig ott mosolyogtak a nagy csokis szeletek, meg magos pogácsák.
Gyorsan el is húztuk a csíkot, mert a szívem szakadt meg érte, az én okos nagy fiamért.

Ma Emmának volt a műsora, nagyon megható és szép volt. Azt hiszem én voltam az egyetlen felnőtt a teremben, aki nem sírt. Emma kicsit ijedten kérdezte, hogy miért sírnak az anyukák. Elmondtam neki.
Kicsit később odasúgta nekem: "Anya! Jó, hogy te nem sírsz." Miért? - kérdeztem. " Mert jó, hogy te nem vagy ilyen érzelgős."
Hát ebben maradtunk. Jura szerint annyira az én lányom... Naponta százszor ölelem, csókolom, és ő is engem. Nem hiszem, hogy a mi szerettetünk fokmérője az lenne, hogy taknyom-nyálam egybefolyik nyilvánosan, csak mert a gyerek elmond egy szép verset. Büszke vagyok rá, és tetszett a műsor, és akit ez könnyekig meghat, az sírjon is, ne tartsa vissza.
De én nem vagyok egy sírós fajta. Az elmúlt években négy alkalomra emlékszem, mikor sírtam. A három gyerek születésénél örömömben, és egyszer, mikor azt mondták, Ivánnak lehet, hogy agyhártya gyulladása van. Ez utóbbinál Emma is jelen volt, és annyira megijedt, hogy sírni lát, hogy azóta is emlegeti.
Emma nagy bőgőmasina, minden kis apróságon azonnal ordítani kezd, az óriási könnycseppek szinte spriccelnek a szeméből, mint egy rajzfilmfigurának, de én ne sírjak, mert akkor elveszti a biztonságérzetét.
Ebben maradtunk, és nagyon elégedetten távoztunk a suliból. Csütörtökön még Iván szerepel, és vége a naaagy anyák napi műsoráradatnak.

Végül álljon itt mementóul a kedvenc képem, Milosról, aki, megrögzött habcsóktolvajként tölti a napjait.

Második nap, azaz huszonhatodika...
Ez a legjobb nap a karácsonyban, ilyenkor a barátok jönnek. Bár kissé ki voltunk purcanva a sok rohangászás, főzőcskézés után, végül minden kész lett, mindent felfaltunk, és eltölthettük egy szuper napot az igazi szeretteinkkel.
Évek óta olyan nap ez nekünk, mint egy jól megérdemelt jutalom az előző nap szívása után.
Locsogás Orsival nekem, locsogás Árpival Jurának, heverészés, röhögcsélés, családias hangulat.
Imádják a gyerekeket, azok is őket, nincsen feszélyezettség, kényszercsevej. Csak jóérzések.
Ők azok, akikket mindig sajnálunk, ha elmennek, bármennyit is voltak nálunk.
Nohát karácsony donez, cseppet sem bánom, de azt sem, hogy újabb egy évig kell várni a következőre.

Első napon szokás szerint a családot vártuk. Zsófiékat, anyut, öcsémet a barátnőjével, és bátyámat.
Ez a túlélős nap, már ami az én családomat illeti.
Idén szálmimagunk főztünk-sütöttünk mindent, igen nagy sikerrel, és rettenetes fáradtságok árán.
Fénykép nem készült, túlélésre játszottunk. Újabb ajándékroham, immáron csak a gyerekeknek.
Milos megkapta a hőn áhított prüprü táót (távirányítós autót), Emma egy nagy lovat az Aranyhaj c. filmből (amit volt szerencsénk múlt héten moziban megnézni), Iván pedig egy verdás szerelős kamiont és Villám McQueent.

Öcsémék előadták a klasszikus gyerektelen párt, mindenről volt építő véleményük a gyereknevelés terén. Rögtön a megérkezésük után három perc alatt iszonyatosan felpörgették a gyerekeket, csiklandozták, szekálták őket, majd mikor a kölykök elkeztek visító pörgettyűként cikázni a házban, megjegyzéseket tettek rájuk, hogy milyen neveletlenek.
Sógornőmről most már nyíltan süt az irtózat, ahogy a gyerekekre néz, vagy egyre jobban utálja a gyerekeket (nem csak az enyémeket, hanem generál), vagy csökken az önuralma. Ki is fejtette, hogy amikor nálunk jár, mindig rájön, hogy ő soha nem akar gyereket.
Kedves, igaz? Kinek kellenek ellenségek, ha ilyen rokonai lehetnek?!
Bátyám viszont nagyon jókedvű volt, az elmúlt évek mélabúja a múlté, viccelődött, két összetett mondatot is mondott egyszerre. Hiába no, azt csiripelik, van barátnője.

Zsófiék egyre jófejebbek, sóhajtozva néztük, hogy milyen nagyok, okosak, milyen könnyű lesz az életünk, ha a kicsik ekkorák lesznek.
Nem meglepő módon sokkal normálisabb bántak a kicsikkel, mint a felnőtt tesómék. Beszéltük is, hogy jövőre át kéne szervezni a dolgot, nem érdemlik meg, hogy pont a legszarabb napon legyenek velünk, ez tök igazságtalan.
Nohát egy szó mint száz, túléltük azt a napot is.

Hát igen, a karácsony...

Idén olyan váratlanult tört ránk, hogy csak pislogtunk. Pedig volt koszorúnk, becsülettel gyújtottuk a gyertyákat, volt adventi naptárunk, minden, de valahogy mégis csak a kertek alatt sunnyogott a karácsony.

Így aztán, bár piszkosul megkéstünk mindennel, az egyik legjobban sikerült ünnepünk volt.

A díszítésnél rögtön elhatároztuk, hogy törékeny díszt idén nem teszünk a fára, és az iparművészeti remek cserép betlehemünk is a dobozában piheni át ezt a két hetet.

Rögtön a legelején kiderült, hogy jól döntöttünk.

Milos legkedvesebb szórakozása a fát csépelni.

Hatalmas labdákat, autókat, építőkockákat hajít neki, másfél méteres vizipisztollyal csépeli.

Ennek megfelelően mostanra eléggé viseltes szegény fa.

Az ajándékok minden idők legnagyobb sikerét aratták. Ivánnak Londonból hoztam egy villogós, önmaga tengelye körül is elfoduló távírányítós autót, Emma pedig egy rózsaszín mp4 lejátszót kapott.

Milos egy beszélő porszívót kapott, de ő is távirányítós autót szeretett volna, kétségbeesésének hangot is adott (másnap megkapta):

Ezt a tököt készítettem az ovis tökfaragó versenyre. Hát nem volt kis meló, annyit mondhatok...

Nem vagyok hajlandó kommentálni, csak az utókornak jegyezném itt fel, hogy marcius közepe van, és bár hiába volt plusz 1-2 fok tegnap egész nap, oly mértékben szakadt a hó, hogy több centi megmaradt (természetesen tegnap áramszünet volt 8-17 óráig, cserépkályha rulez).
Most is esik, négytől pedig ovis ünnepség az OVI UDVARÁN...

Na mondjuk az egy dolog, hogy nálam kevésbé honleány kevés van kies kis hazánkban, és hogy zsigerből írtózom mindenféle nemzeti ünneptől, de hogy mindezt bokáig hóban ünnepeljem is, na az már nagyon a basszameg kategóroia. El is sunnyognám, de nem lehet, Emma szerepelni fog, így csak Jura jön erősítésnek...