Fogódzó képzés

A pénteki és szombati napunk pedig azzal telt, hogy lehetetlenül kényelmetlen széken ülve reggeltől estig szülői képzésen voltunk, hogy még többet megtudjunk az autizmusról.
Nagyon, nagyon, nagyon jó és hasznos volt. Tényleg. Minden perc és egy komolyabb aranyérbántalom megérte, hogy ott voltunk.
Többek között azt is megtudtuk, hogy milyen jogaink és kötelességeink vannak iskolai dolgokban, és az is kiderült, amit már régóta lehetett sejteni, hogy pontosan annyi jogunknak fognak eleget tenni, amennyit kiharcolunk magunknak. Na de mondjuk ezzel gondolom senkit sem leptem most meg.
Így történhetett az is, hogy megérett bennem az elhatározás, hogy az iskolai dolgokat márpedig sínre teszem (első lépést lásd lentebb). Ha elakadnék, az AOSZ-osok segíteni fognak, amiben csak tudnak, márpedig hozzám képest lényegesen többet tudnak.
Mivel az iskola részéről a jóindulat és az akarás megvan, ez már fél siker. A többit meg csak összetalicskázom nekik, ha másért nem is, de talán egy következő autista (párdon, megtudtam, ez elavult elnevezés, helyesen: autizmussal élő) kisgyermeknek kijárom az utat, az is valami...

Papper...

December 14-én voltunk a (leírom, mert annyira szép neve van, hogy muszáj) Pest Megyei Önkormányzat 1. sz. Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértői és Rehabilitációs Bizottság és Gyógypedagógiai Szolgáltató Központ (huhh, csuklókörzés) -ban, hogy megkapjuk Ivánnak az SNI kódot. Mondták, hogy 30 nap a fellebbezési idő, azon túl küldik a határozatot. Na azóta is küldik, ma reggel felhívtam őket, és közölték, hogy december 20. óta nem tudnak postázni, örömmel fogadnak, személyesen nagy szeretettel átadják a megfelelő papírokat (amit egyébként megnézett a hölgy, valóban kész van).
Ezekben a szép, és megható pillanatokban mindig felcsendül a fülemben Ibolyka ide vonatkozó csodás dala, Magyarorszááááág, salalala, taríram...

szolg. közl.

többen kérdeztetek két dologról, az egyik a pszihológus, ahova járni kezdtünk, hogy miért is.
Az alap ok Iván volt, aki jó fél éve elviselhetetlen magatartást vett fel. Először a helyi nevtan-ban kezdtünk el járni egy pszihonénihez, de ő nem igazán jött be.
Akkor mentünk el a Baktay házaspárhoz, akiknek több könyvét is olvastuk, és nagyon szimpatikusak voltak számunkra.
Ott első körben ráébredtünk, hogy Iván csak jelzi, hogy valami nem stimmel - velünk. Semmi komolyra nem kell gondolni, egyszerűen csak teperünk a mókuskerékben, és egy kicsit beporosodtak a dolgok. Át kell struktúrálni a kapcsolatunkat, hiszen gondtalan szeretőkből háromgyerekes családdá váltunk az elmúlt nyolc évben.
Az nem kérdés, hogy szeretjük-e egymást, mert nagyonis, éppen ezért tennünk kell valamit, hogy mindannyian jobban érezzük magunkat a bőrünkben.
Így sem könnyű feladat, bele sem merek gondolni, hogy milyen nehéz lehet azoknak, akiknek valóban válságban van a házasságuk.

Második dolog, a névváltoztatás (és hadd válaszoljak itt, ahelyett, hogy több - ugyanolyan tartalmú - emilt kellene küldenem).
Szóval az én nevem S-né L. Judit Márta. Kutya hosszú, élhetetlen név. Én a lánykori nevemhez cseppet sem ragaszkodom, ehhez a családhoz tartozni nem túl nagy dicsőség. Szinte a kezdetektől fogva használom Jura vezetéknevét nemhivatalosan, mint S. Judit, hiszen az esküvő után rövidesen rájöttem, hogy jó nagy bakot lőttem ezzek a hosszú névvel.
Eddig csak a túl nagy macera tartott vissza, de már az sem, bőven van időm elücsörögni az okmányirodában, bankban, akárhol, hogy megváltoztassák a nevemet a szép új rövidre.
Ma hívtak vissza az önkormányzattól, küldenek egy nyomtatványt, amit kitöltve, tíz rugós okmánybélyeggel, és egy házassági anyakönyvi kivonat másolatával (azon szerepel a mostani nevem) vissza kell küldeni. Ők továbbítják majd a belügyminisztériumba, ahonnan majd megjön az engedély egyszercsak.
Írom majd tovább a fejleményeket.
Az egy nemvárt fordulata a dolognak, hogy Jura szinte könnyekig meghatódott ettől, szerinte ez egy plussz elkötelezettsége részemről - felé. Számomra viszont ez olyan természetes, mint a lélegzetvétel, nyolc éve S. Judit vagyok önmagam számára, most egyszerűen csak hivatalossá teszem.

Beszokott, sitty, sutty...
Ma reggel már csak kicsit voltam vele. Remekül elvan, imádják. Mondjuk naná, tényleg imádnivaló kismókus.
A rámszakad nyomasztóan sok idővel megpróbálok valamit kezdeni, mondjuk régóta esedékes restanciákat letudni.
Az egyik nagyon régi vágyam a névváltoztatás. Nem gondoltam igazán bele házasságkötéskor, hogy élhetetlenül hosszú nevem lesz. Nagyjából azóta használom nemhivatalosan a rövidebb verziót. Most úgy döntöttem, hivatalossá teszem, mert ezzel a mostanival csak a baj van...
El is indítottam a dolgot...