Hasfájásrúl

Hát igen, a tankönyvek szerint nagyjából hat hetes korban kezdődik a hasfájás. Milos ma öt hetes, és elég egyértelműen kezdődik nála valami hasonló.
Arra már rájöttem, hogy akár csak Iván, ő sem bírja, ha kávét iszom (voltak előjelek, terhesen sem kívántam sokáig a kávét). Ami tőlem a létező legnagyobb lemondás.
Négy napja nem iszom kávét, és bár Milos megnyugodni látszik, rajtam a létező összes elvonási tünet kitört. Kezdve a nyugtalanságtól a kézremegésen át az éjjel nappal szűnni nem akaró fejfájásig, amit szó szerint megfejeltem a kocsiajtóval, szóval most már van egy hatalmas dudor is a homlokomon, ez biztosítja két napja a halántéktól halántékig nyilalló fejgörcsöt is.
Nyilván az is közrejátszik, hogy Milos éjjel kel 11-kor, 2-kor, majd 4-től óránként. Ez kávé nélkül erősen kileng az elviselhetetlen tartományba.
A tea sem hoz megfelelő eredményt, ráadásul csak a zöld tea mehet, mert a fekete tea is csikarja.
Meg az uborka, a krumpli, és jóformán bármi más, ami nem cukros tészta. Az pedig csak egy pár napig jópofa, utána broáf...

Nem is panaszképpen írom, csak mint egy ténymegállapításként, és nagyon remélem, ha újra gyerekre vágynék, előtte elolvasom ezt a posztot.
Na persze később ezekre az emlékekre a feledés jótékony fátyla terül, és csak az marad meg, hogy bár kel szopni, szépen vissza is alszik utána. Pár év múlva nyilván valami olyasmire fogok emlékezni, hogy hát igen, Milos a kezdetektől fogva remek alvó volt, sosem fájt a hasa, összességében rendkívül jó gyerek volt, az a pár hónap kávé nélkül pedig egyértelműen az én egészségemet szolgálta, gyerekjáték volt lemondani róla...

Szóval megyek is a gyógyszertárba, és megveszem a gripe watert...

Édes Emmám

Tegnap fekvéskor kibökte, pedig láttam rajta, hogy még beszélni is fél a dologról, legszívesebben nem beszélne róla.
Azt mondták neki az oviban, hogy szurit fog kapni. Ugye hogy nem?
Olyan reménykedve nézett rám, annyira remélte, hogy megnyugtatom. A szívem is belesajdult, annyira sajnáltam, úgy éreztem, hogy cserbenhagyom a válasszal.
Mert hát bizony fog kapni szurit. Vár rá a hatéves oltás. Ha eltitkolom, akkor hazudok neki, ha elmondom, beigazolódik a rettegése.
Szinte láttam, ahogy a nagyobb lányok piszkálják vele az oviban, ő pedig váltig állítja nekik, hogy ő bizony nem fog kapni szurit, és majd az anyukája is jól megmondja ezt.
Elmondtam, mert nem akartam hazudni.
Nagyon rossz volt. Még sokáig sírt, és sokáig nyugtatgattam.
Na persze a legnagyobb megnyugvást az hozta, hogy elmondtam, aki szurit kap, az utána ajándékot is választhat.

Paranya

Milos a bal szemét sosem nyitja ki annyira, mint a jobbat. Az első hetekben egyáltalán nem is nyitotta ki, fél szemmel sandított gyanakodva a világra.
Mondtam is tegnap a védőnőnek, aki megmosolygott. Azt mondta, egyszerűen arról van szó, hogy az a szeme kisebb, és hát az ilyen duci babák (höhö, finoman fogalmazva... mégis mit lehet mondani egy olyan gyerekre, aki heti fél kilót hízik - jobbára arcra...?!), na szóval az ilyen duci babák könnyen behízzák a szemüket, és a hájtól hurkáktól nem is tudják kinyitni...
Na tessék, én meg már komplex neurológiai rendellenességről fantáziáltam, pedig egyszerűen csak dagadt kissé husi a gyerek.

Mosollyal továbbra sem kényeztet szemtől szembe, a hatalmas vigyorokat és csiklandós kuncogásokat kizárólag a mellemnek tartogatja.

Már egy hónapos!
Hát igen, rohamtempóban öregszenek ezek a gyerekek...
Ez alatt az egy hónap alatt sokminden történt. A nagy zabálásoknak meglett az eredménye, egy kilót ráhúzott a születési súlyára (a legkisebb mért súlyára pedig majdnem másfelet).
Tegnap szép kerek 4990 grammot mutatott a mérleg.
Kinőtte az ötvenes ruhákat, és úgy tűnik, most hosszra gyúr, az ötvenhatosokban sem fog sokáig időzni.
Túl vagyunk az első betegségen is, egy egy hétig tartó taknyosságon (jobban belegondolva eddigi életének egynegyedében beteg volt).
Két-három óránként éhezik meg még mindig (vö. a súlygyarapodásával), bizony éjjel is.
Éjjel sokáig másfél óránként ébredt enni, ennek is megvan a maga szépsége, mégpedig az, hogy 2 napja már csak két és fél - három óránként kel. Ilyenkor reggel friss vagyok és üde.
Fürdeni utál, pucéran lenni utál, a tisztábatevést utálja.
Tulajdonképpen mindent utál, ami nem cicizés.

Már nem csak eszik-alszik csomag, többet ordít is, mert már nem alszik el olyan könnyen, viszont elég hamar elfárad még.
Érdeklődve nézelődik, kedvence egy plüss macska amit az ágyrácsra akasztottam neki. Ezt használtan szereztem a neten párszáz forintért.
A soktízezer forintos zenélő, forgó, fényjátékos hájtek hintát utálja.
Szépen emeli a fejét hason, úgy nézelődik egykét percig is.

Szociális téren is sokat fejlődött, egyszer véletlenül majdnem rámmosolygott, de aztán időben észbekapott. Már hajlandó rámnézni, összeráncolt szemöldökkel, csücsöri szájjal, kicsi manószemeiben egy aggszűz matektanárnő rosszallásával.
Vigyorogni kizárólag a mellemmel a szájában hajlandó, akkor viszont sokat és elégedetten, néha felkuncog duhaj jókedvében.

Összességében imádnivaló, klassz kiskölyök, megtiszteltetés az anyjának lenni...

Szombaton kiderült, hogy a természet bármennyire is titkolja, itt bizony tavasz van. Nagyon jót piacoztunk. Iván kicsit elveszett, de aztán meglett, a főtéren ült a szökőkút peremén, és az indián zenészeket nézte.

Közben Milos elkezdett nyígni, én pedig leültem egy padra a napsütésben, és megszoptattam. Közben néztem Jurát és a gyerekeket, ahogy a szökőkutat nézték, és a zenét hallgatták.

Arra gondoltam, hogy mennyit ijesztegettek, hogy majd milyen nehéz lesz három gyerekkel, csak egy-két ember mondta, hogy neki ettől kerekedett ki a világ, de mások leginkább csak a problémákat sorolták.

Hát vannak problémák persze, és rengeteg megoldani való feladat, de ott a padon végre meg tudtam fogalmazni az érzéseimet.

Ez a legjobb dolog, ami történhetett, Milosnak helye volt a családban a kezdetektől fogva, és most hogy megszületett, kerekké vált a család. Így vagyunk mi teljes egész.

Pedig Milos kezd életre kelni, már nem csak egy alvó kis csomag. Néha nehezen alszik el, éjjel másfél-két óránként kel, ordítani is szokott torkaszakadtából sokáig, és mégis...

A terhesszexben az a jó, hogy maximum 9 hónapig tart, nem is annyira szenvdélyes, cserébe rendkívül vidám, különösen az utolsó hónapokban sokkal gyakrabban végződik röhögőgörcsben, sem mint orgazmusban.
De a leges-legjobb dolog az benne, hogy egyszercsak elmúlik, és akkor olyan örömet lel az együttlétben az ember, mint a legnagyobb szerelem idején.
Vegyen Ön is mosómedvét terhesszexet!

Ps: ugye, ugye, hogy érződik, hogy sikerült majdnem(!) három órát egyben aludnom? Szinte sok is volt...

Tanácsadás

Egy héttel hamarabb mentünk, mert három hetesen a fiatalember még ragaszkodik a köldökcsonkjához. Nem kellett lápiszozni szerencsére.
Viszont megnézte a doki néni a torkát, szerencsére csak a takonykór van.
Az bőven elég is, második éjszakája ébred szegénykém (és szegény én) másfél-két óránként, mert csak szopi közben tisztul fel az orra.
A mérlegen 4,5 kg-ra mázsálták az én csöppemet, ez kicsi hijján egy kilóval több, mint a legkisebb mért súlya...
Hosszra továbbra is 54 cm, ez vicces, a fejkörfogata meg még kevesebb is, mint amivel született. Legalábbis a védő néni centije szerint...
Szerencsére most egy hónapra békénhagynak minket, csak pisit kell vinni.

Tegnap megvolt az első egyedüli utunk Milossal. Jó fiú volt, 4-re végzett a kajálással, tiszta pelusban, álmosan pislogott, mikor beraktam a hordozóba.
Részéről végigszunyálta az egész utat.
Nagy nehezen bekötöttem az ülésbe (bakker alig fér el az anyósülésen...), és az ovihoz érve használatba vettük az új hiperszuper babakocsi vázat. Tényleg egykezes!
Az oviban volt hű meg háá, meg deszép babaaa. Emma és Iván pedig büszkén mondta mindenkinek, hogy ez a baba csak az övék, és sütkéreztek a dicsőségben. No meg persze az is számított, hogy csak ők nyúlhattak hozzá...
Szépen hazajöttünk, és vidáman töltöttük az estét, amíg apa haza nem ért...

Nőnek, növögetnek.
Néhány éve ábrándozunk erről, hogy az milyen lesz, mikor egy hétvégén végre alhatunk, a gyerekek nem fognak bombaként az ágyunkba vágódni hajnali hatkor.
(Azért az is az igazsághoz tartozik, hogy elég jó alvók voltak mindig is, panaszra nem sok okunk volt eddig sem.)
Pár hete Emma felnőtt.
Reggel felkel, lemegy a földszintre, bekapcsolja a tévét (mindig a bebén, vagy a jimjam-en van), és csinál magának reggelit (csokigolyót tejjel). Iván néha csatlakozik hozzá, kap reggelit Emmától, vagy csinál magának.
Na mi ebbe az istenkirály helyzetbe szültünk bele egy újabb gyereket...
Még szerencse, hogy Milos továbbra is imádnivaló, jó természetű gyerek, öröm vele az élet.
Azért így nagyon könnyű háromgyerekesnek lenni...

Nőnap
Én nőnapra virág helyett inkább alvást kértem, és kaptam is, igaz csak egy nappal később...
Milos egész jól tartotta a 2,5-3 órás ébredéseket éjjel, és csak egyszer kellett szívni az orrát.
Én tegnap este megpróbáltam megnézni a Bones-t, de képtelen voltam ébren maradni. Esélytelen vagyok egy 10 után kezdődő film megnézésére.
Reggel Iván bejött, és akart valamit, de én olyan kómás voltam, hogy nem is emlékszem rá, mit mondott, csak arra, hogy könyörögtem neki, hagyjon aludni.
Szegény látta, hogy nem tud velem mit kezdeni, szóval békénhagyott.
Reggel f9-kor ébredtünk Milossal, felkaptam a kis tátotogó madárkát, és lecaplattam a földszintre. Mi ez csend? Már nem is voltak otthon. Jura összekészítette őket, és már el is mentek az oviba. Iván úszócucca itthon maradt, de később kiderült hogy direkt, hiszen Iván nem akart ma úszni...
Egy biztos, kipihentebb vagyok, mint terhesen...

Milos csúnyán lebetegedett. Elkapta (vagy az Emmától, vagy anyutól) a takonykórságot.
Szegény kismókus még alig múlt két hetes, de már megismerkedett a Naagy Orrszívó Porszívó Szörnnyel.
Szóval szívom az orrát éjjel-nappal, kúrálom homeós cuccal (az egyébként tényleg szuper), hallgatom a köhécselését, és nagyon csúnyákat gondolok aznak a felmenőiről, akik azt híresztelik, hogy az anyatejes gyerekek nem betegek...

Ez az ezredik bejegyzésem ebbe a blogba!
Hurrá!

Ivánduma

Tegnap tettünk így öten egy kisebb kirándulást a Balaton partra a babakocsiért.
Milos az út közepén (autópálya, 150 km/h offkorsz) elkezdett éktelenül üvölteni, de mint akit nyúznak. Hiába csitítottuk csak ordított egyre szürkülő fejjel.
Próbálkozásainkat megunva Iván rezignált hangon megszólalt hátulról:
- Azt mondja, hogy vegyétek már le azt a kurva sapkát!
Levettem, és láss csodát, Milos elégedetten elhallgatott és visszaaludt...

Pénteken ötgyerekesek voltunk:



Milos végigszunyálta a bulit. De hogy mit csinál négy testvér egy szeles koratavaszi délutánon?
Hát játszanak. Na jó, egy kamasz lány már inkább a netezést választja a duplózás helyett...



De ha apa is beszáll a mókába, akkor mind az ölében teremnek... (Na jó, Milos mindeközben tovább szundikált...)

Milos 2 hetes

Milos szerint az élet

egy hatalmas cicizés, amit bosszantó dolgok szakítanak meg, úgyis mint alvás, kakilás, pelenkázás, fürdés.

Egyetlen megoldás létezik, bármiféle probléma merül fel.

Ha éhes, ha álmos, ha pisilni kell, ha kakilni kell, ha csikar a pocak, ha megijed, ha fázik, ha melege van, mindenre csak a cici hoz enyhülést.

Ha jobban belegondolok tulajdonképpen a férfi lét alapjai meg is vannak, innetől már csak szocializálódnia kell...

Nem tudom létezik-e a bébiblúznak ellentéte, de az biztos, hogy én abban az állapotban vagyok.
Tökéletesen kerek a világ, boldog vagyok és kipihent. Végre tudok aludni, ha 3-4 órát is, de akkor legalább mélyen alszom.
Persze könnyű egy ilyen remek gyerek mellett.
Kezdi beállítani a napirendjét, reggel 1-2 órát már ébren van, fekszik az ágyában, nézelődik, dumál, röfög, hadonászik.
Közben én el tudom indítani a napot, zuhanyzom, felöltözöm, összeszedem a szennyest, a szétdobált pelusokat, kiürítem a szemeteseket, berakok egy mosást, stb...
Aztán elszunnyad egy órára, azalatt megreggelizem, esetleg begíújtok a kályhába.
Aztán egész nap eszik-alszik üzemmódban van, max negyed órákat van ébren.
Este megint ébren van egy órácskát, fürdés, hosszú szopi és alvás.
Éjjel 3-4 óránként ébred, kényelmesen falatozik, és szinte azonnal vissza is alszik. Ha még ébren van és úgy teszem le, akkor is visszaalszik néhány perc röfögés után.
Sajnos muszáj éjjel is pelusozni, mert iszonyat sokat pisil, reggelre simán kifolyik a pelusból, ha nem teszem tisztába éjjel.
De szerencsére nem szokta zavarni a visszaalvásban a pelusozás sem.
Remélem ezt a jó természetét megőrzi, és nem csak az újszülött demó üzemmód ez még...

Nagycsaládosak lettünk, ez egészen nyilvánvaló.

Nagy örömöm, hogy Emma és Iván teljesen lenyugodott, amióta Milossal hazajöttünk. Rettenetesen stresszelte őket a várakozás.

Most minden nyugis és nagyon jó.

Persze Milos egyelőre nagyon jó baba, egyedül az esti fürdetést nem szívleli, azt őrületes hangerőn ordítja végig.

Így:

Tegnapelőtt pelenkázásnál sem hagyta abba, rezegtek az ablakok a hangerőtől.

Emma és Iván nagyon meg volt szeppenve, a nagy stresszt végül úgy oldották fel, hogy felkucorodtak az ágyukra, és szoptatták az alvós állataikat.

Milosügyek

Megejtettük az első látogatást a nefrológián.
Elképesztő, hogy az ország egyik legelismertebb specialistája egy négy négyzetméteres kis lyukban rendel a betegfelvételi pult mögött a lépcső alatt.
Van egy pici tetőablak, hogy éppen ne fulladjon meg az ember abban a nyomasztó kis helységben. Tisztára mint Mr. Weasley irodája a HP-ből.
És ide özönlik hozzá az ország minden tájáról a sok vesebeteg kisgyerek. Szégyen az országra, a kórházra...

Csináltak egy alapos hasi UH-ot, amin kiderült minden, amit eddig is tudtunk. Jobb vesében nagyfokú tágulat, alaposan elvékonyodott kéregállmány, bal vesében enyhe tágulat, egész jó vastagságú kéregállomány. Úgy tűnik a VUR (reflux - vizelet visszaáramlása a hólyagból a vesékbe) sem kizárható.

Április 16-ra kaptunk időpontot MAG-3 izotóp vizsgálatra, ami arra jó, hogy feltérképezik a teljes veseműködést, ezáltal képet kapunk arról, hogy hol is van a szűkület.
Nem kellemes vizsgálat, branülön keresztül sugárzó anyagot fecskendeznek be, majd egy vákuumágyba fektetve a kis pácienst nézik az izotóp útját a kiválasztó rendszerben.
A vákuumágy azért kell, mert fél-háromnegyed órán át mozdulatlanul kell feküdni.
Nagy valószínűséggel ezután műtét következik.

De addig is pihi és nyugi...

Milos születése

Nem volt titok, hogy mikor jön el a nagy nap, hiszen Milos veseproblémái miatt indított szülés lett megbeszélve.
Próbáltam a lelkére beszélni, hogy induljon el magától, de nem hallgatott rám, az utolsó pillanatig szeretett volna a kuckójában tartózkodni. Hóesésben úgyis mindig aludni szokott, minek bajlódjon a születéssel, ha durmolni is lehet a jó meleg kuckóban.
Előző nap szép szabályos fájásaim voltak, reménykedtem, hogy talán mégis lesz valami, de éjszakára elmúltak.

Reggel izgatottan indultunk a kórházba, kicsit el is késtünk. Én nagyon féltem, szinte mindentől, ami aznap rám várt.
Kaptunk egy szép szülőszobát, rámkötötték a ctg-t, és vadásztam a szívhangot, mert Milos mindig elbújt előle.
Nyolckor a doki megnézett, bő két ujjnyi (mégiscsak volt hatása az előző napi fájogatásnak), burok áll, fej nagyon fent. Feküdnöm kell, nehogy a burokrepesztés után előreessen a köldökzsinór (aztán szülés végéig úgy is maradtam hanyatt fekve, ez elég pocsék is volt, viszont lemaradt a beöntés és borotválás is, amit azért kicsit bánok). Nyolckor megtörtént a burokrepesztés.
Volt néhány rendszertelen fájásom, de a helyzet odalent változatlan volt, így megkaptam az oxitocint. A szülésznő hosszasan babrált a gyógyszeradagoló géppel, Jurával együtt próbáltak rájönni, miért küld mindig hibaüzenetet.

Közben én már éreztem az oxitocin hatását, erősödtek, hosszabbodtak a fájások. Felidéztem a legzéstechnikáról tanultakat, és megpróbáltam alkalmazni.
Próbáltam befelé figyelni, elengedni a rettegésemet és megélni a fájásokat a maguk teljes valójában. A légzéstechnika és ez valóban segített, mindig csak az adott fájásra, vagy szünetre koncentrálva egészen elviselhető volt a fájdalom.
A néha rámtörő rosszullétekre gyümölcslét ittam, az sokat segített. Jura végig ott sertepertélt körülöttem, mindig kitalálta, hogy mire van szükségem, nézte a fájásokat a ctg papíron.
Amikor sűrű hárompercesek voltak már, újra megvizsgált a szülésznő, szinte semmit sem tágultam. Pár szóval lelket öntött belém. A baba nagyon fent van, nem tudja a feje feszíteni a kijáratot, ezért az erő arra megy el, hogy Milost lejjebb lökdösse. Mennyivel jobb volt ezt hallani, mint hogy egy óra alatt semmi sem történt, hiába fáj piszkosul.

Gyorsan meg is ragadtam az alkalmat, és kértem EDÁ-t.
Nagyjából húsz perc múlva meg is jött az anesztes team, egy öreg dokibácsi vezényletével nekifogtak. Ott és akkor azt sem tudtam, mitől rettegek jobban. A fájásoktól, vagy az EDA beadásától.
Az EDA igenis fájt, én csak nyüszítettem, mert közben jöttek a fájások is, és szorongattam Jura kezét. Az egyetlen biztos pont volt a világban. Arra gondoltam, hogy ebbe én most bele is halnék, ha nem jöhetett volna be velem.
Végül meglett az EDA is, mindenki bíztató volt és nagyon kedves, míg várták hogy hasson valamiről sztorizgattak, de már akkor sem figyeltem, most sem tudom, nem is érdekelt, de nem is zavart.
Kezdtek enyhülni a fájások, én szóban és gondolatban szentté avattam az EDA kitalálóját és az anesztes doki bácsit, de még a szülésznőt is, aki elintézte nekem, és bár kicsit félrecsúszott (a méhem tetejét és alját éreztem, és a bal lábam teljesen elzsibbadt). Közben sutyiban felcsavarták az oxitocint is.
Volt úgy háromnegyed óra pihenőm, amikor a fájások bár gyakrabban jöttek és erősebbek voltak, de én sokkal enyhébbnek éreztem őket, eufórikus hangulatba kerültem, nevetgéltem. Mindeközben őrületes tempóban tágultam, köszönhetően az EDÁ-nak.
Aztán egy idő után kezdett elmúlni az EDA hatása, egyre brutálisabbak lettek megint a fájások, de még mindig volt egy kis pereme a méhszájnak, ekkor megkaptam a második adagot is.
A lábam újra teljesen elzsibbadt (Jura húzta fel vizsgálatoknál), de szinte azonnal tolófájásokat kezdtem érezni.

A szülésznő szerint nyomhattam volna, a dokim erősködött, hogy még nem. Kicsit összevitatkoztak a lábaim között, miközben én sírtam a kimerültségtől és az elszuszogott tolófájásoktól. Az EDA hatását most már cseppet sem éreztem.
A dokim közben kétszer elsündörgött, a szülésznő pedig hívta a csecsemősöket, hogy itt baba lesz hamarosan. Elhúztak egy kis ablakot, amin túl a csecsemő ellátó szoba volt.
A szülésznőm végre előkerítette sokadjára is a dokimat. Végre nyomhattam, elérkezett az én időm, a szülésben ezt szeretem a legjobban.
A szülésznő bíztatott, segített, a dokim csak ténfergett.
Én csak nyomtam, nyomtam, nyomtam, vagy fél órán keresztül, de Milos mindig visszacsúszott. Nem ezt szoktam meg, én három fájásra mindig kitolom a babáimat.
Egyre feszültebb lett a hangulat, két fájás között aggódva néztünk egymásta Jurával, egyikünk sem merte megkérdezni, mi lehet az oka, hogy nem jön ki ez a gyerek.

Végül a szülésznőm rápirított a dokimra, hogy most már aztán segítsen a dolgon, ő meg nagy duzzogva elkezdett valami sámlit keresgélni. Ha fel tudok kelni, tuti megrugdosom, de ehelyett csak nagyon csúnyákat gondoltam az összes felmenője felől.
Végül csak odaállt, és a következő fájásnál mindent beleadtam, ő meg könyökkel és alkarral rásegített. Nagyon jólesett, ez volt az a plussz erő, ami eddig hiányzott, éreztem, hogy átbukik a kis fej ott, ahol eddig nem sikerült neki. Elöntöttek a könnyek a megkönnyebbüléstől, és szinte azonnal éreztem is a szétfeszítő fájdalmat, ahogy Milos feje befeszült a kijáratba.

A szülésznő gyakorlott mozdulatokkal tágította neki az utat, diktálta a légzést, bíztatott. Szóltak, hogy nyissam ki a szemem, nézzem meg a kisfiam. Hatalmas csatakos sötét hajú kis fej nyomakodott miliméterről miliméterre kifelé. A szétszakító fájdalomtól, és a megkönnyebbüléstől folytak a könnyeim.
Lassan kibukkant a kis feje, a szülésznő gyakorlott mozdulatottak segítette ki a kis vállakat, mire a kis jövevény erőteljes hangon felsírt, noha félig még bennem volt. Felnevettem, mert a bátyja is pont így jött a világra, ordított még a megszületése előtt. Végül kicsusszant az egész gyerek, egyből rám tették, én sírtam és nevettem, és csókolgattam a forró, maszatos kis fejet.
Jurára néztem, aki az átéltek hatására szintén magán kívül volt, valami kedveset mondogatott nekem, de én szinte nem is hallottam, egy másik világban voltam a rajtam szuszogó kis élettel.
Neki pedig nevetve szóltak, hogy no hát apuka, vegye elő a fényképező gépet...

Néhány perc múlva kezdett visszaszüremleni a külvilág a tudatomba, hálás voltam a szülésznőmnek, hogy nem kapták le rólam szinte azonnal a babát. Közben elkészültek a köldökcsatokkal, apa elvághatta a köldökzsinórt.
Egy pillanatra felemelték nekem Milost, hogy teljes újszülött szépségében gyönyörködhessek. Az a kép talán örökre belém égett, ahogy nagyon morcos fejjel, behúzott végtagokkal, nagyon csatakosan, de mégis tökéletesen formásan méltatlankodik a szülésznő kezében.
Milost átadták a kis ablakon, apa is elloholt utána. Rám még várt egy kis feketeleves. A szülésznőm kedvesen bíztatott, néha megnézte, levált-e a méhlepény.

Közben hallottam a nagy álmélkodást a szomszéd szobából, Milos hatalmas baba, 3910 gramm, és a fejkörfogata óriási, 37,5 cm. A hírre, hogy mekkora fejű babát milyen kis nő szült odatódultak a többi szülésznők és csecsemősök. Ámuldoztak és gratuláltak, mint valami szomszédasszonyok egy kis faluban.
Már hozták vissza Milost, mikor megszületett a méhlepény. Akkor könnyebbültem meg igazán végre először. A szülészésznő szerint az is nagyon nagy volt, és volt egy kis melléklepény is, meg is mutatta nekem.
Hosszadalmasan és nagyon alaposan átvizsgáltak kívül-belül, hogy minden rendben van-e, de rendben volt, rajtam egy horzsolás nem esett, hála a profi szülésznőmnek.
Közben Jura ott ült mellettem, kezében a pólyába csavart Milossal, és mindenről megfeledkezve csak nézte, becézte, nevetgélt a kis grimaszain. Ez a látvány azóta is sokszor eszembe jut, és mindig megmelegszik tőle a szívem.

Mikor végre végeztek velem hármasban maradtunk, megkaptam Milost is. Jura segített mellre rakni, mert én minduntalan beleakadtam a belőlem lógó zsinórokba. Ez az erős kislegény szinte azonnal rácuppant, és erőteljesen szopni kezdett.
Hosszasan szopizott, majd elszenderült. Kicsit megpihentem én is, Jura pedig értesítette az értünk izgulókat az örömhírrel.
Nagyon hálás vagyok neki, hogy ott volt velem, hiszem azt, hogy ezt a szülést együtt csináltuk végig.
Piszok mázlista is vagyok, mert hiába nem volt szabad szülésznő választás, én mégis kifogtam Fazekasné Zsuzsát, akiről ódákat zengenek a neten, és nem ok nélkül. Nagyon hálás vagyok neki a profizmusáért, az empátiájáért, a kedvességéért.

Milos - elso napok

Emmaduma

Szoptatom Milost, Emma elgondolkodva néz minket, majd nagy komolyan rám néz, és azt kérdezi:
- Anya! Ez itt tényleg Milos?

Köszönjük a drukkolást, és a gratulációkat!

Tegnap hazajöttünk a kórházból, amint rendezzük a sorainkat írok részletesen is.

A veséjéről pár mondatban:

A kórházban jóformán minden nap készült UH. Ezek szerint a jobb vese stabilizálódott egy elég rossz állapotban, hatalmas tágulattal, nagyon kicsi kéregvastagsággal. A vizsgálatot végző neonatológus doktornő szerint sürgős beavatkozást nem igényel a dolog, de sajnos elég valószínűnek tűnik, hogy ez a vese károsodott. (A bal vesében nem vészes a helyzet, az a jobb helyett is állja a sarat.) Elég nagy a valószínűsége, hogy rövid időn belül műtétre lesz szükség.

A doktornő beszélt a nefrológus gyerekgyógyásszal, péntek délelőttre egyeztetett nekünk időpontot hozzá, és elkezdjük a kivizsgálásokat, hogy pontos képet kapjunk a vesék állapotáról, működéséről, és a további teendőkről.

Miloson mindez nem látszik, pontosan úgy viselkedik, mint bármely más tökéletes kisbaba, egyelőre demo üzemmódban van. Jelenleg csak az eszik-alszik-pisil-kakil funkciók működnek rajta. A teljes verzió letöltése folyamatban van, pár hetet még igénybevesz :-))

Bónusz kép kétnapos korából.

Milos megszületett

Hóhahóó

Holnap szülünk
Hát itt a vége. Próbálom kiélvezni a mai napot, utoljára pocakosan, de leginkább csak terhesnek érzem magam továbbra is.
Nyúl vagyok, és parázok a szüléstől, elég nehéz ez így, hogy tudom, holnap reggel fél nyolckor indul a menet. Előkészítés, burokrepesztés, oxitocin.
Másrészt fizikailag útban van a hasam, ami már tényleg brutálisan óriási, állítólag egy közel négy kilós fiúcska lakik benne, hát ezt is meglátjuk holnap.
Még mindig tilalom van, tökéletesen ellentétes híreket hallok az apás szülésről, amiből csak annyit tudtam leszűrni, hogy Jura vagy ott lehet, vagy nem.
Hát ez már két hete is így volt.
Éjjel háromtól ötig nem aludtunk Milossal, próbáltam kérlelni, induljon magától, lehetőleg éjjel, de a füle botját sem mozgatta, csak a fenekét szánkáztatta jobbról balra, majd vissza a hasam tetején, és aztán megpróbálta a lábaival az alsó bordaívemet feltolni. Majdnem sikerült is neki...

Májsziügyek megen

Szombaton még kihasználtuk az ajándék potyahétvégét, és csavarogtunk egyet Jurával. Kapóra jött a Valentin nap is, elhatároztuk, hogy elmegyünk étterembe is.
Emma megígértette velünk, hogy veszünk neki cumit. Szívem vajból, agyam tésztából, megígértem.

A Brendonba mentünk, mert speckó kívánságok voltak, macis legyen. Álltunk álltunk a cumik előtt, és tanakodtunk.
- Basszus -nyavajogtam - ezek olyan kisbabásak.
Jura egészen furcsán nézett rám, és tagoltan azt mondta:
- De hát a CUMIK előtt állunk...

Bakker, télleg, ott állunk a cumik előtt, aminek legkevésbé sem célközönsége a hatéves korosztály.
Így aztán elgondolkodtunk, milyen mondatottal is fogunk fordulni az eladókhoz a következő években. Pl:
- Elnézést! Van esetleg Harry Potteres cumi? vagy
- Bocsánat! Emós cumit tartanak? esetleg
- Khm! Swarovszky kristályos cumit keresek... érettségire lesz... neadjisten
- Ezt a gyűrűdíszest kérném. Be tudnák csomagolni? Nászajándéknak szánjuk...

Baszki péntek 13. és zuhog a hó!

Nyílj meg föld alattam.

Tegnap este történt a boltban, ahova ovi után mentem be a gyerekekkel.
Állunk a sor kellős közepén, körülöttünk százezer ember.
Emma (jó ovis módjára) süvöltve közölte velem:
- Anyaaaaa! Én folyton pukizooook!

Nyílj meg föld szép csendben, és nyelj el engem iziben... Lopva a körülöttünk állókra pillantottam. Szegények próbáltak nem túl hangosan és feltűnően röhögni.

Ezek után az én drága kislányom kibontotta a kindertojást, amiért hosszasan könyörgött, és kidobta a csoki részét.
Elhűlve kérdeztem, hogy mit csinál. A világ legtermészetesebb módján válaszolta: vigyáz a fogaira.
Ááááááááááááááá...

Emma kétségkívül száz százalékosan nőből van.
Az előbb nyomott egy klasszikusan mensizős hisztit azon, hogy nincs tavaszi cipője... Öhhh bakker, mi vár még ránk...

Punnyadok a gép előtt, mondhatni csak reszelgetem itt a körmömet.
Valami tompa kábulat ül rajtam, elfáradtam no, két napig bent a városban, izgulni, menni, vizsgálóasztalokra feküdni, reménykedni.
A tegnap délutáni eufória (ahogy az a Nagykönyvben írva vagyon) ma szolíd fásultsággá változott.
Biológiai oka van, mondják az okosok, kifáradnak az örömhormon termelő sejtek, és átlagon alul végzik a dolgukat.
Igaz lehet ez, mikor egyszer kipróbáltam egy fél extasit, egy napig szerelmes voltam a világba, a világ is belém. Aztán jött két hét depi.
Jaj, jaj, mit válaszolok majd a gyerekeimnek, ha megkérdezik, hogy anya, te drogoztál valaha? Igazat mondjak, vagy okosat? Hát azt mégsem mondhatom, hogy igen, drogoztam, és állati jó volt... Bakker...
Szóval csak punnyadok itt, és hülyeségeken agyalok.
Tulajdonképpen bármin szívesen agyalok, csak arra ne kelljen gondolonom, hogy hát igen, eljön majd az a nap, amikor fel kell feküdni arra a keskeny, kényelmetlen asztalra, lábakat a kengyelbe, és jön a tuti...
Azt mondják, ilyenkor valami nagyon kellemes dologra kell gondolni. Hogy például egy napsütötte tengerparton sétálok. Ezt a tengerpartos dolgot már próbáltam, nem jött be.
Az meg nem túl ősanyás, ha arra gondolok, hogy heverünk a haverokkal a kanapén, szívjuk a dzsangát, és váltjuk megfele a világot, vagy csak röhögünk agyatlanul egy repedésen a falon...
Vagy mondjuk még jobb lenne egy jól időzített megfelelő helyre és módon beadott EDA.

Milosügyek

Hétfőn igen kellemes meglepetés ért minket az UH-on. Milos veséje javult! Csökkent a tágulat, nőtt a kéregvastagság.

Így Hajdú doktornő szerint sem indokolt cseppet sem a császár. És az indítás is ráér, na nem túl sokáig, de a jövő hétig még igen.

És ezt írásba is adta.

Így aztán tegnap a dokival meg is állapodtunk, hogy ha addig nem indul be magától, akkor jövő hét csütörtökön indít (vizsgálat közben tett is róla, hogy akár be is induljon, ha nagyon akarna...)

Méhszáj szűk egy ujjnyira nyitva, de a feje még nagyon magasan van, most még elég kockázatos is lenne indítani, kilenc nap alatt még tágulhatok is, és a feje is beilleszkedhet.

És addigra valószínűleg a tilalom is végetér a kórházban.

Nem akarok nagyon előre inni a medve bőrére, de ez így nekem most nagyon klappol.

Milos persze édesdeden szunyál mint mindig, ha esik a hó, ő bizony nem bánja, hogy még a jó meleg kis kuckójában héderelhet további egy hetet.

Ami azt illeti, nem csak az alvási szokásai szerint kis medve, de a súlya szerint is.

A gép szerint másfél héttel nagyobb, 3600 gramm és a feje is meglehetősen nagy...

Az a rémhír terjeng, hogy az influenzajárvány miatt az apukák még a szülésre sem jöhetnek be.
Kedden megkérdezem a dokimtól, és ha ez igaz, akkor nem vagyok hajlandó jövő héten befeküdni se császárra, se indításra...

Hosszú és tanulságos telefonbeszélgetést folytattam a szadai waldorf ovi óvónénijével.
Nagyon megörült nekünk, mert ilyen nagyobb korú gyerekre van éppen szükségük, mint a mi kettőnk.
Most is lenne hely, és örülnének is neki, ha jönnének a gyerekek (persze előzetes találkozás, felmérés, ilyesmi azért lenne).
Hát Milos baba miatt éppen nem lenne jó ötlet a nagyokat kirántani a jól megszokott kis közegükből, hiszen az ovi számukra egy szeretett, biztos közeg.
Jól át kell még ezt rágni azt hiszem, nem az odamenetelt, hanem a mikor-t.
Amit hallottam, az nagyon tetszett, nagy valószínűséggel tényleg sokkal közelebb fog állni a családunkhoz a waldorf ovi, mint a mostani.
Bármennyire is imádjuk ezt az ovit...

Szerintem én vagyok az ördög. Vagy legalábbis közel állok hozzá.
Ugyanis nem alszom. Egyre tompuló aggyal, egyre vörösödő szemekkel, egyre lomhább mozgással peregnek a napok. Az esti lefekvés gondolata is kétségbeejt már.
Hulla fáradtan fekszem az ágyban, és nem és nem tudok aludni. Éjszakánként úgy kétszer egy-két óra jön össze most már hetek óta.
Kipróbáltam már gyógyteát, homeós szert, evést-ivást, nem evést-nem ivást, ráolvasást, olvasást, tévézést, csendben-sötétben fekvést, és egyéb nyalánkságokat.
A helyzet változatlan, ez valami brutál hormonális anomália lehet.
Mindenesetre én olyan fáradt leszek szülésre, hogy úgy fogok bevánszorogni, mint valami reumás csiga (a mozgásom egyébként sem az a régi fitt).
Vágom a centit...

Érzik már, hogy változik az életünk hamarost.
Ha én magam előtt le is tagadnám hogy feszült vagyok, izgulok, be vagyok tojva a jövő héttől, akkor itt vannak az én kis átjátszó állomásaim, akik kiválóan felerősítve adják vissza a bennem dúló érzelmeket.
Iván az oviban sírdogál, anya kell neki, mindig csak anya. Emma az oviban szörnyen pimasz lett, itthon váratlan sírógörcsök törnek rá.
Legszívesebben ők bújnának belém, a régi anya kell nekik, aki felkapta őket, akire rá lehetett feküdni, akihez bújni lehetett hosszasan.
Mondhatom, hogy a helyzethez (és a késztetéshez) képest még így is türelmes vagyok, állom a sarat, de ez csak nagy levegő és elhatározás kérdése, tudják ők ezt jól, belül minden húr pattanásig feszül.

Szerencsére apa itt van, és bár apa is türelmetlenebb, mint általában, tőle talán nem várnak el kizárólagosságot mint tőlem, hozzá nincsenek talán ennyire érzelmileg hozzádrótozva.
Apa nagyon igyekszik hazaérni fekvésre, nagyon igyekszik a házba lépése pillanatától helyt állni, nagyon igyekszik helyettem is ölelést és odafigyelést osztani.
Ők pedig hálásan bújnak hozzá, talán most tanulják meg, hogy a szülők azért vannak ketten, mert ha az egyik átmenetileg nem funkcionál olyan jól, akkor ott a másik, aki a helyébe lép.

Nagyon hálás vagyok neki ezért, cserében igyekszem egy csomó terheshülységtől megkímélni. Nem picsogok neki naphosszat a testi nyavajáimról, pedig jaaaj de jól esne, idegességemben próbálok nem belekötni (pedig ő van legközelebb, vele jó csak igazán veszekedni, házsártoskodni), éjjel nem keltem fel, hogy már megint nem tudok aludni órák óta, próbálom nem megőrjíteni a fészekrakó ösztönömmel, igyekszem nem túlságosan kiszolgáltatni magam, és ha már átvette tőlem a srácokat, igyekszem nem beleszólni mindenbe (na ez a legnehezebb).

Szerencsére egy tapasztalattal bölcsebb lettem az elmúlt években, semmi sem marad úgy, ahogy éppen van, minden helyzet elmúlik, jön másik és egy megint másik. Próbálom megélni azt, ami éppen van. A jó részét az élvezet kedvéért, a rosszat pedig a tanulság végett...

A gazdasági válság egészen furcsa helyeken gyűrűzik be az átlag ember életébe.
Én például tegnap majdnem bepisiltem miatta.
Történt éspedig, hogy úgy döntöttem, álmatlan forgolódás helyett inkább sorozatokat nézek a tévében.
A gyerekektől pont akkor értem át a hálóba, mikor kezdődött A mentalista c. sorozat. Akkor már éreztem, hogy ki kéne mennem, de megnyugtattam magam, a jó öreg kereskedelmi csatornákon a reklámblokkok közé vágják a filmeket úgyis, hamar eljön az én időm.
Nem jött.
Az egész sorozat alatt egy fia reklámblokk sem volt. És ha ez nem lett volna végletekig felháborító, hát a Bones is azonnal kezdődött, pedig arra tényleg nagyon számítottam, hogy legalább a két film között kiosonhatok.
Kénytelen voltam a Bones főcíme alatt kirobogni, mert már nem bírtam tovább (persze le is maradtam vagy két szénné égett hulláról).
Később aztán észbekaptak, és a Bones alatt volt két reklámblokk is, de én akkor már a mélységes csalódottság és értetlenség fázisában leledztem.

De aztán jött Jura, és megvilágította az én pókhálós, kizárólag biológiai funkciókra kihegyezett terhesagyamat.
Hát kérem erről is a gazdasági válság tehet. A cégek inognak, a reklámköltségekből faragnak le rögtön másodjára (elsőre kirúgnak egy csomó embert), nincs pénz drága kereskedelmi csatornákon főműsoridőben reklámozni.
És ennek mi lesz az eredménye szegény kismamákra nézvést? Nem lesz megváltó reklámblokk, ami alatt könnyíthetnének meggyötört hólyagjaikon.
Vérborzalom, mi lesz ebből a szép fogyasztói társadalomra kihegyezett világból...

Itt vagyok, itt vagyok!
Hétvégén nem szoktam a géphez jutni, mert lecsap rá a család.

Szóval sikerült jól megkavarni a dolgokat pénteken. Nem biztos már az sem, hogy császár lesz, mert nincs papírom róla. A dokim egyedül nem dönthet így, gondolom a kórházi neonatológusok nem látták indokoltnak, Hajdú doktornő pedig nem írt róla papírt.
Mondjuk ő 3 hete is azt mondta, a gyerek miatt nem szükséges.
A Heim Pálban lévő nefrológus orvos szerint sem az.
Tehát jövő héten újabb kör az Istenhegyin (lassan már be sem kell mutatkoznom, hiszen megismernek), újabb UH, és szakvélemény kérése Hajdú doktornőtől.

Az érzéseim vegyesek.
Először nagyon pipa lettem, hiszen már felkészültem a császárra, erre most megint bizonytalanságba löktek.
De aztán elszállt a mérgem, és rájöttem, hogy nem ettem meszet követelni a császárt, ha minden hozzáértő orvos szerint (és ebből ketten országosan elismert tudorai a témának) azt mondják, nem szükséges.
Tiszta sor, hogy alapból mindkettőnknek jobb a hüvelyi szülés, végső esetben még mindig ott van a szomszéd szobában a műtő, akármi is történik.
Persze minden a hétfői UH eredménytől függ, és attól, hogy Hajdú doktornő mit ír a Szent Leletre.

Így most újra felcsillant a remény, hogy tán megússzuk a kést, és nyilván én jobban megkinlódom majd egy 37. heti indítással (ami egyértelműen nem egyenértékű egy magától induló szüléssel), és még az is lehet, hogy így is császár lesz a vége, de bízom Istenben a jószerencsémben, és szárazon tartom a puskaport iszom a málnalevél teát.
Gyerek még nem maradt bent, Milos sem fog!

Az anyák dala

Most már ritkábban fogok írni, mert csak nyavajogni tudnék amúgy is, ez pedig direkt nem egy rinyablog. Nem emlékszem egyik terhességemnél sem, hogy a vége ennyire tud fájni.
Jura végtelenül jófej, tegnap reggel elvitt laborra, aztán együtt elmentünk szülőszoba látogatásra (na hát az tényleg szuper volt, és nagyon megnyugtató), és utána együtt mentünk haza.
Útközben beugrottunk egy mekibe, és én olyan szinten elrontottam azzal a szar kajával a gyomromat, hogy egész éjjel csak kinlódtam.
Nincs már kedvem beülni a kocsiba, és vezetni, nincs kedvem ügyeket intézni, nem érdekel nagyjából semmi. Legszívesebben egy kád vízben feküdnék egész nap.

Holnap ctg, és vizsgálat. Kíváncsi leszek, hogy mit mondd a doki a méhszájamra, mert az elmúlt két hétben olyan sokat és olyan fájdalmasan görcsöltem, hogy kizárt, hogy még mindig teljesen zárt legyen...
Most már szeretnék végre túllenni az egészen, vissza akarom kapni a fizikai teljesítőképességemet...

Észrevettétek, hogy mintha tavaszodna?
A levegő illata megváltozott, a kertünk is ébredezik (nem látszik még, csak az illatán érződik). Délután ötkor pedig még épphogy csak szürkül.
Megyek is, elégetek egy szalmabábot, és közben azt fogom kántálni: jöjjön a tavasz, vesszen a tél, jöjjön a tavasz, vesszen a tél...

35. hét

Azt hiszem állíthatjuk, hogy leszállt a hasam... Rendszeres, fájdalmas, komoly jóslóim vannak. Remélem Milos nem tréfál meg minket, és bújik ki hamarabb...

A többi nyűgről szó se essék, csak ismételgetném magam.

(Ezen a képen én a cicát, a kutyát, a madarat és a középső virágot rajzoltam, a többit Emma.)

Minden nap ovi után megy a postázás, legújabb kedvenc játékunk. Ők rajzolnak valamit, aztán nekem adják a lapot, én is rajzolok valamit, visszaadom nekik, ők is rajzolnak, stb...Emmával inkább állóképeket rajzolunk, míg Ivánnal egész történetet. Teherautó, amiről leborulnak az almák, én seprűt rajzolok, ő bácsit a seprűhöz, majd kosarat, amibe bele lehet szedni az almát, stb...
Tényleg csak a fantázia szab neki határt, hogy mi minden kerül a képekre. Emma szereti az állatokat, a színeket, minden képén mindig minden mosolyog. A növények, az állatok, de még a ház is (az emeletes háznak dupla mosolya van).
Imádom a képeit, csupa derű és játékosság.

Iván macskája

Iván 2-3 hónapja még csak papírátszakító lendületes lengőfirkákkal operált. Nem érdekelte a rajzolás kicsit sem. Aztán egyik napról a másikra megtanult rajzolni. Kimaradtak a fej-láb emberkék, az ügyetlen kis irkafirkák, amik csak nagy jóindulattal hasonlítottak az ábrázolni kívánt figurához.
Egyből kész emberkéket rajzolt, szabályos, felismerhető virágokat, állatokat, egyebeket. Napról napra ügyesebb. Színeket még nem használ.
Nem csodálkozom ezen, beszélni is így tanult meg, meglehetősen későn, egyik napról a másikra tisztán, kerek, nyelvtanilag meglehetősen helyes mondatokban.

Szombaton mzs-éknél voltunk.

Iván teljesen rá van kattanva Dorkára, ölelte, babusgatta. Édesek voltak, ahogy teli szájjal vigyorogtak egymásra.

Iván sóvárgó szemekkel nézett rám, és kérdezte: Milos mikor fog már végre kibújni?

Emmát továbbra sem különösebben érdekelte a picibaba-jelenség, tisztes távolból megszemlélte, és ment a dolgára, játszani a csajokkal...

- Úgy nézel ki, mint egy karikatúra - mondta nekem kedvesen minap az én hites uram.

Hát bakker, úgy is érzem magam...

Farsang - jelmez ügyek

Van egy ilyen késztetésem a tökéletesanyaságra, amiben az is szerepel, hogy a farsangi jelmezt márpedig saját két kezemmel kell elkészítenem.
Akkor is, ha nem tudok varrni, akkor is, ha így az egész kétszer annyiba kerül, akkor is, ha tök béna lesz (mondjuk ez eddig szerencsére nem fordult elő), akkor is, ha egy teljes hetembe tellik (mint tavaly).
Most lécci ne írjátok, hogy nem ettől függ a jóanyaság, mert ezzek bőven tisztában vagyok én is, nem ezen múlik. Különbejáratú agyhúgykövem ez nekem.

Idén ügyesen kitalálták a srácok, hogy Emma kutyus lesz, Iván cica.
De be kell lássam, képtelen vagyok megvarrni a jelmezeket, egész egyszerűen fizikai korlátai vannak a dolognak, olyanok pl, hogy ha leülök az asztalhoz, a kezem nem ér el a varrógépig.
Nagy sóhajtva megrendeltem a neten a jelmezeket, együtt választottuk ki őket. Persze a gyerekek tök lelkesek és boldogok voltak, nyilván egyáltalán nem érdekli őket, hogy ki varrja meg, a jelmez buli és kész.
Cica nem volt, Ivánt rábeszéltük az elefántjelmezre.
Ma írtak, hogy a kutyajelmez elfogyott, válasszak mást. Hát nem volt más, így elmentünk a játékboltba, és vettünk Emmának egy hófehér pegazus jelmezt.
Nagyon boldog, azóta sem lehet levakarni róla, talán aludni is ebben akar majd.
Remélem nem túl sok gyereknek lesz még pontosan ugyanez a jelmeze az oviban. Vagy majd maximum alakítanak egy ménest...

Szombat és vasárnap éjjel a helyzet kritikussá fokozódott. Az addig (hetek óta) néha átődöngő gyerekek megszálltak minket, egész éjjel mászkáltak. Szomjasak voltak, rosszat álmodtak, volt minden, ami csak lehetett. Ráadásul én sem voltam formában, szomat éjjel úgy görcsöltem, hogy azt hittem ott szülök meg, Jura is teljesen kikészült a mászkálástól, nemalvástól.
Hétfőn igyekeztem egész nap pihenni, megígértem Jurának, hogy éjjel én tartom a frontot, pihenje ki magát.
Jobbkor nem is lehettem volna ilyen jófej, ugyanis az összes gyerek gond nélkül, mozdulatlanul átaludta az éjszakát.
Én kísértettem csak a szokásos wc járataimmal.
Emmát ma itthon tartottam, mert elég ramatyul van, taknyos, köhög, a szeme is piros.
Reméltem, hogy ha már hónapok óta nem voltak betegek, akkor ezt a pár hetet már megúszom. Na persze...

Elgondolkodás

Emma ismeri jóformán az összes betűt, egyszerűbb szavakat gond nélkül leír. Olvasni még nem nagyon próbál, csak felismeri a betűket.
Én ezt nem nagyon noszogattam, sőt, kifejezetten nem, tanuljon meg a suliban olvasni, főleg, hogy waldorfba szánjuk, hát úgy méginkább ráér.
De nem, őt ez itt és most nagyon érdekli és élvezi, persze az öccsére is ráragasztotta, a kis kurafit persze nem kellett sokáig ösztökélni, a letöbb betűt ő is simán felismeri, és le is tudja írni, hogy ANYA, igaz tökéletes tükörírással, bal kézzel.
Ismerik a számokat is, a digitális órát olvassák. Iván is... Négy éves.

Az óvónéni szerint Emma olyan vihartempóban halad az iskolaelőkészítőn, hogy simán lepipálja a többieket, akik valóban suliba mennek ősszel.
Iván bekéretzkedik az udvarról a nagyokkal iskolaelőkészítőzni, és amíg a többiek gyakorolnak, addig ő színez, rajzol, de a füle ott van. Pedig ő a legkisebb a csoportban...

Így merült fel bennem, hogy ha egyszer úgyis waldorf, tán lehetne Emmát már ősztől suliba adni. Olyan vehemens benne a tudásvágy, a tanulni akarás, hogy jövőre talán már nem találná a helyét az oviban. Kérdés az, hogy szociálisan érett-e a sulira.
Azt hiszem, hogy egy waldorfra érett már. Ott lágyabb az átmenet, nem égetik ki belőle ezt a mélyről fakadó szomjúságot a tudásra, az ismeret megszerzésére (tudom, tudom, vannak olyan állami sulik, amik nagyon szuperek, és a gyerekeket sem törik keresztbe, de azok a sulik nem a mi környékünkön találhatók...)
De azt hogyan csináljam, hogy ha felveszik a waldorfba, akkor sulis lesz, ha meg nem, akkor marad még oviban?
Most nagyon terhes a terhességem, mert néhány hetes lesz Milos, mikor a waldorfos nyílt napok lesznek (és még jó, ha nem akkor műtik), szóval előre kell szimatolni...
Jaaaaaj nehéz ügy ez kéremszépen, valaki vegye le a mellkasomról ezt a nagy lufit, a lábamról az ólomnehezélet, az agyamról a ködöt, hogy intézhessem a dolgaimat.
Vagy legalább tavaszodjon ki végre!

Annyira hatékony vagyok ma, hogy már magamtól is elképedek. Csupa nemszeretem dolgot csináltam meg.
Becsináltam a kerítéslukat.
Felhívtam a helyi gyepmestert, hogy a bent rekedt kutyákat szállítsa el (ez több körös volt, mert mint utóbb kiderült az önkormányzatot nem lehet a buliból kihagyni).
Felhívtam a UPC-t, mert nem megy a tv (ezt kb. 2 hete halogatom, és már megint megbizonyosodtam róla, hogy az életünk cseppet sem változott meg attól, hogy nincs adás a tévénkben).
Aztán felhívtam a márkaszervízt, és végtelenül türelmes voltam a vonal túlsó végén található vadparaszttal. Igazi Köcsög József volt, ahogy azt már fisher kollega többször is megénekelte, csak most a vonal másik végéről...
Na megyek, és tovább tevékenykedek, kihasználom a lendületet.

A szomszédban van egy rémesen csúnya kutya, olyan igazi falusi szutykos eb. Jerry-nek hívják, és tavasszal kiderült, lány.

Most megint tüzel, a mi kutyánk második hete ott zokog a kerítés mellett (ezzel egyébként megváltotta az ivartalanításhoz vezető jegyet), az utcai kóbor kutyák széttépték a kerítésünket, és a kertünkben grasszálnak, ettől persze Chili még jobban meg van veszve, egész nap az ajtóban üvölt.
A banya meg fel van háborodva. Nem tudom mi a frászkarikát képzelt, ha egyszer van egy tüzelő szukája...

Délelőtt zuhogott az ónos eső, most hó esik rá.
Ha tegnap csúszkapálya volt az utcánk, akkor ma egyenesen járhatatlanná vált.
Jura szerint egyáltalán nem csúszik, most mit cirkuszolok én itt, hát ja, az összkerekes terepjáróból én sem érteném, hogy mire fel ez a nagy hiszti...
Mondjuk ő nem is szorul be az XXL-es hasával a kormány mögé nagykabátban, és nincsenek is szemszikrázó jóslófájásai vezetés közben, és a többi és a többi...
Tegnap még halálfélelmem volt vezetés közben, ma már a vesztesek nyugalmával fogok menni a gyerekekért. Öcsém hozott valami hóláncot a múltkor, remélem jó a kocsimra.
Mindazonáltal csókoltassék meg sokszor a youtube kitalálójának a keze, mert igenis létezik olyan videó rajta (több is!), ami a hólánc helyes felszerelésének titkaiba avatja be az ilyen sorstól üldözötteket, mint mondjuk én.
Mondjuk azt még nem tudom, hogy hogyan fogok bekúszni a kezemmel a kerék mögé összecsatolni a cuccot, de nem vagyok hajlandó megrettenni a saját árnyékomtól csak azért, mert egy majd' három kilós gyerek rúgdos a zsigereim között.
Jura meg bekaphattya a bádzsetét, faszkivan bazmeg, mert igenis bármennyire is szeretem, imádom, életem értelme, de azért ő is csak pasiból van, és igenis nagyon fel bír bosszantani, és olyankor meg tudnám fojtani egy kanál vízben, különösen akkor, ha még az utolsó idős terhességi hisztihormonok is túltengenek bennem...

Minap mesélte óvónéni, hogy Iván megszoptatta a Feféjét.
Értik ők a csíziót, az természetes, hogy már hónapok óta póló alá gyömöszkölt plüssállattal flangálnak, de a szoptatás még újdonság. Azóta van csak, hogy látták amikor mzs Dorkát szoptatta.
Bár egyébként szoptatást azelőtt is láttak, hiszen T. barátnőm lánya (lassan 2 éves) még mindig szopizik, és ők sem csinálnak belőle nagy faksznit.
Csak Dorka sokkal inkább hasonlít arra a babaképre, ami Milosról él bennük.

Milosügyek

A hétfői UH-on igen kellemes meglepetés ért minket. A jobb oldali vesetágulat 3 hét alatt nem nőtt, maradt 29 mm. Igaz, hogy a kéregvastagság megközelíti a kritikus szintet, de azért ez összességében is remek hír.

Bal oldalon is alig valamit nőtt csak a tágulat, az nem vészes, 14,7 mm (sajnos itt is csökkent a kéregvastagság).

Hajdú doktornő szerint a jobb vese valószínűleg nem ússza meg károsodás nélkül, de azért én nagyon bizakodó vagyok.

Minden akkor fog eldőlni, ha kibújik, és elkezdi ténylegesen használni a veséit. Ha akkor a vérében mért értékek nem változnak, nyert úgyünk van.

Persze a műtét elkerülhetetlen, de ezt eddig is tudtuk.

Másik hír, hogy a gyerek egész egyszerűen dagi. Nincs rá jobb szó, husimusi. Konkrétan 3 héttel idősebbnek mérte a gép, mint amekkora, a becsült súlya is 2731 gramm, ami így a 33. héten háát izé...

(A második képen egy talp látható... :-)

Szombaton vettem még egy nagy levegőt, és elvonszoltuk magunkat az utolsó beszerző túrára. Ez javarészt egy DM totális kifosztásából állt.
A betét szekciónál meglehetősen elbizonytalanodtam, egy negyed órácskát elhezitáltam, majd telefonos segítséget kértem mzs-től.
Annyira nehezen ment már nekem a vánszorgás, hogy elhatároztuk, mindent beszerzünk, nem csinálok több ilyen túrát.
Kicsit nyafogtam, hogy hát ugyan kaptunk egy csomó babaruhát, de a "saját hazamenős ruha" minden babának dukál.
Végül betébláboltam a H&M-be, és a C&A-ba, és rögtön megértettem, milyen óriási leárazásokról beszéltek a csajok a neten.
Szerencsére pici méretekből még volt választék, rendesen kistafírungoltuk a fiatalurat egészen csekély összegért.
Van már új hazamenős cucca, így megnyugodott a lelkem.
Jura végtelenül jófej volt. Tudom, hogy erre a hónapra alig maradt már pénzünk, de nagyvonalúan fizetett minden boltban, semmire sem mondta, hogy nahát ezt már nem.
A kiságy most már csurig van rakva mindenféle cuccokkal, amik a kórházba kellenek majd, úgy tűnik néhány apróságtól eltekintve tényleg minden megvan...

Azt hiszem mondanom sem kell, hogy az évi rendes nevelés nélküli munkanap az oviban idén aznapra esik, mikor én a végső köreim egyikét futom a dokinál egy fél napos elfoglaltság keretén belül.
Mörfi vazze, mörfi...

Mához pontosan 5 hét múlva Milos szabadlábra kerül belőlem. Ijesztően kevés időnek tűnik ez.
Rengeteg elintéznivalóm van még, de valahogy csak nem haladok velük.
Olyan, mint amikor egy lidércnyomásos álomban az ember csak fut, fut, fut, de nem halad.
Méteres listák lógnak mindenhonnan, DM, gyógyszertár, ezt venni, azt venni, ide pakolni, oda rakni, felhívni, bejelentkezni, lemondani...
Én meg csak ülök a cserépkályha előtt, és bámulom a tüzet, hogy lobognak a lángok, az egyre fogyó fahasábokat nyaldosva.

Ahogy csökken a fizikai teljesítőképességem, és amilyen tempóban nő bennem a fészekrakó ösztön, olyan mértékben nő bennem a vágy is, hogy a szeretteimet itt tartsam a közelemben. Mindenki mással kapcsolatban rémesen antiszociálissá és türelmetlenné kezdek válni.
Most élem meg igazán tudatosan a várandósság befelé fordulását, a tudat beszűkülését.
Nem szeretem, hogy reggel elmennek itthonról, különösen Jura, aki az én meghosszabbított karom és erőm, aki le tud hajolni, fel tud emelni.
Egészen elégedett csak akkor vagyok, ha este mindenki szépen lefürödve az ágyában szuszog békésen.

No akkor köszönöm szépen, elég is lesz a télből. Szép volt, jó, volt, meg minden, hó is esett, naccerű, és akkor most jöhet a tavasz.
Ekkora hassal, bazi nagy dzsekiben nem férek a kormány mögé, tolatni már hetek óta nem is tolattam. Az oviban kezdenek rám szánakozással vegyes borzadállyal tekinteni, meg is értem, ha megérkezem, percekig csak én jövök befelé az ajtón, lassan be is szorulok abba a kis lépcsőbe, ami Emma csoportjához vezet.
Hogy aztán szuszogva, mint valami asztmás bányász tuszkoljam a gyerekeket bele a mindenfelé potyogó, elvesző téli asszeszoárjuk összességébe.
Hiába van gyerekenként dupla szettünk az elveszős darabokból, sosem találom annak a kibaszott kesztyűnek a párját.

Emma rajzolós korszakát éli, így lehet, hogy napi ötszáz, különböző módon hajtogatott, összetekercselt, repülővé formázott művet kell hazavinni. Természetesen mindig a legfontosabb hullik bele a sárba.
Mea culpa, szórom a hamut a fejemre, mert Emma visít a szörnyű bűntény láttán, de ekkor Iván ragasztja a dzsekimre az úszáson kapott matricát (baszki, baszki, az úszócucc, persze ott maradt, holnapra tuti berohad), és csak röhög rajtam, mert persze régen nem vagyok már én a régi fürge, hogy a jól megérdemelt nyaklevest kiosszam neki.
De már nem is figyel rám, mert kéjes élvezettel veszekednek (kakiii vaaaaagy! nem vagyok kakiiii! te vagy a kakiiiiii!), természetesen full hangerőn.
A kapunál szembejövők megértően mosolyognak ránk.

A kocsi ajtaja már megint beragad (mint minden alkalommal nulla fok alatt), "picsába" morgom a bajszom alatt, miközben reménytelenül rángatom, de persze a fülük ott van, pedig már a hóban hemperegve tépik egymást.
Egyből rámtámadnak: "anyaaaa! nem szabad azt mondani, hogy picsába, csak azt, hogy a leborult szivarvégit!" süvöltik rám.
De ekkor végre enged az ajtó, majd' hanyatt esem a lendülettől. Beterelem őket az üléseikbe, persze alig férnek be a sok rájuk aggatott kabáttól, pulcsitól.
Mondd anya, mondd, hogy milyen ügyes kisfiú, hipp-hopp, már az ülésében is termett!
Ügyes kisfiú - morgom.
Nem aaaaaazt, hanem az egészet! És tagolja, én meg ismétlem. De közben leglább hagyja magát bekötni.
Közben Emma sírva fakad.
Mi baj? Mi baj gyöngyöm, virágszálam, édes mézem?
Mindig csak Ivánt gondozod, velem nem is törődsz.
De hát csak bekötöttem az ülésébe basszameg - sikítom, és a hajam csomókban hullani kezd.
Akkor nekem is mondd, hogy milyen ügyes kislány, hipp-hopp...
Mormolom a mantrát, csípőig a kocsiban lógva, fújtatva, mert az a nyomorult csat nem akar bekattanni. Fél lábbal tartom csak magam, úgy három lábujjammal, Milos vad bunyóba kezd a neki nyomódó üléssel, hátamon víz csorog.

Végre mindenki bent ül, még visszaszaladok kétszer-háromszor az oviba, úszócuccért, színes kis kavicsért, ami a zsákban maradt, és már indulhatunk is.
Fél lámpám nincs, a szervó kiakad, ha túlságosan eltekerem a kormányt. De sebaj, már megszoktam.
A finom rezgéstől, a kátyúktól, folyamatos jóslófájások közepette haladunk hazafelé.
Próbálok a légzésre koncentrálni, úgy hamarabb ereszt a méhemet maró görcs, csak hogy jöhessen a következő.
Közben csacsogunk, megbeszéljük, kivel mi történt.

Otthon kipattanok a kocsiból (hehe), nyitom a kaput, közben a gyerekek kikapcsolják magukat, és másznak előre. Persze beszorulnak, és ebből megint visítás, verekedés támad.
Már csak percek választanak el a kanapétól.
Beállunk a kertbe, kapu becsuk, hallgatjuk, ahogy ropog a hó a kocsi kereke alatt.
Banda beterel, vetkőzés, rom- és sáreltakarítás.

Teljes végkimerülésben kúszom a kanapé felé, hogy letöltsem a jól megérdemelt tíz perces pihenőmet.
Innentől már sokkal könnyebb, mert az este többi része nagykabát és sapka nélkül zajlik...
Ülünk az asztalnál, ők rajzolnak, én csak könyöklöm és beszélgetünk.
Ehhh, palermo bakker, palermo...

Milosügyek

Tegnap jártam a dokinál. Kivételesen volt is haszna a dolognak.
Megmutattam neki a legutóbbi UH leletet, amire felvetette, hogy ez bizony már akkora tágulat, hogy ő javasolná a császárt.
Hát így legyen ötösöm a lottón, mondtam neki, hogy ezt én is így gondolom, ha kihúzzuk addig működő vesével, én nem akarom azt egy indított szüléssel kockára tenni.
Megnéztük a naptárat, és megegyeztünk a február 12-ben (37+3 hetes leszek). Ez egy csütörtöki nap.

Csak a furcsa "véletlenek" olyan szembeötlőek.
Betöltött 37. heti szülésről beszélünk már nagyon régóta.
Az február 9. éppenséggel Abigél napja (ez lett volna a neve, ha lány).
Febrár 12-én megszületik
másnap péntek 13 - nekem ez a nap általában szerencsét hoz
harmadnap Valentin nap. Pont egy éve Valentin napkor dőlt el, hogy igen, legyen harmadik gyerek.
Egy évvel a döntésünk után ott lesz a kezünkben a kétnapos kisbabánk.
Igazán szerencsések vagyunk.

Nos tehát a menetrend:
jan. 12. Utolsó nagy UH az Istenhegyin
jan. 28. labor
jan. 30. ctg+vizsgálat
febr. 9. ctg+ utolsó UH + megbeszélés
febr. 12. Milos megszületik

Nem mondom, hogy nem vagyok betojva, mert de, be vagyok, de túl leszünk rajta Valentin napra, hát kell ennél szebb ajándék?

Végülis csak öt és fél éve pelenkázok napi rendszerességgel.
Mondhatni egyfajta morbid törvényszerűsége az életnek, hogy pont azon az estén felejtek el pelust adni a gyerekekre, amikor a tél leghidegebb éjszakája ígérkezik, másnapi fagyriadóval.
Hajnalig nem pisiltek be.
Iván hat körül bújt be mellém pucér fenékkel, hogy bepisilt. Bakker...
Jól bebugyoláltam, és mentem a szokásos körutamra. A kazán természetesen ki volt kapcsolódva, leslattyogtam a pinyóba feléleszteni, megnéztem Emmát is, aki akkor még nem volt bepisilve. Kész csoda.
No reggelre ő is telecsurgatta az ágyat, szóval most inaszakadtáig dolgozik a mosógép...
Utolsó nap a hosszú szünetből. Nagyon sajnálom, minden nyavajgásom ellenére nagyon jó volt így négyesben (ötösben).
Senki sem várja a holnapot...

Remekül sikerült az év első napja. Ha az egész év ilyen lesz, akkor remek dolgok várnak ránk.
Reggel sokáig hagytak szunyálni ezek a rendes kis népek.
Fincsi kis punnyadás egész nap, majd délután elmentünk a Rosinantéba ebédelni (vagyorázni).
A gyerekek aludtak odafelé menet, így egészen elviselhető módon viselkedtek.
Az étel egészen különlegesen finom volt, mint mindig a Rosinantéban.
Mondjuk volt egy-két zökkenő is. A fennhangon ordított "kakaaaaa" nem annyira vicces.
Aztán Emma tényleg elment kakilni, apukája kísérte, de valamiért otthagyta a wc-ben, így nem is hallotta, mikor végzett. Tehát Emma letolt gatyával rontott vissza az előtérbe.
(Ez egy családias panzió, az étterem egy nappali-szerűségből nyílik.) A pincérnő éppen mellettem állt, majdnem kiesett a kezéből a tálca, rámmeredt, és azt mondta: "A kislány letolt bugyival jött ki..."
De szerencsére mire reagálhattam volna, Jura visszaterelte a kis szatírt a wc-re.

De ha ez még nem lett volna elég, ezek után Emma sugárzó arcal szaladt felém, és az ajtóból azt süvítette: " képzeld anya, fosiztaaaaam!"
De nem, a föld mégsem nyílt meg alattam...
Távozóban megígértük a tulajdonosoknak, hogy pár év múlva visszajövünk, majd ha megtanultak a gyerekeink viselkedni...

Végül visszakompoztunk Dunakeszire, és rohantunk (a jeges utakon) Edináékhoz, akik meghívtak minket egy újévi koccintásra.
Azt hittük, hogy csak a végére érünk oda, de még javában tartott a mulatság. Jó kis baráti összejövetel volt, tízre értünk haza.
Jó nap volt, ha ilyen lesz az év is, akkor remek idők várnak ránk.

32. hét

Egy barlangi medve hozzám képest gazella. Csak szuszogok, jajgatok, nyöszörgök, nyavajgok, házsártoskodom, veszekszem, türelmetlenkedem és elégedetlenkedem.
Kezd a borzalmas elvieselhetetlen rémálomból centivágva várt vággyá változni a 37. heti programozott császár.
Jobb későn, mint soha alapon pedig megkezdődtek a szokásos finiselős rémálmok.
Ez a mostani egészen megrázó volt.

Felébredtem a kórházban és elkezdtem keresni a gyerekemet, mert tudtam, hogy megszületett.
Egy hosszúkás helységbe jutottam, a PIC-re, valamiért a cerny mentősök egy kisbabát élesztettek újra. Senki sem akart velem foglalkozni, őrült nyüzsgés volt.
Végre elkaptam valakit és követeltem, hogy mutassák meg végre a gyerekemet.
Odavezettek egy kiságyhoz. Nem újszülött volt, hanem olyan egyéves forma, fehérszőke haj, mint Iván nézett ki akkoriban.
Azt mondták, sajnálják, de nem lehet megmenteni, ki fog száradni, meg fog halni.
Nem értettem, miért nem tesznek valamit. Csak álltam a sápadt, alvó gyerek mellett, és nem értettem, hogy a gyerekem meg fog halni. A szívem ketté akart hasadni a fájdalomtól.

Rettenetes rémálom volt, még most is sajog a szívem, ha rágondolok. Gondolom valahol csak ki kell engedni a szelepet, valahol csak fel kell dolgozni az aggodalmat.

Milosügyek

Karácsony előtt még volt egy UH. Nem sok kedvem volt elmenni, nem szeretek rossz híreket hallani.
Rossz híreket kaptunk.
A bal vese is romlott újra, 13 mm a tágulat (4 mm-t nőtt), igaz a kéregvastagság 8 mm, ami teljesen jó. Emiatt a vese miatt továbbra sem kell agódni, úgy gondolom.
A jobb vese 29 mm (8 mm-t nőtt), kéregvastagság 5 mm, ami elfogadható (3 mm alatt biztos a károsodás).
Ha ilyen ütemben nő a jobb vese tágulata, komolyan veszélybe kerül az épsége. Persze egy vesével is lehet élni...
Milos baba csücsül, így aztán nem is csoda, hogy egészen máshogy érzem mozogni, mint a másik kettőt.
Ennek a sok dolognak a fényében elég valószínű a császár, túl nagy rizikó lenne belemenni egy indított hüvelyi szülésbe, főleg ha tényleg faros marad.
A fejét 4 héttel nagyobbnak mérte a doktornő, ezen már nem is akarok parázni, azt gondolom, hogy van ő olyan alapos és jó diagnoszta, hogy ha baj lenne, meglátná.
Kezdek elfáradni, jó lenne egy kis tartalék erő valahonnan...

Könyvklub

Stephenie Meyer - Twilight

Jézuska tojta nekem szenteste ezt a könyvet. Jézuska nagyon jófej, mert tudta, hogy pontosan erre a könyvre vágyom legjobban. Zsófi azt mondta, neki tetszett, és mivel összepasszol az izlésünk, sejtettem, hogy tényleg jó lesz.
Este bele is kezdtem, és ugyan az első 70-80 oldal dögunalom volt, nem adtam fel.
Aztán egyszercsak beindultak az események, olyannyira, hogy le sem tudtam tenni. Kiolvastam egy szuszra mind az ötszáz oldalt még aznap éjjel.
Hát mit is mondjak?
Nem egy világirodalmi műremek. De izgalmas, fordulatos, lebilincselő. Jólesett belemerülni ebbe a világba, és nekem külön kellemes élmény volt, hogy nem volt benne felesleges ijesztegetés, vértócsák, gyilkolászás (amit azért elég nehéz kikerülni egy vámpíros könyvben).
Azt mondják, ez az új Harry Potter. Hát azért attól nagyon messze van, hiszen azt a kellemes brit eleganciát és szinvonalat nehéz überelni - de az is lehet, hogy csak én vagyok elfogult.
Mivel most megy a mozikban a film is, két ünnep között mindenféleképpen meg szeretném nézni.

Karácsony 1.

Karácsony

Tegnap este kiderült, hogy az (egyébként új) talp nem jó a fára. Jura éjjel bejárt pár tacskót, persze talp nem volt.
Reggel útrakelt, miközben én a gyerekeket próbáltam megfékezni.
Csodák csodája, viszonylag gyorsan megjárta, tízre itthon is volt az új talppal.
Felállította a fát, mi pedig feldíszítettük a gyerekekkel. Emma akkora stresszben van, hogy percenként elsírja magát.

Jura elszaladt a halászléért, és friss kenyérért, közben a fa elkészült. Minden díszt felaggattak rá.
Én leborogattam a lelkemet egy fél pohár borral. Na az jót tett mindenkinek.
Amíg rotyogott az étel, megérkezett a Jézuska.
A gitár és az elekrtomos zongora átütő sikert aratott. A duplóra rá sem néztek - ahogy az sejthető volt.
Így aztán kis családi zenekar alakult. Jura néha harcba szállt a gyerekekkel a hangszerekért, többször rá kellett szólnom, hogy hagyja békén őket, majd felhangol meg beállít, ha a gyerekek megunták. Bánatában összerakta a duplókat.

A sült kacsacomb istenien sikerült, Emma egészen döbbenetes mennyiséget felfalt (másfél egész combot...)

Nincs más hátra, mint kibírni a nap hátralevő részében a civakodást, sipítozást, zokogógörcsöket - ezt Emma produkálja úgy hárompercenként. Végülis nem panaszkodhatom, tavaly annyira izgult, hogy bekruppolt, idén csak zokog.

Mindent összevetve a legjobban sikerült Karácsonyunk ez...

30. hét

Bevallom, vártam már ezt. Valami babona ez bennem, betöltött 30. héttől ha meg is születne, komoly eséllyel semmi baja sem lenne már.
Szóval hatalmas pocak, Milos igen jól érzi magát, elég kis kényelmes. Ülni nem ülhetek, feküdni még annyira sem. Az felháborító piszokság a részmeről. A kocsikázás pedig egyenesen felér a gyerekkínzással, még szerencse, hogy nem tud telefonálni a Gyivi-nek...
Legjobb, ha csak sétálgatok. Egész nap és egész éjjel. Az úgy rendben van.
És legyek szíves arrébb rakni a bordáimat, a rekeszizmomat, gyomromat, hólyagomat. Legjobb lenne, ha kivetetném, neki az útban van.
Felejtsem el, hogy polcnak használom a hasam tetejét, mert ennek már a gondolata is sértő.
Apa jöhet, apának bulizik, fáradhatatlanul nyomul a tenyerébe, bárhová is teszi a hasamon. Ha éjjel hozzábújok, kéjesen rugdossa apa veséjét is.

Én +11 kilónál tartok, hellyel-közzel vizesedem, szuszogok, de aludni még úgy-ahogy tudok.
Egyre gyakrabban kérdezik meg tőlem kedves idegenek, hogy csak nem karácsonyi baba lesz?
Hát remélem nem :-)

Gyermeteg lélek vagyok, legalábbis ami a zenei izlésemet illeti. Akárhányszor jönnek a Nagytesók, mindig kiderül, hogy a 14 éves Zsófival ugyanazokat a számokat szeretjük.
Mondjuk mivel ő kamasz, kívülről betéve tudja az előadókat és a számok címeit is - velem ellentétben.
Én csak úgy tudom, hogy " ááá, imádom azt a számot, tudod, azt hogy "I wanna be a rockstar".
Ja igen, az nekem is a kedvencem - mondja Zsófi.
Na és mondd csak, ki énekli?
Hát Nickelback...

Szóval akkor itt van Nickelback Rockstar-ja. (Kéretik a szöveget figyelni, mert az a lényeg!)

Szilveszter újra

Juránál nagy sikert aratott a szilveszter, a fél dobozzal fel is falta. Mire hazaért, szépen megpuhult, és hát tényleg finom lett.
Csináltam is hát konyhablogot, jó eséllyel elég ritkán fogok bele írni, de azért lesz.
A sablon nagyon minimál, majd ha lesz időm (tehát nem a közeljövőben) kicsit kipofozgatom, hogy pofásabb legyen.

Kéne már nagyon csináljak egy konyhablogot, látom én.
Legfőképp nem azért, mert mindenki csinál, sőt, főleg nem azért, de jó lenne a recepteket egy helyen tudni.
Van egy zsírpecsétes, ezer éves kockás füzetem, ami már meg van toldva egy csíkossal is, mert betelt, de azért lássuk be, a zsírpecsétes füzetkék idejétmúltak.
Még akkor is, ha számomra igen becsesek, hiszen a legtöbb receptet a papával diktáltattam bele. Megjegyzem nem eleget, vagy nem időben, vagy papa halt meg túl korán, mert sokszor most is nyúlnék a telefon után, hogy a tanácsát kérjem ebben-abban, de már nem lehet.
Nincs meg a túlvilág telefonszáma, és ha meg is lenne, vajon mi lehet a papa melléke?

Szóval receptblog, ahova most beírhatnám az imént legyártott "szilveszter" nevű süti receptjét, ami valójában persze egy sima linzer, tudjátok, az a baracklekvárral összetapasztott felül lukas virágforma teasüti.
Amióta az eszemet tudom, Karácsonykor nálunk van szilveszter. A spájzban lakik (puhul) papírdobozban, várva, hogy eljöjjön A Naaagy Alkalom, mikor asztalra kerül puhán és omlósan.
Na persze addigra mi, a gyerekek alaposan megdézsmáljuk, papáék meg úgy tesznek, mint akik ezt nem veszik észre.

Amikor kimértem a hozzávalókat a deszkára, és elkezdtem a késsel összedolgozni a száraz részeket, kicsit el is facsarodott a szívem. Nagymamám mozdulatait láttam hirtelen a kezemben, amit soha nem tanított, mégis belémívódott, szinte készségszinten. Ki tudja mennyit ültem a kisszéken mellette a konyhán, és csak lestem, hogyan süt-főz. Ragadozómadárként csaptam le a megürült krémes-tésztás edényekre, és bár minden alkalommal elhangzott papa szájából, hogy "jaaaaj, ne egyed, nem jó ízű, nyers tojás (élesztő, sütőpor, stb...) van benne", soha senki nem vette ki a kezemből, és valahogy mindig maradt az aljukon egy kevés...

Szombaton voltunk Laura szülinapján. Önző módon engem leginkább az érdekelt, hogy mit szólnak a gyerekeim a még éppen újszülöttnek minősülő Dorkához.

Hát azt hozták, amit gyanítottam. Emma nagyon megilletődött, két lépésnél közelebb nem volt hajlandó menni a babához, Iván viszont azonnal odarontott, és simogatni kezdte, nagyokat mosolygott rá.

Emmát ezután nem nagyon érdekelte a dolog, szerintem zavarban is volt, Iván pedig egészen nagyfokú rajongással viseltetett a kiscsaj iránt. Amikor pelenkáztam (örömmel vettem, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból), végig ott toporgott mellettem, segített mindenben adogatta a cuccokat, simogatta Dorkát, patentolta a bodyt.

Aztán mikor ölbevettem a kiscsajt egy kis ringatásra, Iván megint ott termett, és közölte, ő is fogni akarja. Így hát leültünk a kanapéra, és így Iván is egészen odabújhatott. Mikor többszöri kérésére is csak annyit válaszoltam, hogy majd Milost ölbeveheti, akkor sírós hangon csak annyit közölt, hogy akkor Milos bújjon ki most azonnal!

Aztán mikor mzs átvette Dorkát, Iván azonnal az ölemben termett, és elfészkelte magát pont úgy, ahogy előtte Dorka volt ott. Ő most kisbaba - mondta, és elégedetten cumizni kezdett.

Azóta többször is mondta ezt odabújva hozzám, hogy ő most Dorka...

Hááát, a főpróba megvolt, kíváncsi vagyok a saját verziónkra is 2-3 hónap múlva...

Hétvégén végre megcsináltuk az adventi koszorút a gyerekek által készített gyertyákból.
Volt az oviban adventi készülődés, ott mártották ezeket a szépséges gyertyákat (Iván egyet, Emma hármat). Én megvettem a koszorútalpat, a gyertyatüskéket, aranyozott ágakat, tobozokat, vágtunk a kertben tiszafaágakat, és apa összeszerkesztette a művet.

Ma reggel döbbentem rá, hogy már legalább egy hete nem hánytam. Közel sokszor voltam hozzá, de végül mégsem lett semmi.
Ma reggel pedig élvezettel sikáltam a fogamat, és hirtelen belém villant, hogy hát bakker újra élvezem a reggeli fogmosást. Ez nekem mindig is fontos volt, egyszerűen jó érzés, közben felébredek, átgondolom a napomat. Sehol egy alattomban támadó hányinger, öklendezés.
És aztán később az jutott eszembe, hogy nagyon jól megvagyunk mi csinálva, mi nők. Annyira akarjuk a gyereket, hogy nem számít semmi. Nem számít a fél évig tartó napi hányás, brutál rosszullét, a sok nyűg, nyavaja, mihelyst elmúlik, már el is lett téve a polcra, amire az van írva: "áá, nem is volt olyan vészes".

Jura jófej.
Ma csinált nekem cseh káposztás sült húst, olyat, amire már hetek óta vágyom. Remek lett!

Nem, kicsit sem találom jópofának, hogy állandóan vérzik az orrom.
Csöppet sem vicces orra szorított zsepivel vezetni, ajándékot csomagolni, reggeliztetni a családot, fürdetni a gyerekeket, stb... Na mert persze természetesen sosem akkor ered el, mikor egy könyvvel heverészek a kanapén...

Könyvklub megen

Borisz Akunyin: Az államtanácsos

Újabb zseniális mű Akunyintól. Régi jó ismerősünk Eraszt Fandorin ismét egy nyomozás kellős közepén találja magát, most az 1890-es évek-beli Moszkva politikai labirintusában kénytelen megfejteni néhány komolyabb talányt.
A könyv hozta azt, amire egy Akunyin rajongó számít, lebilincselő, izgalmas, fordulatos, gyors tempójú, a végén két (három?) csavarral, és egy frappáns csattanóval.
Végre egy kortárs krimiíró, aki képes szinvonalas (és szinvonalát megtartó!) regénysorozatot írni.
Akinek felkeltettem a kíváncsiságát, kezdje a regényfolyam első kötetével (remek karácsonyi ajándék is lehet), aminek a címe Azazel, és szépen folytassa sorban a többivel (A török csel, Leviathan stb...), garantáltan nem bánja meg!

Fotózás
Ígértem, hogy írok róla, csak vártam az elkészült albumot. Tegnap készen is lett, aki kíváncsi rá megtekintheti a követkető úton:

Katt Patrícia oldalára itt
aztán jobb lent a "clients" feliratra
ott feljön egy jelszókérő ablak, oda be kell írni, hogy jura

Kicsit bonyolult, de én még hetekig nem lennék képes ilyen gyönyörű albumba rendezni a képeket. A photobucket meg gagyi ehhez.
A fotózás egészen olyan volt, mint mi. A kezdeti zavar hamar feloldódott, és vidám vásári hangulatba lendültünk át. Patríciának különös érzéke van a gyerekekhez, mert képes volt elérni a "nem akarom, hogy lefényképezeneeeeek"-et visító gyereknél, hogy egy perc múlva az ölében üljön, mintha régi cimborák lennének.
Őrületes mennyiségű képet kattintott, aminek igen nagyon része szuper lett (gondolom nagyjából csak azok mentek a levesbe, amik mindenféle fénymérési és beállítási célzattal lettek ellőve).
Nagy bánatomra Patrícia nem gyógyít fotosoppal... :-)

Tegnap felmentünk hozzá a cd-ért, amit díszpapírba csomagolva kaptunk meg, mint egy kis ajándékot.
Nagyon ajánlom mindenkinek, mert felejthetetlen élménnyel lettünk gazdagabbak, na és pesze gyönyörű képekkel.
Most szerkesztem belőle a könyvet, amit remélem Karácsonyra ki is tudunk nyomatni.
Milos születése után jön a következő kör, és nekem már a fejemben is vannak mindenféle elképzelések nyárról, hogy micsoda fényképek készülhetnek a kertben...

Könyvklub 2.

Szendi Gábor: Isten az agyban
Nagyszerű időzítéssel jelent meg (és ezzel egyidőben került a kezembe) ez a könyv, ami szinte folytatása, vagy kiegészítése Dawkins művének.
Nem ateista kirohanás, ha egészen közel is kerül néha a téma miatt a hit megkérdőjelezéséhez, elegánsan ki is táncol a helyzetből minden egyes alkalommal.
Végülis igaza is van, nekem sem hiányozna a helyében a hit felkent védelmezőitől érkező áradat (direkt nem is minősítem az áradatot, pedig vannak feltételezéseim), noha ezzel nálunk jóval kevésbé kell számolni, mint pl Dawkinsnak Amerikában.
Nem is akarom tovább hasonlítgatni a kettőt, mert a két könyv eleve másról szól.
Nagy örömömre szolgál látni a tudományos tényeket a szellemlátásokról, jelenésekről, paranormális dolgokról. Sima temporális epilepszia? Na igen, számomra jóval hihetőbb, mint a szellemvilág...
Jó volt, izgalmas volt, érdekes volt, a végén kissé önismétlő és szájbarágós, de sebaj, érdeklődéssel várom Szendi újabb könyvét, mert hogy lesz, az biztos...

Most Akunyint olvasok, mert kell néha egy kis könnyed ponyva a sok ateista evolúcionista után :-)

Könyvklub 1.

Richard Dawkins: Isteni téveszme
Nagyon régen olvastam már ki ilyen lassan könyvet. Elképesztően nehéz és tömény. Ugyanakkor lebilincselő és izgalmas is.
Néhol kissé agresszív, de az ő szempontjából azért ez érthető is. Na és persze a darwini evulócióbiológia amúgy is közel áll a szívemhez (és agyamhoz), jól esett olvasni róla.
Itt az ideje felkutatnom a génes könyvét is...

Emmaduma

Feljajdulok, mert görcs áll a lábamba:
- Ó de fáj a lábam. Anyám!
Mire Emma:
- Mi az, szeretnéd, ha itt lenne anyád?

Ez mennyire komoly már?! :-)

Emmaduma

Ez a gyerek zseni. Most már teljesen biztos.
Tegnap este megmagyarázta nekem ezt az egész Mikulás dolgot. A bácsik beöltöznek Mikulásnak, mert szeretik a gyerekeket, és hogy segítsenek az Igazi Mikulásnak, aki ilyenkor rémesen elfoglalt a sok ajándék körüli tennivalóval, nincs ideje haknizni.
Az Igazi Egyszeri És Megismételhetetlen Mikulás a kiscsizmás éjszakán fogja körbejárni a jó gyerekek ablakait, a többi csak statiszta, kisegítő. De ő személy szerint igazán értékeli a láthatóan igyekvő bácsikat.
Hát kérem így, egy öt és fél éves kislány színtiszta logikával helyre rakta a zavaró részleteket a Mikulás-sztoriban...

Hja kérem...

Karácsonyi műsor lázban égnek az óvónénik. Az már kiderült, hogy Emma mesélő lesz, teljesen világos, akkora szereplésvágy van benne, hogy csak na.
Iván a másik véglet, régóta sejtem, hogy neki esze ágában sem lesz szerepelni semilyen műsorban.
Minap beszélgettem az óvónénivel, aki azért szeretett volna ráosztani valami könnyű kis statiszta szerepet. Csillag, bárányka, vagy valami ilyesmi.
Nem és nem, az én fiam nem akar se csillag, se bárány lenni. Ő kisfiú akar lenni. Óvodás kisfiú! - jelentette ki megfellebbezhetetlenül.
Teljesen megértem, éppen hogy csak megtalálta a valódi, saját, rólam leválasztott identitását, ki a franc akarna akkor egyből csillag, vagy bárányka lenni.
Szerencsére óvónéni nem nagyon erőszakoskodott, én meg megnyugtattam, hogy kiválóan boldog leszek egy olyan karácsonyi műsorral, ahol a fiam nem szerepel (sőt, komoly összegben tudnék fogadni arra az eshetőségre is, hogy végig az ölemben fog ülni).
Zág són, majd lesz jövőre csillag, vagy ha akkor sem, hát én biztos nem sírom tele emiatt a párnámat éjjelente...

Holnap jön A Fotós!
Gondoltuk, hogy olyan remekül sikerültek Baricz Kati képei rólunk, amikor Emmával voltam terhes, hogy ezt meg kell ismételni. Sajnos Ivánnal elmúlasztottuk...
Be is vagyok tojva, mert köztünk legyen szólva, meglehetősen szarul nézek ki. Azokhoz a pocakos fotókhoz képest eltelt hat év, és hát tudjuk a háborús évek szabályát, én közben tizenkettőt öregedtem. Cukin gömbölyödöm attól a plussz tíz kilótól, olyan helyes kis töltöttgalamb vagyok (vö. undorító hájhurkák a legváratlanabb helyen)...

Szóval gyerekek oviból kiiratva holnapra, én meg készülődöm. Hogy miket is szeretnék, milyen képeket, milyen ruhákban, beállításokban.
Ezért aztán a mai napom aktív készülődéssel telt. A gyerekek ruhái megvannak, a mieinkről még halvány fogalmam sincs.
Tegnap befestettem a hajam, ma délelőtt pedig legyantáztam magam itt-ott. A teljes Kínai Nagycirkusz guminő csoportja hozzám képest kutyafasza volt. Meglehetős kihívás a saját hasamat megkerülve eljutni a fazonomhoz, amivel egyébként hetek óta nem volt szerencsém találkozni. Megjegyzem nem is baj... Viszonylag csekély véráldozatok árán megszabadultam a felesleges szőrzetemtől.

Egy gyors zuhany, végül itt ülök az Emma kacsás zuhanysapijában, holt tengeri iszap arcpakolásban, amitől bőröm üde, bársonyos és kipihent lesz. Legalábbis a csogamoláson lévő reklámszöveg szerint. Hát nagyon ajánlom, hogy az legyen, mert látványra rémes, szagra a cucc innen a sarki dagonyából is származhatna, és olyan horrorisztikus látványt nyújt a képes felemen száradó, pergő zöld sár, hogy a kutya kis híjján szívattakot kapott, mikor meglátott.

Kettőre pedig fodrászhoz vagyok hivatalos. Remélem ennyi tatarozás után (no meg jelentős fotosop bevetésével) emberi formát öltök majd a képeken a gyönyörű gyerekeim és a sármosan őszülő pasim mellett.
Ha nem, még mindig eladhatom az egészet a Moby Dick - A bálna visszanéz c. film forgatásához gondolatébresztőnek.

Hát most sem úsztam meg a szokásos terheses rémálmokat. Pedig már azt hittem...
Nagyon fárasztó egész éjjel harcolni mindenféle gonosz erővel a gyerekeimért...
Ja, és majd' elfelejtettem, hivatalosan is beléptem a harmadik trimeszterbe!

Karácsonyi ajándékok

Idén nagyon főtt a fejünk, hogy mit vegyünk a srácoknak. Mivel nem kaptuk meg a plusszpénzt, amire számítottunk, elég szűkös a költségvetés.
Jura valamilyen zeneszerszámot akart nekik, nem mellesleg nagyon régóta vágyik egy digitális zongorára. Iván egy ovis rózsaszín műanyag gitárba szerelmes.
Szerintem játékot kell venni nekik, Jura szerint igazit.
Nagy dilemma.
Voltunk hétvégén a Metróban, volt kis tanulógitár (igazi), és olcsó, de mégis elég komolynak tűnő digitális zomgora (ármaximumon belül).
Én mégis fáztam a gondolattól, hogy ezeket kapják.
Élénken él bennem a tavalyi kép, amikor mindketten játék laptopot kaptak, igaz, nem tökéletesen egyformát, ebből az lett, hogy a teljes ünnepek alatt valamelyik mindig visított, hogy a másiké kell neki.
Valami ilyesforma kép lebegett a szemem előtt, mikor elképzeltem az ajándékbontást idén.

Így aztán egy svédcsavarral megoldottam a dolgot.
Ők kapnak egy-egy duplo készletet, Jura kap egy digitális zongorát (úgyis vágyott rá), én meg, nos... egy gitárt...
Így elvesszük az enyém-tiéd harcok élét, Jura is megkapja, amire vágyott, én meg elégedett vagyok a megoldással...

Milos ügyek

Most látom csak, nem írtam a múlt keddi UH-ról.
Maradt az egyik szem sír, másik nevet alaphelyzet, de most a nevető szemem nagyon nevet.
A bal veséje JAVULT! 2mm-rel lett kisebb a tágulat, így (ha csak egy kicsivel is), de alatta van a 10 mm-es álomhatárnak.
A jobb vese sajnos nagyon sokat romlott, 14-ről 21-re (20 fölött elég rossz a helyzet), de bíztat az a tudat, hogy a bal veséje biztosan jó lesz, tehát bármi történik is, egy veséje működőképes lesz.
Egyébként magzatvíz mennyisége átlagos, és ez is jó hír, mert azt jelenti, hogy mindkét vese működik, Milos iszik és pisil megfelelő mennyiséget.
És jól éreztem, valóban befordult menetirányba.

Levelet kaptam lájf...

Tegnap egy remek játékot eszeltünk ki. Az üvegmatrica festésbe beleunva leveleket kezdtünk egymásnak küldözgetni a konyhaasztalnál.
Iván is kiválóan be tudott kapcsolódni, mert ugyan rajzolni kicsit sem tud (nem is érdekli a téma), de kiválóan megbirkózik az Emma-betűvel és az Iván-betűvel. Ezzel a kettővel, valamint lendületes lengőfirkáival írja a leveleit, az általam rajzolt figurákat pedig kiszinezi.
Emma természetesen komolyan veszi az egészet, néhány szót már le tud írni, valamint kifejező rajzai valóban olyanok, mint egy levél.
Azt hiszem ezzel órákig elszórakoznának, alig lehetett őket ágybakönyörögni (na persze azért az pizsamás Fekete Péter parti komoly ösztönző erő volt).