ADHD

Ma voltunk a Finotában szülői megbeszélésen. Azzal kezdte a doktornő, hogy teljesen egyértelműen, minden tekintetben abszolute fimota. Hatalmas kilengések vannak a teljesítményében, nincs számfogalma, a színekhez szinte hozzá sem szagol, fogalma sincs a munkákról (orvos, eladó, stb, ilyenek).
Viszont nagyon fejlett a logikai képessége, erősen kommunikatív, jól irányítható. Hozzátette, hogy természetesen egy gyerek sem fejlődik egyenletesen, különösen igaz ez a fimotákra.
A hangképzése nagyon rossz, a figyelemzavar ezen a területen mutatkozik meg leginkább, a legfontosabb most a mielőbbi, logopédiai fejlesztés lenne. Hangképzés, szókincsbővítés, logopédus segítségével, és otthoni gyakorlatokkal.
A bhrg, amire elkezdett járni, teljesen elég neki a heti egy alkalom, felesleges mindenhová elvinni fejleszteni.
Nagyon fontos számára az odafigyelő, szeretetteljes közeg, hogy ne sérüljön az önképe. Ő úgy látja, hogy ez megvan, hiszen vidám, kiegyensúlyozott kisfiú, és a velünk való beszélgetés során úgy látja, hogy jól csináljuk eddig is, amit csinálunk. Igen, az ember tanul ezt azt menet közben...
A bölcsi is pont ilyen, és egészen biztos vagyok benne, hogy az ovi is az lesz. Jó helyen vagyunk, jó úton.
Ha menet közben nem merül fel kérdés, akkor 5 évesen érdemes őt visszavinni, egy teljes körű felmérésre, ahol az összes részképességet is nézik, és akkor elindítani egy komplex fejlesztést, úgy a részképesség-zavarokra, mint a viselkedésre (viselkedés-terápia, később kognitív viselkedés-terápia).
Így nagy hirtelenjében most ennyi, meg lett még említve a ritalin is, de azt hiszem még túlontúl korai lenne erről gondolkodni.
Amikor rákérdeztem, hogy mi a helyzet ezzel az ADHD dologgal, akkor elmondta, hogy igazából ez mindig együtt jár, csak eltolódhat egyik, vagy másik irányban. Milos esetében azt mondaná, hogy középsúlyos, kevert ADHD-ról van szó, tehát legalább annyi figyelemzavar van jelen, mint amekkora impulzivitás, de egyik sem extrém súlyos.
Egyébként meg egy imádnivaló, elbűvölő, szupercuki kiskölyök. Na ezt speciel eddig is tudtuk... :-)

Tegnap 1.

Különlegesen változatos napom volt tegnap.

Volt lent és fent, rossz és jó, meglepő (és mulatságos).

Reggel Virágnál indítottuk a napot, aki logopédus, és fejlesztő pedagógus. Miloskát vittem hozzá, mert egy jó ideje motoszkál bennem, hogy valami nem stimmel, jó lenne, ha ránézne egy hozzáértő ember.

Miután átküzdöttem magam a szokásos családi hátráltatáson (Miért akarsz minden gyerekbe valamit belebeszélni? Feltétlenül diagnosztizáltatni akarsz mindent? Nem is olyan vészes a helyzet, végül is csak 3 éves.), összeszedtem a gondolataimat, és előadtam Virágnak.

Miloska bár gazdag szókincse van, gyönyörű mondatokban, nyelvtanilag teljesen helyesen beszél, de szinte totálisan érthetetlenül. Középtől hátrafelé nem képez hangot (nyomokban sem), csak elől. Ezért minden mondanivalója valahogy így hangzik: etetepetete. Őt is halálba frusztrálja, no meg minket is, hiszen ha nem értjük meg, dührohamot kap.

Rettenetes egy Rontó Pál, minden atomjaira hullik a kezében, sokszor direkt rombol, csapkod, dúl.

Én azt gondoltam, hogy itt valami nagymozgásos probléma lesz, logopédiai vonalon pedig néhány jótanács, hiszen tudom, hogy 3 évessel nem szoktak még foglalkozni.

Azzal indítottunk, hogy majdnem elkéstünk, mert indulás előtt derült ki, hogy megevett egy csomó kutyatápot, amit az anorák ráadásakor visszahányt. Komplett ruhacsere, mosdás, fogmosás.

Miloska hozta a formáját, pörgött, mint a búgócsiga, minden játékot meg akart nézni, felmászott mindenhova, folyamatosan beszélt (etetepetete). Átbeszéltük a terhességet, mozgásfejlődését, majd Virág a magatartási problémákra terelte a szót. Mutattam neki, hogy hát ő mindig ilyen, pörög, folyamatosan, ordítva beszél, erőszakosan kiköveteli a figyelmet, tör-zúz, egy étkezést nem képes végigülni (döbbenetesen nem), ugrál, le-föl mászik, székre, asztalra, padlóra, betöm mindent a szájába, majd kiöklendezi, a túró rudit eszi a felvágottal, teletömi a száját, kirohan a konyhából, stb. Még nézni is fárasztó.

Ordítva és folyamatosan beszél. Reggel ötkor kel, azonnal a legmagasabb fordulatszámon pörög, hogy éhes-szomjas, azonnal kér mindent.

Rettenetes rossz alvó, egy éves koráig két óránként kelt, kétévesen aludta át először az éjszakát. Mai napig nem lehet bemenni hozzá éjjel, mert azonnal felébred. Álmában is beszél, fel-felsír.

Dióhéjban többemberes, halálosan fárasztó gyerek.

Miután megbeszéltük, hogy első körben hallásvizsgálat szükséges, hogy kizárjuk a szervi problémákat, Virág elővezette a meglátásait. Szerinte, bár ez 3 évesen nem megállapítható biztosan, ez hiperaktív-figyelemzavar lesz.

Teljes és totális taglóként ért a hír, és hirtelen összeállt a fejemben a kép. A sok apróság, mint egy nagy puzzle apró darabjai, a helyükre kerülve kiadták a valódi képet. Virág elmondta, hogy az ő hatodik (hatodik!) gyereke hajszálpontosan ilyen volt ennyi idősen, mint most Miloska, mintha csak őt látná, amit mondok róla, pontosan stimmel.

Teljesen összetörve jöttem ki Virágtól, zakatolt a fejemben egy csomó dolog, újabb körök, diagnózisok, különféle terápiák, elintéznivalók.

Nem akarom tudni, miért, már nem érdekel. Valamiért változatosan problémás gyerek választottak engem az anyjuknak. Siránkozás helyett az a leghelyesebb, ha ezt egy megtisztelő feladatnak tekintem, hogy segíthetem őket az útjukon.

Rosszabb perceimben, pedig azt gondolom, hogy ez az egész egy nyilvánvaló félreértés, különben sem lehet ilyen kicsi gyerekről ezt megállapítani, "csak egy kicsit eleven harmadik gyerek".

Közben pedig azon röhögök, hogy mennyire elképesztően "más" világban élhetek én egy autistával, aki mellett egy vélhetőleg ADHD-s gyerek szinte fel sem tűnik.

A régi vicc új értelmet nyer, Hajrá Kovács néni! :-)

Terápiáról pár szóban...
A bilinek a tartalmát, amit az elmúlt három hétben felkavartunk, azt ma a fejünkre borítottuk. Mindig a harmadik alkalom a legnehezebb...

A házasságoknak korszakai vannak, mint a nagy földtörténeti korok.
Az első részében a barátok és ismerősök szerelmesednek, házasodnak.
A másodikban a barátok és ismerősök házasságában gyerekek születnek.
Most annál a résznél tartunk, ahol a barátok és ismerősök válni kezdtek (ahová csak nézünk).
Megjegyzem, a legjobbkor kezdtünk el terápiára járni...
Gondolom most jönnek majd a második házasságok és újabb gyerekek (ilyen is van már néhány).
Aztán nem tudom mi jön, de gondolom lesz majd egy unokás-nyugdíjas korszak, és a legutolsó végül az lesz, mikor annyit fogunk temetésre járni, mint egykoron esküvőre és keresztelőre.

szolg. közl.

többen kérdeztetek két dologról, az egyik a pszihológus, ahova járni kezdtünk, hogy miért is.
Az alap ok Iván volt, aki jó fél éve elviselhetetlen magatartást vett fel. Először a helyi nevtan-ban kezdtünk el járni egy pszihonénihez, de ő nem igazán jött be.
Akkor mentünk el a Baktay házaspárhoz, akiknek több könyvét is olvastuk, és nagyon szimpatikusak voltak számunkra.
Ott első körben ráébredtünk, hogy Iván csak jelzi, hogy valami nem stimmel - velünk. Semmi komolyra nem kell gondolni, egyszerűen csak teperünk a mókuskerékben, és egy kicsit beporosodtak a dolgok. Át kell struktúrálni a kapcsolatunkat, hiszen gondtalan szeretőkből háromgyerekes családdá váltunk az elmúlt nyolc évben.
Az nem kérdés, hogy szeretjük-e egymást, mert nagyonis, éppen ezért tennünk kell valamit, hogy mindannyian jobban érezzük magunkat a bőrünkben.
Így sem könnyű feladat, bele sem merek gondolni, hogy milyen nehéz lehet azoknak, akiknek valóban válságban van a házasságuk.

Második dolog, a névváltoztatás (és hadd válaszoljak itt, ahelyett, hogy több - ugyanolyan tartalmú - emilt kellene küldenem).
Szóval az én nevem S-né L. Judit Márta. Kutya hosszú, élhetetlen név. Én a lánykori nevemhez cseppet sem ragaszkodom, ehhez a családhoz tartozni nem túl nagy dicsőség. Szinte a kezdetektől fogva használom Jura vezetéknevét nemhivatalosan, mint S. Judit, hiszen az esküvő után rövidesen rájöttem, hogy jó nagy bakot lőttem ezzek a hosszú névvel.
Eddig csak a túl nagy macera tartott vissza, de már az sem, bőven van időm elücsörögni az okmányirodában, bankban, akárhol, hogy megváltoztassák a nevemet a szép új rövidre.
Ma hívtak vissza az önkormányzattól, küldenek egy nyomtatványt, amit kitöltve, tíz rugós okmánybélyeggel, és egy házassági anyakönyvi kivonat másolatával (azon szerepel a mostani nevem) vissza kell küldeni. Ők továbbítják majd a belügyminisztériumba, ahonnan majd megjön az engedély egyszercsak.
Írom majd tovább a fejleményeket.
Az egy nemvárt fordulata a dolognak, hogy Jura szinte könnyekig meghatódott ettől, szerinte ez egy plussz elkötelezettsége részemről - felé. Számomra viszont ez olyan természetes, mint a lélegzetvétel, nyolc éve S. Judit vagyok önmagam számára, most egyszerűen csak hivatalossá teszem.

Második nap a bölcsiben... Nem annyira vidám, mint amennyire őszinte poszt...

Ez a poszt főleg nem a bölcsiről szól, mert ott az történt, ami történni szokott ilyen esetekben, kicsit maradtam, majd eljöttem, Milos sírta rend kedvéért pár strófányit, de mire kettőt léptem, már nyakig a homokozóban vigyorgott.

Én meg eljöttem, és olyan rossz érzésem volt, mint már nagyon rég nem. Mérges voltam a világra, szorított a mellkasom, gombóc ült a torkomban, és alig kaptam levegőt.

Úgy éreztem, rávettek valami olyasmire, amit én csak fél szívvel támogatok, és azt a kedves kis lényt választom le magamról időnek előtte, aki a legodaadóbban viszonozza a szeretetemet.

Nyomorultságomban felhívtam Jurát, aki annyit mondott, hogy akkor végre legyünk már kettesben, és foglalkozzunk egymással.

Mire én azt találtam válaszolni, hogy úgy érzem, ezzel a bölcsi dologgal betetőzve én a képességeimhez mérten a maximumon felül teljesítettem, most ő jön.

Erre ő felcsattant, hogy mit akarok én még, hogy mit csináljon a munkahelyén?

Pedig én egy gondolatfoszlány erejéig sem gondoltam a munkahelyére, ez már megint csak az ő fejében járt.

Látom, hogy sok munkája van, értem is, nem várom el, hogy többet legyen itthon. De azt az időt, amit itthon tölt, azt töltse valóban velünk, velem.

Végül megegyeztünk abban, hogy úgy tűnik, elkezdett működni a terápia, felkavarodott a katyvasz, van mit rendbe tennünk.

Ezzel párhuzamosan aztán később eszembe is jutott, hogy Iván napok óta teljesen normális, nincsenek hisztériás rohamok, nincs eszeveszett rohangászás, nem panaszkodik hányingerre.

Helyére kerültek a dolgok, mi érezzük szarul magunkat, nem nyomjuk rá a hülyeségeinket.

Szóval jól van ez így, nem kellemes, de azt senki sem ígérte, viszont megéri.

Visszatérve Milosra, és a konkrét bölcsis történésekre, minden a lehető legjobban ment, Marika felhívott, és felszabadított egy csomó lidércet a mellkasomból, Milos szépen játszott, egyszer volt némi elkeseredés, mikor nem az volt, amit ő akart. De szépen evett, szépen el is aludt.

Kettőre megyek vissza, hogy már ott legyek, mikor ébred.

Újabb látogatás Zelkánál és Miklósnál

Az egész nagyon jól indult, mert vonatoztunk egy jót a Nyugatiba, és átsétáltunk Jura új irodáját megnézni, ott találkoztunk vele. Persze még folynak a munkálatok, hogy kész legyen az egy hónap múlva esedékes beköltözésre.
Onnan átvágtunk a városon, valami rettenetes dugóban. Egyszerűen döbbenetes számomra, hogy vannak emberek, akik fél négykor mennek hazafelé, és nem csak néhányan, hanem dugónyian...
Hát csak nem megy mindenki pszihológushoz?!
Hosszasan voltunk ott, végül kisütöttük, hogy Milos menjen csak bölcsibe heti 1-2 napra. Marika amúgy is tárt karokkal várja, születése óta számontartják, bérelt helye van a gondozó nénik ölében.
Egyrészt viaskodik bennem a rossz érzés, hogy milyen anya az olyan, aki azért adja bölcsibe a 15 hónaposát, hogy a lábát lógassa, meg eljárhasson kozmetikushoz, másrészt a dolgok összértékét tekintve valóban a pozitív irányba billen a mérleg. Heti 1-2 napon egy szerető közegben lesz, hasonló korú gyerekek között, játszanak vele, énekelnek, mondókáznak, cserében lesz egy kipihentebb, jókedvűbb anyukája, és Ivánnak is sokat fog jelenteni, hogy lám csak, Milos is megy bölibe, nem itthon van velem naphosszat.
Éppen ideje kicsit újraépíteni a megtépázott önbecsülésemet, pocsékul nézek ki, nem elég, hogy kövér disznó vagyok, az majd elmúlik a szoptatás végeztével, de meglehetősen nyúzott vagyok, zilált és szétszórt.
Én pedig nekilátok keresni, vagy szervezni kedvemre való tornát.

Kicsit nyomaszt, hogy nem haladunk a pszihoembertől kapott házival cseppet sem.
Sok dologban változtunk, például naponta többször mélyen egymás szemébe nézve szerelmet vallunk egymásnak, de ilyet eddig is csináltunk, ha nem is ilyen gyakran. És mondjuk nem is ez volt a feladat...
Kissé megcibálta a hangulatot az is, hogy T. barátnőm férje bejelentette, ő bizony nem szerelmes már, ezért elköltözik.
Szóval itt van nekem feladva a labda, hogy találjam ki a saját autonómiámat, de ez autonómia hiányában viszonylag nehéz. Mondhatni enmaga farkába harapó kígyó.
Kitaláltam, hogy majd jól elmegyek tornázni heti kétszer. De olyan torna, amire én szeretnék járni, csak este van.
Pénteken jobbára itt van anyu, az egy.
Egy másik napon meg hazajön korábban Jura. De mondjuk hétfőn menedzsmentmíting, kedden meg az ofiszkól, szerdán meg a nemtommilyenkól. Esetleg csütörtök?
Itt kicsit alábbhagyott a lelkesedésem.

Egyébként Jura sokkal jobban halad a saját házijával, miszerint hazaúton hangolódjon rá az itthoni dolgokra, és akkor egyből bevethető, amint megérkezik, és nem a wc ajtón keresztül kell vele társalogni az egész családnak úgy fertály órácskát.
Szóval haladunk, haladgatunk, de a nitrót még nem kapcsoltuk be, ahogy öcsike mondaná...

Tegnap belevágtunk egy családi terápiába velük, az első alkalom után azt mondhatom, hogy jól fogunk tudni dolgozni együtt, és segítségünkre lesznek abban, hogy átstruktúráljuk a dolgokat, és egy jobb, működőképesebb rendszert hozzunk létre, amiben mindenki sokkal jobban érzi magát, így Iván viselkedésbeli problémái is szűnnek majd.