Mához pontosan 5 hét múlva Milos szabadlábra kerül belőlem. Ijesztően kevés időnek tűnik ez.
Rengeteg elintéznivalóm van még, de valahogy csak nem haladok velük.
Olyan, mint amikor egy lidércnyomásos álomban az ember csak fut, fut, fut, de nem halad.
Méteres listák lógnak mindenhonnan, DM, gyógyszertár, ezt venni, azt venni, ide pakolni, oda rakni, felhívni, bejelentkezni, lemondani...
Én meg csak ülök a cserépkályha előtt, és bámulom a tüzet, hogy lobognak a lángok, az egyre fogyó fahasábokat nyaldosva.

Ahogy csökken a fizikai teljesítőképességem, és amilyen tempóban nő bennem a fészekrakó ösztön, olyan mértékben nő bennem a vágy is, hogy a szeretteimet itt tartsam a közelemben. Mindenki mással kapcsolatban rémesen antiszociálissá és türelmetlenné kezdek válni.
Most élem meg igazán tudatosan a várandósság befelé fordulását, a tudat beszűkülését.
Nem szeretem, hogy reggel elmennek itthonról, különösen Jura, aki az én meghosszabbított karom és erőm, aki le tud hajolni, fel tud emelni.
Egészen elégedett csak akkor vagyok, ha este mindenki szépen lefürödve az ágyában szuszog békésen.