32. hét

Egy barlangi medve hozzám képest gazella. Csak szuszogok, jajgatok, nyöszörgök, nyavajgok, házsártoskodom, veszekszem, türelmetlenkedem és elégedetlenkedem.
Kezd a borzalmas elvieselhetetlen rémálomból centivágva várt vággyá változni a 37. heti programozott császár.
Jobb későn, mint soha alapon pedig megkezdődtek a szokásos finiselős rémálmok.
Ez a mostani egészen megrázó volt.

Felébredtem a kórházban és elkezdtem keresni a gyerekemet, mert tudtam, hogy megszületett.
Egy hosszúkás helységbe jutottam, a PIC-re, valamiért a cerny mentősök egy kisbabát élesztettek újra. Senki sem akart velem foglalkozni, őrült nyüzsgés volt.
Végre elkaptam valakit és követeltem, hogy mutassák meg végre a gyerekemet.
Odavezettek egy kiságyhoz. Nem újszülött volt, hanem olyan egyéves forma, fehérszőke haj, mint Iván nézett ki akkoriban.
Azt mondták, sajnálják, de nem lehet megmenteni, ki fog száradni, meg fog halni.
Nem értettem, miért nem tesznek valamit. Csak álltam a sápadt, alvó gyerek mellett, és nem értettem, hogy a gyerekem meg fog halni. A szívem ketté akart hasadni a fájdalomtól.

Rettenetes rémálom volt, még most is sajog a szívem, ha rágondolok. Gondolom valahol csak ki kell engedni a szelepet, valahol csak fel kell dolgozni az aggodalmat.