Újabb gyilok

Fogyatkoznak az állatok, szerencsére tervezett ütemben.
Az előző alomból maradt három kisnyúl, akit nem vett át a veresi árus, így anyukájukkal növekedtek tovább. De már nagyok is voltak, és kezdtek ivaréretté válni, szűkös volt nekik az egyszemélyes ketrec, lépni kellett.
Találtunk egy embert, aki vállalja a munka erőszakos részét. Egy reggel eljött egy kis kosárral, és elvitte a három nyuszit. Két óra múlva visszahozta a nyuszik egy részét:

Tejfölös nyúlpaprikás lett a hús egy részéből, a combok le lettek fagyasztva, várják a későbbi gasztrolelkesedésünket.

Szerencsére tyúkfronton változatlan az állomány, bár Etus nagyon megijesztett, hosszasan betegeskedett, valószínűleg összetört benne a tojás. Nem volt szívem levágni, és úgy néz ki megtérül a türelem, mert Etus szépen összeszedte magát. Még nem tojik, és kicsit lassabb, de már bent alszik a többiekkel.

Gyilkosság a tyúkudvarban

A helyzet mostanában fokozódott a szárnyasok háza táján, a pimasz kis fekete kakas, és bandája kezdett nagyon elszemtelenedni. Elverték a többieket a kajától, verekedtek, zaklatták a szemérmes tyúklányokat.
Valamelyik nap kivitte a háremét az udvarból, a füvön legelésztek békésen, mikor megláttam őket. Ő persze egyből felsorakozott a kiskapunál, mint aki maga sem tudja, mit keres kint. Amikor visszament, a csajok teljesen elanyátlanodtak, alig tudtam beterelni őket.
Mivel ez a kakas volt az, aki Emmát megcsípte kisebb korában, nem volt kérdés a sorsa, vagy mondhatni végzete, amivel ma reggel találkozott is Veronka néni kése által.
Íme néhány nappal ezelőtt:

Megfogtam őket, tartottam a lábukat, Veronka néni pedig fogta a szárnyukat, hátrahúzta a fejüket, és nyissz. Pár perc, és már mehettek is a forró vízbe.
Az első nyisszantástól számítva fél órán belül jelentős változáson estek át nagy hangú madárkáim:

Jura teljesen ki volt borulva, annyira féltette a gyerekeket az élménytől, hogy inkább elvitte őket boltba, leveshezvalókat venni.
Mint később kiderült, csak ő volt ilyen érzékeny, Emma zokogásban tört ki, hiszen ő akarta kopasztani a pipiket, Miloska pedig vígan látott neki a bontásnak mamával:

Emma érdeklődően végigkísérte a boncolást, vidám történeteket meséltünk a megboldogultakról, a baromfik anatómiáját elemeztük. Végül nem maradhatott el egy kis bábozás sem:

A belsőségek főnek a cicáknak, a zsigereket a tyúkudvar megmaradt lakói fogyasztották el, az értékesebb részek pedig várják a további feldolgozást:

Összességében nagy élmény volt, úgy nekem, mint a gyerekeknek, nem kizárt, hogy kiterjesztem az állományt vágni való baromfival is.
Update:
tárkonyos kakasleves:

Tegnap egyébként megszületett az első tojás, picike, de nagyon formás, fényképet nem tudok mutatni, mert Miloska kicsit "játszott vele"...

And the winner iiiiiiiiiis....

Egyszerűen imádom az ovis családi napot. Isteni hangulat, móka, kacagás, evés, ivás, pálesz! Három éve különdíjasok lettünk a chili con carne-val, két éve győztünk a jókai bablevessel, tavaly nem indultunk, idén pedig ismét elsők lettünk az erdélyi csorba levessel.
Az idei téma az indiánok voltak, a csapatunk neve Villámló Fakanál volt, a főztünk művészneve pedig "rókákkal táncoló leves, a törzsfőnök ajánlásával tüzesvíz utáni napokra".
A bográcsot elszámoltuk, a miénk kicsi lett, Timi hozott egy nagyobbat, nem sok maradt belőle, mert híre ment, hogy haj de finom, csak úgy sorakoztak az emberek a tányérukkal. Nagyon sokat nevettünk, olyan gondtalan, jókedvű nap volt, mint amilyen ritkán esik meg az emberrel. Leginkább akkor, amikor sok jóbarát összejön, tüzet rak, hozzávalókat szel, mindenki kavar egy  kicsit az ételen, aki csak elmegy mellette.
Pedig még az eső is alaposan elvert minket. Eredményhirdetéskor egymás mellett ültünk a padon a csajokkal, izgatottan fészkelődtünk, és amikor megtudtuk, hogy mi nyertünk, sikítoztunk és ugráltunk, mint a bolondok.
Nagyon büszke vagyok magamra, mert tulajdonképpen én főztem, a többiek a kukta szerepét töltötték be. A szuper csapatpólónk Edinát dícséri, Brigi hozta az innivalókat (többek között isteni mézes-fahéjas tüzesvizet).
Az a helyzet, hogy nyerő csapat vagyunk...
Az oklevelünk:

Kéne már nagyon csináljak egy konyhablogot, látom én.
Legfőképp nem azért, mert mindenki csinál, sőt, főleg nem azért, de jó lenne a recepteket egy helyen tudni.
Van egy zsírpecsétes, ezer éves kockás füzetem, ami már meg van toldva egy csíkossal is, mert betelt, de azért lássuk be, a zsírpecsétes füzetkék idejétmúltak.
Még akkor is, ha számomra igen becsesek, hiszen a legtöbb receptet a papával diktáltattam bele. Megjegyzem nem eleget, vagy nem időben, vagy papa halt meg túl korán, mert sokszor most is nyúlnék a telefon után, hogy a tanácsát kérjem ebben-abban, de már nem lehet.
Nincs meg a túlvilág telefonszáma, és ha meg is lenne, vajon mi lehet a papa melléke?

Szóval receptblog, ahova most beírhatnám az imént legyártott "szilveszter" nevű süti receptjét, ami valójában persze egy sima linzer, tudjátok, az a baracklekvárral összetapasztott felül lukas virágforma teasüti.
Amióta az eszemet tudom, Karácsonykor nálunk van szilveszter. A spájzban lakik (puhul) papírdobozban, várva, hogy eljöjjön A Naaagy Alkalom, mikor asztalra kerül puhán és omlósan.
Na persze addigra mi, a gyerekek alaposan megdézsmáljuk, papáék meg úgy tesznek, mint akik ezt nem veszik észre.

Amikor kimértem a hozzávalókat a deszkára, és elkezdtem a késsel összedolgozni a száraz részeket, kicsit el is facsarodott a szívem. Nagymamám mozdulatait láttam hirtelen a kezemben, amit soha nem tanított, mégis belémívódott, szinte készségszinten. Ki tudja mennyit ültem a kisszéken mellette a konyhán, és csak lestem, hogyan süt-főz. Ragadozómadárként csaptam le a megürült krémes-tésztás edényekre, és bár minden alkalommal elhangzott papa szájából, hogy "jaaaaj, ne egyed, nem jó ízű, nyers tojás (élesztő, sütőpor, stb...) van benne", soha senki nem vette ki a kezemből, és valahogy mindig maradt az aljukon egy kevés...