Itt vagyok, itt vagyok!
Hétvégén nem szoktam a géphez jutni, mert lecsap rá a család.

Szóval sikerült jól megkavarni a dolgokat pénteken. Nem biztos már az sem, hogy császár lesz, mert nincs papírom róla. A dokim egyedül nem dönthet így, gondolom a kórházi neonatológusok nem látták indokoltnak, Hajdú doktornő pedig nem írt róla papírt.
Mondjuk ő 3 hete is azt mondta, a gyerek miatt nem szükséges.
A Heim Pálban lévő nefrológus orvos szerint sem az.
Tehát jövő héten újabb kör az Istenhegyin (lassan már be sem kell mutatkoznom, hiszen megismernek), újabb UH, és szakvélemény kérése Hajdú doktornőtől.

Az érzéseim vegyesek.
Először nagyon pipa lettem, hiszen már felkészültem a császárra, erre most megint bizonytalanságba löktek.
De aztán elszállt a mérgem, és rájöttem, hogy nem ettem meszet követelni a császárt, ha minden hozzáértő orvos szerint (és ebből ketten országosan elismert tudorai a témának) azt mondják, nem szükséges.
Tiszta sor, hogy alapból mindkettőnknek jobb a hüvelyi szülés, végső esetben még mindig ott van a szomszéd szobában a műtő, akármi is történik.
Persze minden a hétfői UH eredménytől függ, és attól, hogy Hajdú doktornő mit ír a Szent Leletre.

Így most újra felcsillant a remény, hogy tán megússzuk a kést, és nyilván én jobban megkinlódom majd egy 37. heti indítással (ami egyértelműen nem egyenértékű egy magától induló szüléssel), és még az is lehet, hogy így is császár lesz a vége, de bízom Istenben a jószerencsémben, és szárazon tartom a puskaport iszom a málnalevél teát.
Gyerek még nem maradt bent, Milos sem fog!