Eltörött a jeggyűrűm. Igyekszem nem messzemenő következtetést levonni ebből...

Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok lelkileg ha napközben fizikai munkát is végzek. Egy óra favágás, és teljesen kisímulnak az idegeim. Találtam egy cuki kis virágos kertészkesztyűt a garázsban, így már nem foszlik le a bőr a kezemről.
Csend van körülöttem, amolyan falusi csend, kutyaugatás, vonatfütty a távolból. Ropog a hó a bakancsom alatt, az izmaim átmelegszenek és dolgoznak. Egészen különleges élmény lehet erdőben fát vágni, egyszer kipróbálnám. Jura szerint Kanadába kellett volna születnem. Hát lehet...
De az biztos hogy a városban meggebednék.
Azt hiszem sütök egy kis mézeskalácsot, hátha belémcsöpög valami karácsonyi hangulat.

Álljon itt mementóul a világ csúfságának emlékeztetője:
Jurára ma reggel rátört a hányás-fosás...
Estére árnyéka volt csupán önmagának a drága, szeretett ember.
És ami azt illeti én is...
Egyetlen dolog vígasztal csak, holnap fát kell vágni. Elvonulok csendes magányomban, és levezetem a feszkót pár mázsa fa felaprításában.

(ps: tudom hogy az első mondatom értelmetlen és mind nyelvtanilag, mind szerkezetileg teljességgel helytelen, de azért jól hangzik)

Múlt héten nem is írtam, de minek is tettem volna?
A családot csúnyán elkaszálta a most pusztító hányós-fosós vírus. Először Emma adta meg magát (pont aznap mikor mi Prágában voltunk Jurával, az egész gyönyörű városból csak a telefonomat láttam, amin aggódva hívtam anyut félóránként), aztán mire gyógyulni látszott Öcsikét kapta el a vész, végül anyut döntötte le.
Másfél heti ápolás után már álmomban is kakát takarítottam (esküszöm így volt, a gyengébb idegzetű kedves olvasóim kedvéért nem is írom le pontosan mi volt az álom, mert nem venném a lelkemre ha többen sikoltozva Dunának mennének).
Közben jeges, süvítő szélben, hóban, fagyban hasogattam a fát, mivel gázspórolásból nappal kályhában fűtünk. A télben kizárólag két dolgot szeretek csinálni. Fát vágni és havat lapátolni. Ezt nem tudom megunni. Mégis két mázsa felaprított fa után azért fáj az embernek itt-ott. Nesze neked velnesz, oda a derekam, a sípcsontom lila a nekirepülő fadaraboktól, és a kezem merő seb a széltől, baltától.
Falusi lyány vagyok csuhajla, mit nekem szkvas, meg sztep erobik (vagy mijaszösz), én baltával faragom le magamról a kilókat.
Naszóval sok beszédnek sok az alja, elő az eredményekkel:
Ma estével a családot gyógyultnak nyilvánítom.
Két gyerekkel kevesebb van (na őket nem felaprítottam a nagy lendületben, csak hazamentek anyukájukhoz)
Holnaptól egy kölcsön-tengerimalaccal kevesebb lesz, mivel ő is hazaköltözik időközben hazatért szeretteihez.
Jura szabin lesz (kész isteni csoda!)
Közelg a Karácsony (állítólag), ami a szeretet ünnepe (szintén állítólag)!
Tehát én most nagyon szeretem a családomat, akik végre gyógyultak.

Tulajdonképpen 4 gyerek már egész jól elnevelgeti egymást. Én beállítottam a háztartási robot üzemmódot reggel, etettem, itattam, pakoltam, takarítottam.
Este céges karácsony. Öcsikét itthon hagyjuk Mamával. De akkoris el kell készíteni 3 gyereket, magamat és Jura ruháját.
Délután kettőkor belémbújt a kisördög. Nincs egy rongyom amit felvegyek! Feltúrtam a szekrényt, előbányásztam a cuki koktélruhákat, kis feketéket, hosszú feketéket. Vágyakozva pillantottam a barna hosszú ruhámra, de aztán lebeszéltem magam róla, az előző két karácsonyi bulin is ez volt rajtam, s a nők nem felejtenek.
Kutattam, kerestem, de mindeközben egy kaján kis hang ezt suttogta: "Nézd csak meg a Kék Ruhát!"
A Kék Ruha tíz éves immár, 17 éves koromban varrta nekem egy szilveszteri bulira az akkori barátom anyukája. Ujjatlan, tulipándekoltázzsal, derékban szűk, szoknyarészen bő, és mini. És csillogó királykék lurex. Összesen fél órát volt rajtam egész életemben, de mindig költözött velem mindenhova.
Kisompolyogtam a garázsba, és visszatértem a zsákmánnyal.
Kicsit néztük egymást, a Kék Ruha és én. Régen álltunk már így szemtől szemben, sok víz lefolyt a Dunán azalatt a tíz eseménydús év alatt.
Gondoltam egy életem, egy halálom, felpróbálom.
Köszönöm neked ó sorsom! A Kék Ruha úgy símult rám mintha az a tíz év meg sem történt volna. Ott álltam én, a 17 éves bakfis önmagam a Kék Ruhámban.
Néhány percig eljátszottam a gondolattal, hogy bizony ebben megyek az esti bulira, de végül győzött a józan ész. A Kék Ruhát visszaraktam a szekrénybe, és felvettem egy sokkal szolídabb, és jóval kevésbé kihívó ruhát. Ahhoz jobban illett a jeges süvítő szélben való favágástól sebes kezem, sáradt, szoláriumot rég nem látott arcom, fodrász által elcseszett hajam.
Azért jusztis sminkeltem.
Időre készen voltak a gyerekek, felöltözve, megetetve, én felöltözve, sminkelve, Jurának ing kivasalva, ajándék becsomagolva. Csakazértis faszacsaj vagyok.
A Kék Ruha a szekrényben várja a megfelelő alkalmat, amikor végre felveszem, bár ez a jeles esemény késni látszik.
Lehet hogy ebben temetnek?

Öcsinek végre kibújt a hatodik foga!
Hurrráááá!

Nem is írtam, múlt héten Iván kimondta élete első mondatát:
"Mama, őbe!" vagyis, mama vegyél ölbe.
Úgy látszik csupa büszkeség jut nekem ki mostanában.

Hétfőn Mikulás ünnepség volt anyuéknál a suliban.
És az én klassz nagylányom teljesen egyedül ment oda a Mikuláshoz, cseppet sem félt, nem tétovázott. Szétvet a nagy büszkeség!

KISFIAM
A földzsinten vagyok a nappaliban, hallom a kurjantását. Egyből felsietek a gyerekszobába, azt akarom hogy tudja, mindig jövök ha hív.
Ahogy belépek az elsötétített babaillatú szobába látom, hogy a kiságyban ül, és reménykedve néz az ajtó felé. Mire odaérek az ágyhoz ő már áll és felém nyújtózkodik. Akkor látom, hogy a szemében könny csillan. Sírt hát mégis, hogy jöjjek már.
Szorosan magamhoz ölelem, végigsimítok a meztelen kis talpán, elmosolyodom, ahogy kiterpeszti a kis sült szalonna lábujjait. A vállamra hajtja a fejét, rámsímul. Így ringatom őt minden anya és gyermek ősi ritmusára.
Rám fekszik, szinte elfolyik rajtam az igyekezettől, hogy minél több porcikája símulhasson hozzám. Az oldalát símogatom. Érzem, hogy legszívesebben belém bújna, oda vissza a békés anyaméhbe, ahol csak ő van és én, minden más tompa zörej és hullámzás.
Úgy ölelem, hogy érezze, minden ringató figyelmem csak az övé.
Kis idő után hangot is ad az elégedettségének, felnyikkant, kicsi kölyökállat hangjelzéssel. Én visszanyikkanok. Kis tétovázás után újra felnyikkant, s én válaszolok neki.
Kicsit játszuk még ezt, és tudjuk, ó nagyon is tudjuk, mennyi minden hangzik el most. Kérdések és feleletek, a szeretet kicsiny szerződései, bókok, vallomások, ígéretek.
Aztán újra csend borul ránk. Ringatom és símogatom, ő pedig ájult gyönyörűséggel borul rám. Kicsiny testét majd szétvetik a hatalmas érzelmek, nem bírja hát, felmorran. Úgy morog, ahogy csak ő tud, kicsi kölyökkutya.
Tenyerem a hátán, érzem ahogy az egész teste rezonál, mint egy piciny hangoszlop. Visszamorranok, rekedten, ügyetlenül, de ő érti. Újra morog, s én viszont.
Megint játszunk.
Aztán mikor újra csend telepedik rám rajtam a sor, felsóhajtok a gyönyörűségtől. Kicsiny teste megemelkedik a kezem alatt, ahogy kitágul a mellkasom. Alig ereszkedik vissza, most ő sóhajt, a tenyeremmel érzem ahogy a csöpp kis tüdőbe levegő áramlik.
Újra dóhajtok, majd megint ő, immár szándékosan.
Megint játszunk.
Végül megelégeli a gyengéd ölelkezést, először a lábával kezd kalimpálni, majd felemeli a fejét, és rámvigyorog.
Visszamosolygok.
Ilyenek vagyunk, érted anya, ugye? Vár a világ, a számtalan felfedeznivaló. Értem persze, nem marasztalhatom tovább, gyorsan megkeresem a szétszórt zoknikat, játékosan megcirógatom vele az orrát, és kilépünk a gyerekszobából.
Mire a földszintre érünk már türelmetlenül, hangosan kurjongat a nővérének, és ahogy leteszem a földre, hátra se nézve rohan a konyhába.
Az én kisfiam.

A tegnapi koncert iiiisssstennííííí volt!
Ez a pasi valami elképesztő, olyan hangja van hogy húha!
Évek óta vártam már hogy végre láthassam élőben, de nem gondoltam volna hogy ennyire lehengerlő. A közönség tombolt, és néha olyan hangosan énekelt, hogy még maga az énekes is meglepődött és felnevetett. Aztán egyre többet énekeltette a közönséget, látszott hogy lehull róla a rutinszerű viselkedés, és felszabadultan, a közönséggel interaktálva nyomta. Én teljesen el voltam ájulva, akár reggelig is hallgattam volna.

Családi Mikulásozás a V. családnál. Emma nem aludta kis magát, és igen morcosan érkeztünk. Sikítófrászban tört ki mikor beléptünk a lakásba, majd további negyed óráig el sem mozdult az ölemből. Végül a Mikulás feloldotta benne a feszkót, és bár fogni kellett a kezét, a csomagot felszabadultan elmarta, majd szinte egy ültő helyében fel is falta a tartalmát. Ez már meghozta a kellő bátorságot, és végül jót játszott. Büszke vagyok rá hogy képes túllépni a félelmein.

Este Simply Red koncert, úúúúgy izgulok!!!

A Reklámzabálók nem volt valami nagy durranás, azt hiszem kezd elfáradni ez a dolog. Pár éve mikor elkezdődött még nagy banzáj volt, minden négyzetméteren hostessek álltak, és nyomatták a reklámanyagokat, koncertek, reklámblokkok, magyarok, külföldiek, király volt.
Mostanra ez az egész nagyon bepunnyadt. Késtünk is kicsit (kb 1 órát, ami egy éjszakába nyúló rendezvénynél azért bocsánatos bűn), addigra egy csomó cég össze is pakolta a standját. Részeg marketingesek vonyítottak a kareoke asztalnál, a többiek unott fejjel kódorogtak.

Sajnos a Harry Potterről is elég lesújtó a véleményem. Sikerült abból az izgalmas könyvből egy dögunalmas rétest csinálni, ami körülbelül arra hajazott, mintha egy nyolc éves gyerek elmondta volna, hogy kb miről szólt a könyv.
Nem is értem, hogy miért kellett rendezőt váltani, hiszen a 3. résznél mind a filmkritikusok, mind a nézők egyöntetűen azt nyilatkozták hogy telitalálat. Lehet hogy ez a rendező remek romantikus vígjátékokat csinál, nade könyörgöm, a Harry Potter IV. nem az! Senki sem szólt nekik?

Jura nem képes időben hazaérni, és mindig mindenhonnan elkésünk.
Végül kiváló esténk volt, jót társasoztunk Mzs-ékkel. Vettem tőle egy csomó gyerekruhát.
Húzós ez a hét, minden estére van valami.
Holnap reklámzabálók, aztán Harry Potter IV., végül a hét csúcspontja: Simply Red koncert.

Egy éves státusz Ivánnak az egészséges rendelésen.
Parányi váró, ezer fok, zsúfolásig tele síró gyerekekkel, ideges izzadó szülőkkel.
Két órát vártunk. Ha valaki csinálta már tudja milyen idegőrlő megfékezni két pici gyereket egy ilyen helyzetben.
Most már nagyon tele van a hócipőm az orvoshoz mászkálással. A doki néni tündéri, de soha többet nem megyek oda. Sem beteg, sem egészséges gyerekekkel.
Este Catanozás Árpiéknál. Na az jó volt, Orsival jó sokat fecsegtünk. Hát ránk fért már...

Ma nézetem a feleségeket.
Este ahogy a gyerekszobát pakoltam arra gondoltam, hogy talán az én életem is egy film. Aztán az futott át az agyamon, hogy elég unalmas film, én nem nézném.
Végül belémvillant a felismerés. Bakker! Hát persze! Lehet hogy az életem egy film, de ez akkor belőle az utolsó mondat: "Boldogan éltek míg meg nem haltak".
Mifranc! Véget ért a filmem, és észre sem vettem. Izgi volt, bővelkedett mindenben, ami az embereknek tetszett. Volt akció, krimi, dráma, szex, romantika. Aztán a főhős boldogan élt míg meg nem halt.
AHA! Hát ezt nem véletlenül nem filmesítik meg. Zárókép, főhősök ellovagolnak a naplementébe, vége stáblista, széknyikorgás...

Fáradt hétvége, nincs kedvem semmihez.

Rémdráma.
A nappaliban játszottunk, mikor Iván fulldokolva szaladt hozzám. Szájában semmi. Fejre fordítottam, köhögött, fulldoklott, egyszercsak nyelt egyet és akkor meg böfögni, öklendezni kezdett. Pánikban hívtam a védőnőt, aki megadta a doktornő számát, felhívtam, mondta hogy azonnal jön. Közben próbáltam itatni, de nem fogadta el. Hívtam Jurát, nagylevegő, nehogy belezokogjak a telefonba, aztán mondtam mi van. Nem tud hazajönni. Ha tudna is túl sok ido mire hazaér. Felhívtam Árpit, aki épp a szomszéd faluban végzett. Egyszerre értek ide a doktornővel. Addigra Öcsike ivott teát, de még mindig böfögött, öklendezett. Doki néni megvizsgálta, ő nem talált semmit, de írt beutalót röntgenre kórházba. Addigra már kicsit megnyugodtak a kedélyek. Gyerekeket felöltöztettük, elindultunk Vácra a kórházba, Árpi lent maradt Emmával hógolyózni, én meg felmentem Ivánnal a gyerekosztályra. Megvizsgálták, semmi, irány a röntgen.
Anyuka mit evett a gyerek?
Nem tudom!
Próbálták leplezni a rosszallásukat. Fáradt voltam tiltakozni, hogy nem, nincsenek elöl apró tárgyak. Vagyishát vannak, de Öcsi nyáron egy kis kikapirgált fugától fulladt meg majdnem. Röntgen, millió ember.
Anyuka ma már nem tudjuk vállalni, majd holnap.
Ne vicceljen, lenyelt valamit a gyerek.
Akkor menjenek a gyerekosztályra.
Onnan jövük, ők küldtek.
JA? Akkor jó. Hívja fel apukát, mert lógatni kell a gyereket a röntgenben.
Felhívtam Árpit, mondtam apuka lett, nem magyarázkodtam. Vigyorgott. Hozta Emmát is, aki kipirult a hidegtől, jókedvű.
Na apuka, akkor most fogja a gyerek vállát, anyuka a popsiját, nyomják a képernyőre.
Gyerek visít egyszál pelenkában, húzzuk, nyomjuk, toljuk.
Így ketyeg az óra, tikk-takk jár... (énekeljük Árpival)
Ez az! Ne engedjék elmozdulni!
Kész, nézzük a képet.
Emma segít, szót fogad, jófej nagyon.
Na csináljunk egy másik képet.
Gyerek húz-von, odanyom.
Így ketyeg az óra... Iván fáradtan elmosolyodik.
Kész.
Nincs semmi, legalábbis amit mutatna a röntgen.
Árpi és Emmma lemegy a kocsihoz, én mi Ivánnal vissza a gyerekosztályra. Nincs semmi, klassz, figyeljük a kakit pár napig, kapunk zárót. Viszonlátás!
Csatlakozunk Árpiékhoz, akik a Bambit hallgatják a kocsiban.
Fáradt vagyok, a gyerekek csendben vannak, nekem sincs kedvem beszélgetni.
Este pancsi, gyors fekvés, beájulok az ágyba.
Mély kút. Nincs álom, nincs pihenés.

Boldog névnapot Emma!

Hát én tiszta hülye vagyok, 1 órával hamarabb indultam el a homeós dokihoz. Így persze 1 órával hamarabb is értünk oda. Végül bekönyörögtem magunkat, így a váróban ellebzseltünk amíg sorra kerültünk. A homeós doki néni nagyon kedves volt, mindent kikérdezett, végül kaptunk egy csomó bogyót. Megbeszéltük Jurával hogy bemegyünk hozzá utána, és együtt megyünk haza. Persze Jurának még rengeteg dolga volt, menjünk el az állatkerti játszóba, ottvannak a többiek is. Na akkor állatkeri játszó. Aztán vissza az irodába, végül haza. Őrbottyán - Gazdagrét - Petőfi híd budai hídfő - Állatkert - Petőfi híd budai hídfő - Őrbottyán. Klassz.

Odaértünk szépen időben. Budai Gyerekkórház. Klassz új épület, kedves emberek. Talán már nem is Magyarországon vagyunk? Időben fogadott minket egy kedves doktor néni. Mi a fene? De aztán magyarul beszélt, és kérték a gyerek TAJ kártyáját, így aztán be kellett látnunk, ez mégiscsak Magyarország.
Öcsike már eleve sejtette, hogy nem lesz jó vége ennek a dolognak, amint leraktam a vizsgálóra sírni kezdett. Pedig igazán kedvesek voltak vele.
Aztán doktor néni mégiscsak belopta magát a kegyeibe. Végül abban maradtunk hogy vért kell venni allergia vizsgálat céljából.
Szegény kisfiamnak meg csak visított mint a szopós malac. Ügyesek voltak, türelmesek, sikerült a dolog. Kicsi Iván sírt keservesen, de hagyta magát, nem kapálózott, nem forgolódott.
Aztán meg kicsit sértődötten, de egyre vidulva handabandázott a doktor néninek.
Túl vagyunk rajta, 3 hét múlva eredmény.
Holnap homeós dokihoz megyünk.

Holnap megyünk gasztroenterológushoz Ivánnal. A bőre már rettenetes állapotban van, az egész teste merő seb...
Izgulok...

Tegnap megnéztük a Grimm testvéreket moziban. Pár évente lankad a figyelmem, és becsúszik egy ilyen film. Na tudvalevő hogy gyűlölöm a horrorokat, pszihoizéket. Na hogy mást ne mondjak alaposan összecsináltam magam, úgy rettegtem végig. Szerintem szülés alatt nem szorongattam így össze Jura kezét mint ezalatt a film alatt.
Még az utána következő (éjjel egy és kettő között megejtett) tescozás sem bírta kimosni a fejemb?l, így aztán persze egész éjjel rettenetes rémálmaim voltak.
Na kérem, továbbra sem bírom megérteni, hogy mi a jó a mesterségesen gerjesztett parának. Szerintem semmi szórakoztató nincs benne.

A tegnapi nap méltó folytatása ez a mai. Többet nem is írnék. Nincs mit.

A mozgalmas hétvége után egy törvényszer?en punnyadós vacak nap kövekezhet is. És l?n.
Az id? ocsmány, nem tudunk kimenni a kertbe. Még szerencse hogy a gyerekeknek is van mit kipihenniük, így aztán jobbára az alvást választották napi programnak.

Túléltem a tegnapot. Öreg vagyok már én ehhez.
Ma kisállatbörzén voltunk a Pecsában. A srácok imádták. Emma számára mégiscsak az volt a nap csúcspontja, mikor megsimogathatott egy kígyót. Ha egy pillantatra nem figyeltünk volna oda, tuti lelécelt volna vele.
Tudom hogy nagy lány már, és viccesen nézhetünk ki ahogy rajtam lóg a kend?ben, de elég nagy tumultus volt, és a kend?n kívül még két választásom volt. Vagy hagyom a gyereket a saját lábán jönni, és akkor állatkák helyett maximum seggeket látott volna, vagy cipeltem volna kézben, és akkor tutira kikészül a derekam meg a karom.
A kend? viszont zseniális találmány. Csak magamra kötöm a gyereket, a súlya kellemesen eloszlik rajtam, és még a két kezem is szabadon marad. Halleluja!

Rettenetesen másnapos vagyok. Hogy birtam én ezt régen minden hétvégén? Brrrrrr...
A nap fénypontja mégiscsak a Tropikárium volt, ahova délután mentünk. Emma egyszer?en imádta. A Némóknak legalább tíz percig kurjongatott, a cápákat pedig vagy negyed órán keresztül kellett nézni ahogy lomhán úszkálnak.
A kedvenc állata azért mégiscsak a kígyó marad. Imádja ?ket teljes szívéb?l. Remélem kamasz korában nem fog azzal jönni hogy szeretne egy ilyen cuki kis házikedvencet...

Végre eljutottam kozmetikushoz. Idestova két és fél éve voltam utoljára, közvetlenül Emma születése el?tt. Hát mit mondjak? Rám fért már...
Aztán rögtön utána a Horgas Eszter nevével fémjelzett Mária következett. Hááát... Nem vagyok egy zenei kritikus, ezért aztán inkább nem mondanék semmit. De arra jó volt hogy alaposan kirúgtunk a hámból, koncert után még felugrottunk Jura kollegan?jéhez, és csaptunk egy vidám beszélget?set. Na meg alaposan berúgtam. Huhhh, na az borzalmas volt.

Ja, Öcsike tegnap megtanult integetni. Haláli egy fazon, egyszer?en imádnivaló.

Remek délelőtt van mögöttünk, kint voltunk a kertben faleveleket söpörni. Emma és Iván rengeteget segítettek, leginkább szétrugdosni a halmokat.
Egyre többet gondolok arra hogy Emmának most már lehetnek olyan élményei, amikre emlékszik majd később is. Vajon milyen emlékek maradnak meg benne ebből az id?szakból?
Talán az hogy kacagva szalad át egy nagy halom rozsdaszínű falevélen? Talán ahogy szájtátva áll a ferdén betűző, fáradt napsütésben, csodálva a gyenge széltől lehulló leveleket? Talán az hogy Öcsike elcsúszott a kádban, és nagyon sírt? Talán a közös esti fürdés apával és anyával? Talán a közös teafőzések, az öröm ahogy ügyesen kipiszkálja a teafiltert a papírjából? Vagy talán az hogy eltorzult arccal ordítok rá valami hülyeség miatt, és nem is érti hogy miért?
Az én első emlékem hogy alig egy évesen szaladok anyám elől a kertben, aki késsel kerget, és arra gondolok hogy ha elérek a körtefához, akkor felmászom rá, és akkor nem ér utol. Nem rossz emlék, teljesen érzelemmentes. Nem féltem, hisz tudtam hogy anyám sosem bántana (mint ahogy nem is tette soha), inkább csak játék volt ez.
De azért én mégis inkább azt szeretném ha Emmában inkább az igazán jó emlékek maradnának meg...

Iván az éjjel el?adta a szokásos havonként rátörő táncos-zenés műsorát. Úgy kettő tájékán (mikor mindenki a legmélyebben alszik) felzokogott. Anyu bement hozzá, ringatta. Ha lerakta újra zokogott. Kapott Panadolt (biztos a foga), és egy kis teát (a Panadolnak rettenetes íze van). Végül az ágyunkban kötött ki. Heverészett egy kicsit rajtam, egy kicsit az apján. Hangyányit megrugdosott mindkettőnket, majd mikorra már teljesen felébredt volna inkább visszatettük az ágyba. Aholis egy kis kötelező méltatlankodó morgás után édesdeden elaludt.
Végülis megértem, nincs túl sok lehetősége csak egyedül élveznie a szülői szeretet melegét (pláne mindkettőnkét egyszerre).

Ezúton is Isten élette Málnit. Aki ma 3 éves.
Egyébiránt a napunk igen kellemes. A gyerekek valami tévedés folytán a rosszgyerek-tabletta helyet ma is jógyerek-tablettát vettek be. Ezen okból a nagyon kellemes kis napunk van. Délel?tt vidám levél-kaparászás a kertben (kb 5 tonna falevelett hullajtottak a mi derék, szorgalmas fáink), aztán jó kis szundikálás, végül egy kellemes séta mama elé az állomásra. Ennek kevéssé kelles része az volt hogy Emmát ölben kellett hazacipelnem.

Ez a nap azért emlékezetes, mert amaz másik (mostanság nem ünnepelend?) ünnepen kívül ma van a második házassági évfordulónk. A gyerekek mintha csak érezték volna a nap jelent?ségét, egész nap álomi jók voltak. Már kezdtem az ufókra gyanakodni, mikoris este azért kialakult egy kisebb csetepaté. Semmi komoly, csak egy kis fáradtságból adódó hiszti.
Anyu és Jura a fürdetés végére értek csak haza.
Ez arra volt jó hogy meger?södött a korábbi gyanúm, miszerint minden sokkal gördülékenyebben zajlik hogyha nem is várom hogy egyszercsak betoppan a segítség. Hogy Jura kivételesen korán (értsd f8 el?tt) ér haza a munkahelyér?l? Kac-kac. Hogy anyu rögtön az utolsó órája után indul? Bruhaha.
Nem, nem. Mesék nem léteznek. Kin?ttem a menzás tejbegrízb?l.

Ma tartottuk Iván szülinapi buliját. Az esemény fergeteges volt, mindenki remekül szórakozott. F?leg Öcsike. Számtalan fénykép és hosszas videófelvétel ?rzi meg immáron az utókornak agyonimádott gyermekünk els? kakaópartiját.

Mélységes mélyen szégyenlem a pofámat. De komolyan.
Ma ünnepeljük a második házassági évfordulónkat. Laci felkészült, nagy titokban megszervezett egy csodás délutánt. Elvitt egy day spa szalonba, ahol agyonkényeztettek minket. Bevezettek egy szobába, ahol csak gyertyák világítottak, és a szoba túlsó felén egy nagy kád forró fürd? várt ránk, illatos, habos, virágszirmokkal teleszórt. A faburkolaton gyertyák, színes kövek, és egy-egy pohár bor állt. Miután egyedül maradtunk húsz percre, elnyúltunk egymással szemben, és átadtuk magunkat a jobbnál jobb érzéseknek. Húsz perc után visszajött a két massz?r, és egy órás aromaterápiás masszázst kaptunk.
Mindezek végeztével a teaházban egy csésze tea mellett beszélgettünk egy jót. Aztán még egy kellemes ebéd várt ránk.
Hát dióhéjjban ennyi.
Mindezekután most foghatnám én arra a passzivitásomat hogy se kocsim, se internetem, itt a világ végén vagyok bezárva két gyerekkel, hát mit is szervezhetnék. Még igaz is lenne. De egy nyomorult kártyát sem írtam.
Piszokság na!

Ha van valami amit egy szállodában imádok, az a szobaszervíz.
Úgy alakult hogy mégsem tudunk együtt vacsorázni Jurával, mert az új főnöke meghívta egy munkavacsorára.
Én meg egy merő vádligörcsben ülök itt, és reményem sincs hogy elvergődjek egy kajáldáig, így Jura megszavazott (és rendelt) nekem egy vacsit. Mondjuk azért szivesebben vacsiztam volna vele a Soho-ban, de ez sem rossz :-D

Ma reggel sétáltam egy nagyot a Hyde Parkban, és szó szerint a mókusok elé vetettem magam. Bár itt nem olyan szelídek mint a St. James-ben, de azért jófejek. Az idő napos volt, kicsit csípős, szeles. Arra gondoltam hogy Emma és Iván mennyire élvezné az ittlétet. Kacsák, galambok, mókusok, lovasrendőrök, és hatalmas végtelen zöld park.
Lényegesen többet értek a hozzám angolul beszélő emberek mondanivalójából mint régebben. Pedig nem nagyon tanultam közben. Mindenesetre furcsa.
Megnézegettem a régebbi post-okat, és hát szörnyű, látszik hogy nincs lehetőségem szerkeszteni ezt a blogot. Régi képek még megvannak, de újak már nem, és amióta nem én teszem fel a post-okat már képek sincsenek. Pedig tudnék jókat.
Otthon elővakarom a régi képeket, és felpakolom amik most nem látszanak, és az újakhoz válogatok megfelelőket. Becsszó meg minden...

Tegnap este 10-kor lecsukódott a szemem, és reggel 7-kor kinyílt. Közte pedig nem volt más mint mély, pihentető alvás. 3 éve nem aludtam ilyen jót.
Egész nap lustálkodtam a szobában. Egy órán keresztül fürödtem, pedikűröztem, lakkoztam a körmeimet, neteztem, és csak úgy heverésztem.
Jura konferenciázik reggel óta, kétszer felszalad azért, hogy szerelméről biztosítson. Jó kis nap ez...

Irány London!
A repülés szuper volt, kényelmes megérkezés Lutonra. Egész végig felszabadultan fecsedtem, mint egy dilis. Olyan csodás megkönnyebbülés volt rajtam. Aztán ahogy beértünk a Kings Crossra tudtam, hogy a jó öreg London csak rám várt már. Imádom ezt a várost. Az embereket az utcán, a színes multikulti forgatagot.
A taxi végigvitt a fél városon, és mintha csak tudta volna, felfűzte emlékeink helyszíneit. Örömöm határtalan volt. "Nézd, abban a szállodában laktunk, emlékszel, mikor Emmával terhes voltam, és le is van fényképezve az árnyéka a pocakomnak a szoba falán", és "odanézz, a kedvenc skót boltunk". "Nahát, ebben a kis pincében ettük azt a levest", "ÓÓÓ a Brittish Museum, de rég láttam, emlékszel hogy pont akkor nem esett mindig mikor mi az utcán voltunk?" Igy lelkendeztem hosszasan, míg Jura csak mosolygott. Olyan gyereklány voltam, amilyennek megszeretett.
Aztán megálltunk egy puccos szállodánál. Nyomasztó volt az elegán élet ilyen mértékű jelenléte. A végsőkig udvarias személyzet, ezren ugráltak körül, a portás vidánam kurjantott ránk mindig, "Madam!" rikkantotta, és szertartásosan meghajolt, miközben megbökte a kalapját. Egy ideges kis nő vezetett minket a szobánkba.
Amilyen hamar csak lehetett útrakeltünk. A Hyde Park oldalában elsétáltunk kelet felé. Őrületesen puccos helyek váltakoztak teljesen hétköznapi utcákkal. Betértünk egy Gap-be, és visszafelé a Hamlay's-be.
Zsibbadtak voltunk a látnivalóktól.
A Hamley's olyan mint a Mikulás játékgyára. 5 emeleten csak játékok. Van macigyár ahol saját macit lehet gyártani, szívvel, és beszélő dobozzal, adnak születési anyakönyvi igazolást is a macinak.
Van olyan cd, amit ott írnak meg, gyermekdalok, választható gyermeknévvel. (Ettől Emma tuti elolvad, imádja a zenét).
Hulla fáradtan értünk vissza a szállodába. Az ajtóban álló portás vidáman rámrikkantott egy madam-ot, és megkérdezte hogy jó délutánunk volt-e.
Isssteníííí.

Határtalanul boldog vagyok hogy életem hátralevő részében emellett az ember mellett fogok ébredni minden reggel, aki a férjem, és a gyermekeim apja.

Mint azt minap megtudtam, modern háztartás manapság már elképzelhetetlen vibrátor nélkül. Így hát tegnap elmentünk Jurával egy szexshop-ba. Háááát...
Az egész ott kezdődött hogy a helyet Tectus-nak hívják. Könyörgöm, hogy lehet ilyen nevet adni egy szexshop-nak (hm, lehet hogy sexshop vagy szexsop?)?
Tectus-kaktusz. Csak valami igen perverz ember találhat egy kaktuszt erotikusnak.
A hely tök steril, erotikának még csak nyomára sem bukkantam. Nagy hodály, fehér kőpadló, kulcsra zárt fekete vitrinekben egy csomó műfarok tematikus sorrendben. Szín- és méret szerinti alcsoportokban. A pincében fehérneműk és S/M segédeszközök silány, ámde méregdrága felhozatala, az emeleten tengernyi dvd. Régi jóbarátunknak Rocco-nak legalább egy falnyi hely volt szentelve, ahol megtudtuk hogy kedvencünk hátulról szereti hetediziglen is. A harsány kacagásra ingerlő filmcímek mellett legalább annyira szórakoztató volt a feltűnő helyen elhelyezett papírlap a következő felirattal: "A 0-val jelölt filmek lefogytak, megrendelésük folyamatban, szíves türelmüket kérjük!" Elképzelem ahogy tömegek ostromolják a pultot az Anál Amál nyolcadik részéért.
Egy darabig unottan ténferegtünk fel s alá, de nem találtunk kedvünkre valót. Lehangoltan, üres kézzel távoztunk. Kénytelenek leszünk hát eztán is saját fantáziánkra és testrészeinkre hagyatkozni...

Szerény számításaim szerint 0 - azaz nulla forintunk maradt ebben a hónapban a kifizetett tartozások, hiteltörlesztések után. Van ez így, mondta egy kedves barátném, és tudom, mások is így élnek, méghozzá sokan. De vajon meddig lehet űzni ezt az "úri nyomorgás"-t?

Nagyon szép ősz van, és nem adok igazat a morgósoknak. Igenis remek évünk volt, már ami az időjárást jelenti. A tél tél volt, rengeteg hóval-faggyal, a tavasz illatos volt és szeszélyes, a nyár kánikulás, és most az ősz igazi vénasszonyoknak való. Vessenek a mókusok elé, hisz nem trendi elégedettnek lenni az időjárással, én mégis kimondom, sőt világgá kiáltom: Jó kis év ez 2005, hurrá!

Emma egész reggel menni akart a mamával a suliba, vette a cipőjét és kijelentette hogy megy a mamával dolgozni. Erővel kellett visszatartani.

Tegnap moziban voltunk, és én előtte betöltöttem egy kis Long Island Ice Tea-t. Egyszerűen elegem volt a szorongásból, az agyamba tolakodó nyomasztó gondolatokból, jól akartam érezni magam. Na sikerült is. Úgy berúgtam mint az albán szamár. A film aranyos volt, helyenként vicces is, szóval ezt most sikerült eltalálni.
Na mondjuk utána jött a java, a tescozás. Brrrr, na az kijózanító volt...
Fél háromkor keveredtünk haza. Reggel mikor ébredtek a gyerekek én még mindig nagyon be voltam rúgva. Na ilyen már rég volt, talán évekkel ezelőtt.
Egy szó mint száz, jól esett, de a legközelebbi ilyen alkalom megint pár év múlva jön csak, öreg vagyok én már ehhez. Arról nem is beszélve hogy kialkoholizáltam én már magamat boldogult lánykoromban.

Annyira jófej gyerekeim vannak. Mind a kettő békésen alszik. Ha most lenne internetem, de jó is lenne...

Emma ma elment anyuval a suliba. Jura bevitte őket kocsival, megtartották anyu óráját, és hazajöttek vonattal. Én az állomáson vártam őket, Iván kenguruban, Emmát pedig betettük a babakocsiba, mivel ájultan aludt egészen a leszállásig.
Hazafelé néma csend volt a babakocsiban, Emma mozdulatlanul szendergett. Egy hangoskodó kutya mellett mentünk el, mikor egy rekedt kis hang megszólalt a babakocsi mélyén: "Nana utyus, nana!"
Délután végig azt játszotta hogy megy az iskolába dolgozni, különböző babákat hurcolt fel s alá, és közben magyarázta nekik hogy hova is mennek.

Emma és Iván ülnek a konyhában egymás mellett, ki ki a maga székében. Iván nyúlkál Emma felé, aki savanyú káposztát eszik. Emma szigorúan ránéz és közli vele: "Nana ecsike! Ez nem gyereknek való!"

Jaj legyen már hétvége...

Itt járt a védőnő. Alaposan kifaggattam a helyi ovodáról, orvosokról. Kérdezte hogy az Iván mond-e már szavakat. Nem nagyon -válaszoltam, aztán rájöttem hogy bizony mondogat. Egy-két hete nem csak gagyog, hanem babanyelven beszél. Belesző néha egy-egy anyaanyát, mamammááát és apapapááát.
Alaposan megfigyeltem tegnap a kis lurkót, és kiderült hogy bizony szövegel. Azt mondta tegnap: "Ezzz tetete". Ekkor esett le, ez a gyerek is elkezd hamarosan beszélni!
Tegnap a kádban ácsorgott, és a kérésemre (miszerint üljön már le) határozottan megrázta a fejét.
Hát elkezdődött...

Esőlábú nénike vagyok...
Tuti hogy valami nagyon nyirkos, vacak idő jön, fáj minden porcikám. A bal karom két napja, a térdem tegnap óta. Azért az nagyon gáz hogy 27 évesen olyanok az izületeim, mint egy köszvényes vénasszonynak...

Iván nagyon szépen totyog már teljesen egyedül. Még nagyon koncentrál, és ha észreveszi hogy figyelem, a büszkeségtől szó szerint összeesik. Nem bírja még a felszabadult büszke röhögéssel járó egyensúlyvesztést.

Csoda történt, valódi csoda!
Minden nőnek van egy farmer a szekrényében mélyen, nevezzük Etalon Nadrágnak, ami fénykorában volt jó rá. Az ember néha megtalálja, felpróbálja, elszontyolodik, elhatározza hogy fogyókúrázni kezd, majd visszasüllyeszti a szekrénybe jobb időkre.
Na nekem a minap jutott éppen eszembe ez a farmer, a 3 évvel ezelőtti nyaralós képeket nézegettem, és szomorúan állapítottam meg, hogy na ez a farmer az, ami soha többet nem fog rámjönni. Erre mit az Isten?! Tegnap pakolom a téli-nyári ruhákat, és a kezembe akadt AZ a farmer. Gondoltam úgysem látja senki, felpróbáltam. ÉÉÉÉÉÉSSSSS (dobpergés) simán rámjött. Nem csak amolyan beleszuszakolós, levegőt nem kapós, leülni nem tudós, de azért beleférek fíling, de nem ám! Teljesen jó rám.
Azért rámfért már egy ilyen is...

Csak pihegünk, álmosan kóválygunk egész nap.

A nagy házavató napja. Sajnos az én barátaim szinte egytől egyig lemondták, de azért így is rengetegen voltunk. Iván az elején nagyon anyás volt, csak akkor nem ordított mikor az én ölemben volt. Így aztán magamrakötöttem kenguruban, de még így is sírvafakadt ha valaki hozzászólt. Egy nagy adag gulyás sokat lendített a jókedvén...
Azt hiszem mindenki jól érezte magát, és ez nagyon jó, hiszen ennyi külömböző embert összeengedni, hát...

Viharos készülődés a holnapi házavatóra. A konyhában különféle ételek illata keveredik egymással. Jura ma itthon maradt hogy segítsen készülődni.
Épp az üstért ment el, mikor három kislány csengetett. Kaktuszokat árultak, zsebpénz-gyűjtés céljából. Először csípőből nemet mondtam (házalók kíméljenek), de aztán mikor láttam az elkámpicsorodott arcukat, inkább megtekintettem az árut.
Nagyon szép kis kaktuszok voltak, kilométereket gyalogolhattak velük, hiszen Erdőkertes túlsó végéből jöttek.
Kicsit kérdezgettem őket, hogy mire gyűjtenek, hány testvérük van, és hirtelen úgy éreztem hogy egy szar Mónika Show-ba csöppentem. Intézetben élő testvérek, sok gyerek, munkanélküli szülők, rokonok nyakán hagyott gyerekek. A legnagyobb kislány (14 éves), kissé túlsúlyos, de kedves, szerény, okos, értelemtől csillogó szemekkel el fog kallódni. (Nem, nem voltak cigányok, talán csak az egyik. Nem is lényeges...)
Beszélgettünk kicsit, majd a legkisebb rámeredt a telefonomra. "Te jó ég! Már ennyi az idő? Elkezd?dött a Csacska angyal" (Na jó, nem biztos hogy ezt a sorozatot mondta, lehet hogy mást.) Gyorsan megköszönték a pénzt és szaladtak haza hogy még a végét lássák a sorozatnak. Én pedig csak remélhettem hogy a kezemben tartott kaktuszok szülői beleegyezéssel változtak zsebpénzzé.

Jura ma bringával ment dolgozni. Vonattal a Nyugatiba, és onnan két keréken a munkahelyére. Azért jó lehetett.
Nálunk itthon két takarítónő vette fel a versenyt a kosszal, ami a felújításból maradt, én pedig az irdatan rendetlenséggel. Estére már azt sem tudtam fiú vagyok-e avagy lány. Kikönyörögtem hogy hadd mehessek be Juráért kocsival, mert már piszkosul elegem volt mindenből. Anyu morgott kicsit, de beleegyezett (Iván már úgyis aludt), és Jurának is jól jött hogy nem a vonat hugyszagú biciklitárolójában kellett egy órát zötykölődni késő este.
Amikor bekanyarodtam az Állatkeri sétányra már láttam is ahogy felém kerekezik a Liget felől. Olyan volt mint egy jelenet egy francia filmből. Amikor találkoztunk végre elővarázsolt egy csokor sárga rózsát a csomagtartóról. Nagyon romantikus volt.

Újra elmentünk az Állatkerti Játszóházba a gyerekekkel. Emma már egész délelőtt be volt sózva, nagyon várta. Igazán kellemes dolog hogy ilyen közel van hozzánk a város legjobb játszóháza. Fél óra mindösszesen, és még csak be sem kell mennem a városba, ahogy lejövök az autópályáról már ott is van. Hétköznap dél körül még parkolni is lehet.
Úgy látom jót tesz a gyerekeknek a játszó, Emma sokkal önállóbb, felszabadultabb. Kicsit lazult az anyássága is. Iván meg élvezi hogy trappolhat bele a világba, és szivesen eljátszik egy "idegen" nénivel is, amíg én megiszom egy kávét. Azért is jó az ilyen holtidő, mert garantáltan akad szabad "játszónéni", akire rábízhatom. (Emma nevezte el az ott dolgozókat játszónéninek.)

Csupa maci az életünk. Emma reggelire macisajtos kenyeret eszik, Kismackó szeletet uzsonnázik, és este Macikávéval fekszik le.

Ma reggel Emma teljesen önállóan felhívta az apját mobilon, majd hagyott neki üzenetet a hangpostáján: "Szia apa!". Az összképet kicsit rontja a háttérzörej: (anya hangja távolból) "Emma mi a fenét csinálsz? Te jó ég! Felhívtál valakit?!" katt...

Szeretem nézni a gyerekeimet ahogy együtt játszanak. Emma bohóckodik az öccsének, ő pedig felhőtlenül kacag. Reggel hallom hogy beszélgetnek. Emma Iván ágya előtt áll, és magyaráz neki, Iván meg ugrál és kurjongat, nyúlkál ki a rácson hogy megérinthesse Emmát.

Néha azt gondolom magamról hogy milyen szuper felnőtt is vagyok én. Elvégre van férjem, két gyerekem, házam háztartással meg ilyenek. Ezek a pillanatok nagyon rövid ideig tartanak, hogy átadják helyüket a megszokott érzésnek, miszerint én még mindig az a fiatal lány vagyok aki voltam tíz éve, és ez csak valami tévedés.
Néha erőmön felül próbálok megfelelni a saját magam által felállított elvárásnak. Tudniillik hogy milyen is egy valódi felnőtt. Mindig elmosogat meg felsöpör, finomakat főz, jó anya és feleség (=szereti a férje és a gyerekei?), sosem önző és haragos, csupa mosoly és serénykedés.
De én nem mindig tudok ilyen lenni. Néha elmarad a mosogatás, és szeretek lustálkodni, van hogy elfelejtek uzsonnát adni a gyerekeknek, stb...
Ma reggel miután elmosogattam, megreggeliztettem Emmát, elpakoltam, és főztem egy nagy kondér mézes teát, az utolsó mozdulatommal levertem a mézesüveget.
Millió darab mézes, ragacsos szilánk röpült szét a tiszta konyhában .
-Hát ez nem lehet igahahahahahaaaaaaz! -kiabáltam elkeseredetten.
Mire Emma megszólalt a kis székéből:
-Ne sírj anya, apa dolgozik, öcsike alszik...

Határozottan ősz van. Este korán sötétedik, hűvösek a reggelek, és nehezen melegszik fel az idő napközben.
Este mikor kikísértem öcséméket a kapuhoz hideg szél söpört végig a kerten, táncoló faleveleket sodorva magával. Fázósan húztam össze magamon a kabátot, és közben arra gondoltam, hogy határozottan ősz van. De nem tudtam eldönteni, hogy ez most tetszik-e nekem vagy sem.

Belenéztem a tükörbe és nagyon meglepődtem. Hé! Ki ez a nő itt? Én úgy emlékszem, egy hamvas tizenéves lány vagyok. Ebben a tükörben meg egy fáradt, a középkorúság felé erőteljesen baktató, nyúzott nő van. Ezekben a szemekben semmi semmi dévaj csillogás, nincs különleges szépség, csábítás. Csak egy tök átlagos csaj. Mikor lettem én ilyen?
Talán tényleg annak van igaza, aki azt mondja szerencsés hogy sosem volt különösen szép, mert így nem akkora megrázkódtatás elveszteni a szépséget.

Emma beteg és nagyon nyűgös. Folyik az orra mint egy csap, amit nem lehet elzárni. Hőemelkedése van, be van dagadva a szeme, orra, és úgy összességében az egész arca. Nem csoda hát ha ny?gös...
Ma kimentünk a mama elé az állomásra. Szinte minden nap lesétálunk elé (kb 3 km oda-vissza), szeretjük ezeket a sétákat, jókat beszélgetünk a gyerekekkel, megnézünk minden virágot, és kutyust, nénit és bácsit.
De Emma ma nagyon nyűgös volt, reméltem hogy elalszik a babakocsiban. Iván kenguruban nézelődött, míg Emma szívettépően zokogott a babakocsiban. Nem bírtam tovább hallgatni, így aztán helyet cserélt a két gyerek. Iván a babakocsiba került, Emmát meg magamra kötöttem a kendőben.
Nagy tizenhárom kilós cula, szinte azonnal elaludt, eleinte még félálomban megszólalt egy-egy kutyaugatásra hogy "Nana utyus, nana!", de aztán a cumi is kiesett a szájából. A lábai élettelenül himbálóztak, a térdemet verdesték, ő pedig félrebukott fejjel diszkréten hortyogva aludt mint egy kis csecsemő.
Na ilyenkor nagyon jó anyának lenni!

Ma reggel hosszú elúszott az utolsó lehetőségem is arra, hogy internetem lehessen. A kábeltévé és a kábeles invitel is a 2 házzal arrébb lévő keresztutcáig megy, egyetlen reményem egy rádiós internetszolgáltató volt. De (mint a ma reggeli felmérésnél kiderült) nem látszik innen a tornyuk, ők sem tudnak rajtam segíteni internet-ügyben.
Egyetlen reményem talán a mobilos net marad, de az nagyon gáz. Szóval beújítottam egy pendrive-ot, és marad az offline blog- és honlapkészítés, Jura pedig heti egyszer felpakolja a netre a munkahelyéről.
Mit is mondhatnék?! Brühühűűű...

Egész nap sűrű pelyhekben hullott a hó. Szánkóztunk egy nagyot, és többször is eltakarítottuk a havat, de pár óra alatt látszatja sem volt.
Raktunk ki madáreleséget, de azt kell gondoljam hogy itt nem élnek madarak. Vagy vajon meddig tarthat mire felfedezik? Lehet hogy türelmetlen vagyok, mint mindig? Öreg hiba...

Nagy nehezen véget ér hát ez a hét. Csak nyúlt mint a rétestészta. Jura kora reggel elloholt, mire hazaért a gyerekek aludtak, én pedig félhülye voltam már a fáradtságtól. Napközben rövid telefonokat váltottunk, elszorult torokkal beszéltünk. Jurát kikezdte valami dugatlan picsa Londonból, mindent elkövet hogy kifúrja, lesben áll mint egy hiéna, hogy lecsaphasson amint egy kis hibát fedez fel.
Azért innen már csak jobb lehet. A ház legalább szuper, és mi szeretjük egymást. És ez a lényeg.

Mivel itt a világ végén még internet sincs, a külvilágot jelenleg a tévé jelenti számomra. Meglehetősen rákaptam a klub tv-re (ja, nem is: azt hiszem úgy írják hogy club tv).
Délben ha sikerül még jógázom is. (Ez mondjuk kizárólag kicsifiamon múlik, hogy hajlandó-e aludni. Rendszerint csakazértsem.)
Egyetlen zavaró tényező van csak ennek a csatornának a musorában, a műsorok közötti néhány perces kis szösszenet. Miszter Fütyimütyi Kukutyin fényesre borotvált félmeztelen testét kell néznem, ahogy az említett fiatalember kereket cserél egy autón, vagy polcot szerel fel. A kamera többször elkalandozik a csavarhúzótól, kalapácstól, hogy végigsvenkeljen a miszter testén, majd szégyenlősen visszaugrik az unalmas témához.
Több alkalommal is a döbbenettől kikerekedett szemmel bámultam csak. Egész egyszeruen unnndoríítónak találtam az egészet. Én kis balga egészen megrémültem hogy talán én lehetek ennek a musornak a célközönsége (joggal, hiszen az összes többi programnak én vagyok).
Egyszer aztán mutattam anyunak ezt a szörnyűséget, aki a képernyore pillantott, majd vállatvonva közölte hogy naná, hiszen ez a homokosoknak készült.
Jaaaaa?! Nagy kő esett le a szívemről.
Mindazonáltal most picit megrendültem saját liberalizmusomba vetett hitemben. Nekem eddig semmi bajom nem volt a homo- avagy biszexuális emberekkel. Ez mindenki magánügye. Csak könyörgöm ne kelljen meglátnom a tévében egészen váratlanul Miszter Bricka Bracka félpucér alakját, amint sejtelmes mosollyal magyarázza (ráadásul talán szlovákul) hogyan kell szöget verni a falba.

Úgy tűnik jelentősen megcsappant a tejem, ami nem is csoda, ezerrel hajtok hogy összerakjam a házat. Semmi kedvem megint hónapokig dobozok között élni.
Elő hát a fejővel, "szopis teával", a homeós bogyókkal, a baracklével, a pihenéssel (ehhe), és a gyerek minél gyakoribb cicire cuppantásával.

Sajnos sokáig nem lesz itthon internet, így aztán egy közvetett módszerrel vagyok kénytelen írni ide. Jura gépén megírom, ő pedig feltölti.
A ház szépül, és látszik hogy szívesen lakunk itt, még ebben a felfordulásban is, hiszen szorgos kis hangyák módjára serénykedünk.
Lassan a kocsi is befér a garázsba.
Az első olyan emberhez méltó lakhelyünk, ahol nem gyötör szabadulni-vágyás. Néha megállok egy pillanatra, és rácsodálkozom az életemre. Szinte hitetlenül nézem a két gyönyörű gyerekem, ahogy nőnek, okosodnak, és nem hiszem el, hogy mindez belőlem sarjadt.
Hajnalban ránksüt a kelő nap, ahogy egymás melegébe bújva alszunk Jurával. Sosem gondoltam volna, hogy létezik valóban boldog házasság.
Vitáink, összezörrenéseink vannak, hiszen egészen egyformák mégsem lehetünk. De ha a legmérgesebb pillanatomban mégis mégis mélyen a szívembe nézek, ott csak az ő nevét látom, és a végtelen hálát, amiért vele élhetek.
Az egyik legkedvesebb elfoglaltságom lopva nézni azokat akiket szeretek, valami egészen hétköznapi tevékenység közben. Jurát, Emmát, Ivánt. Ilyenkor megmelegszik a szívem. Lelkem kicsiny darabjai ők.

Kis időre érzékeny búcsút kell vegyek minden kedves olvasómtól.
Holnap költözünk Sződligetre, és nem tudom az invitel mikor lesz szives bekötni a netet.
De amint újra online leszek, reszkess világháló!
Csók a családnak.

Egyik szemem sír, a másik meg nevet.
A fenének sem hiányzott már a hó, azt hittük megússzuk.
Ugyanakkor pedig Emma nagyon élvezi. Szánkóztunk ma, Iván jót aludt bebugyolálva a babakocsiban, miközben mi elszánkóztunk a bolthoz. Emmát hol anyu húzta, hol én. Még borultunk is.
Aztán megpróbáltam hóembert építeni, de nem sikerült. Valahogy nem tapadt a hó. És se szenünk, sem pedig répánk nem volt. Szóval nem vagyok egy felkészült anya...
De azért nagyon élveztük.

Ma elég mozgalmas napunk volt.
Tegnap éjfél körül értem haza, kicsit dorbézoltam a lányokkal a városban, minden rádió azt harsogta hogy a hóhelyzet miatt már a katasztrófavédelem is készültségben van. Sorra másra láttam a hókotrókat, só- és homokszórókat fel s alá grasszálni az utakon, közben meg sehol még csak egy felhő sem, az út száraz, kellemes nulla fok közeli hőmérséklet.
aztán reggelre esett úgy négy centi hó. Emma nagyon élvezte, először bizonytalanul toporgott benne, kóstolgatta, majd egyre bátrabban trappolt benne, nyalogatta.
Nagyon édes volt.
Délután mi mentünk Jurával és Ivánnal a városba, IKEÁ-ztunk. Emma meg itthon maradt anyuval. Kimentek szánkózni is. Bárcsak ott lehettem volna, annyira édes lehetett, szivesen láttam volna a kis hidegtől kipirult arcát.
Huhh na valami szépet akartam írni, ami kifejezni hogy milyen fantasztikus látni ahogy felfedezi a havat, de nem bírom összeszedni a gondolataimat.
Megyek is, elteszem magam holnapra.

Egészen különleges becézést talált ki Emma.
Valamiért Jurának eddig is azt mondta hogy "papa", pedig így sosem mondtuk neki.
De most "papajci". Mama "mamajci", Iván "babajci", a kutya pedig "vavajci".
Meg kell zabálni mikor elkezd szövegelni.

Már két napja túlvagyunk rajta, Iván már rég nem is emlékszik az egészre, én mégis nehezen engedek fel.
Azt hiszem túl sokáig nyomtam el magamban a félelmet, az aggódást. Belémkövült. Minden reggel fáradtan ébredek. Éjjel sokszor barangolok még lepusztul kórházakban, keresem az orvost, a műtőt, a gyerekeimet. Reggel szorít a mellkasom, fáj a tüdőm, a gyomrom, mintha egy csomag cigit szívtam volna el.
Még mindig nem tudok sírni. Még mindig szorít, helyt kell állnom, rengeteg tennivaló van, hiszen költözünk is egy hét múlva.
A februártól várom a csodát. Ki kell tűzni egy időpontot, mert különben szétpattanok mint a túlfeszített ideg az íjon.
Mégis megéri, látom a csodát, a gyerekeim fejlődését. Emma, aki időközben kis papagáj lett, mindent ismétel, olyanokat mond hogy dőlünk a nevetéstől. Iván, aki hangosan kurjongat, beszélget már velünk, hosszasan figyeli a látóterébe kerülő tárgyakat, embereket. Izgatottan püföli amit csak elér, és ha sikerül megfognia, hát azon nyomban a szájához húzza és elégedetten csócsálni kezdi.
Belémégett a kép, ahogy műtét után láttam, fehér volt mint a fal, az ajkai is fehérek, cserepesek, szemei csukva, a kis teste hűvös. Reszketett a nagy zöld kórházi lepedő alatt.
Soha, soha többet nem akrom így látni a gyerekeimet, sem azokat akiket szeretek!

Testvérek.
Mi az a kötelék ami összefűzi őket? Honnan ered az erejük, amitől együtt erősebbek mint bárki más?
Amikor Ivánt tegnap bevitték a műtőbe Emma itthon éppen aludt. Rá pár percre zokogva ébredt, azt hajtogatta: "baba el, baba el". Alig lehetett megnyugtatni.
Egész éjjel fel-felsírt, az öccsét szólongatta, kereste.
Néztem őket ma, ahogy két nap után újra találkoztak. Emma szinte toporzékolt a boldogságtól, kitárt karokkal, kacagva rohant az öccséhez, ölelgette, puszilgatta, Iván pedig vidáman visszakurjantott neki.
És végre egy éves lelkiismeret-furdalásom kezdett oldódni. Hát mégsem tettem olyan rosszat vele azzal hogy életre hívtuk az öccsét. Talán a köztük felizzó szeretet ellensúlyozza a pillanatnyi hátrányokat.
Kezdem megérteni, hogy a szeretet hányféle formát tud ölteni.
Abból a szerelemből, ami a világmindenséggel mérhető csak, talán törvényszerű is hogy ilyen gyerekek születnek.

Holnap reggel műtik Ivánt. Legalábbis nagyon remélem, mert nem sokáig bírom már cérnával. Egyre nagyon erőfeszítésbe kerül megállni hogy ne zuhanjak teljesen össze, félek nem sokáig bírom már. Ma már olyan szinten ki voltam bukva, hogy egész nap röhögcséltem mint egy idióta.
A gyerekek is érzik rajtam, extra nyűgösek. De még így, ilyen kis hisztisen is ők a világ legimádnivalóbb kölykei...

Mindig csak elégedetlenkedem, soha sem jó semmi, aztán néha meg elszégyellem magam.
Történt ugyanis hogy a költözésről beszélgettünk a kedvenc internetes csevegő fórumomon, amikor is az egyik lány azt írta, hogy ha ő nyerne a lottón, akkor bizony építene egy házat maguknak, semmi csicsásat, semmi nagyot, egyszerűen csak olyat, ahol ott vannak a falak ahol ő szeretné hogy legyenek.
Egészen megrendültem, és magamba szálltam.
Te jó ég, mit picsogok én a kis hülyeségeimen, mikor lottó ötös nélkül is tudunk építeni magunknak egy olyan házat, ami se nem nagy, se nem csicsa, csak éppen ott vannak a falak ahol mi szeretnénk hogy legyenek...
Ráadásul hónap végén költözünk egy igen szép kis házba, ahol nagyon jól fogjuk érezni magunkat.

Viszont szegény kicsi fiam sérvének kálváriáját egyszerűen nincs is kedvem elmesélni. A helyzet mind rosszabb és rosszabb, úgy volt hogy ma megműtik, be is feküdtünk tegnap a kórházban, de hasmenést kapott, és elhalasztották a műtétet szombatra. Napok óta rémálmaim vannak, málladozó kórházakban bolyongok, hol az orvost nem találjuk, hol a műtőt, iszonyat.
Mire túlleszünk ezen minimum megőszülök...

Elszántuk hát magunkat a döntő lépésre. Van (volt) egy lovam, Szeress. Jurától kaptam, még szerelmünk hajnalán. Megszerettem ezt a lovat, és ő rohant, megvette nekem. Sokért, sokkal többért, mint amennyi a tényleges ára lett volna.
Aztán azóta hogy megvan szinte folyamatosan terhes vagyok, vagy babázom, nem volt időm soha arra a lóra. Csak fizetjük a bértartást, de soha nem ültem rajta.
Ha rágondolok, mindig rossz érzésem támad. Egyrészt mert becsaptak vele, az árával, másrészt mert arra emlékeztet, hogy csúnyán kihasználtam Jurát. Akkor.
Most pedig a szívem szakad meg bele, annyira szeretem, és annyira bánom amilyen kegyetlen voltam vele.
Lelkiismeret-furdalásom élő emlékműve pedig végre új mezőkre üget, szürke sörénye másnak libben már, két okos szemét méltóbb gazdára függesztheti.
Én pedig talán végre megszabadulhatok egy évek óta nyomasztó súlyos tehertől.
Hogy jobb lesz-e? Nem tudom. Régóta várom ezt a napot, és most mégis szomorú vagyok.
Volt egy lovam...

Nem tudom miért van az hogy a két gyerekkel több türelmem van. Valahogy kerekebb ez az egész.
Olyan magától értetődő ahogy a két gyerek kétféle fejlettségi fokon áll. A szaladgáló, beszélni tanuló Emma ugyanolyan lenyűgöző számomra, mint az éppenhogy figyelni tudó, gagyogó Iván.
Eképesztő tanuja lenni egy ilyen csodás folyamatnak. Ahogy a sok heőő, ha-búúú, ha-púúú-ból egyszercsak valamikor értelmes szavak lesznek. Ahogy most Emma próbálgatja. A kedvencem ahogy a bárányt utánozza: beee. Az öccse meg szerelemtől csöpögő tekintettel rámnéz, és azt suttogja gyengéden: ha-púú...

Azt gondolom nagyon sokat kaptam az élettől azzal, hogy gyerekeim vannak (még mindig mennyire furcsa szó: gyerekeim, hisz én magam is csak egy nagy gyerek vagyok).
Régen szerettem a katasztrófafilmeket. Most nem vagyok képes végignézni egyet sem. Jobban szeretem az életet mint valaha, mert most már tudom hogy mennyi kínnal és keservvel szülteik egy ember erre a földre.
Régen felelőtlen voltam, könnyű volt játszani akár az életemmel is úgy hogy tudtam, csak magamat veszíthetem, nem volt rám szüksége senkinek. (Persze az anyámra nem gondoltam akkor még.)
Mennyi érzelmet kapok az élettől a gyermekeim által. Olyan ez, mintha csak fekete-fehérben láttam volna, és most hirtelen színbe borult volna a világ. Nem tudtam soha, hogy ilyen mértékű szeretetre vagyok képes. Ezáltal Jurát is mégjobban szeretem, hiszen ezt mind tőle kaptam. Jól érzem magam a bőrömben, és ha megkérdeznék tőlem most, hogy na, mi van velem? Akkor a legőszintébb válasz az lenne: boldog vagyok.
Nem furcsa úgy boldogank lenni hogy közben hulla fáradt és kialvatlan vagyok, hogy magamra alig jut idő, hogy... sorolhatnám, de minek?! Van három ember a földön, akik mindent megadnak nekem, amire csak szükségem van, és akiknek én mindent meg fogok tenni, ami csak erőmből telik, hogy boldogok legyenek.
És persze ott az anyám, akivel egészen más lett a viszonyom amióta én is anya vagyok. Sok mindent el lehet róla mondani, de a legjobb mégiscsak, hogy le lehet vele ülni beszélgetni. Meg lehet kérdezni olyan dolgokat, amiket mástól nem lehet. Kérdések az anyaságról, ő pedig válaszol a legjobb tudása szerint. Kevesebb leszek, ha már ő nem lesz.

Ma megtaláltuk álmaink albérletét.
A helyszín Sződliget, egy frissen felparcellázott rész. Frissen épült ikerház, a garázsnál ér össze a kettő. Még egyik sincs kiadva, választhattunk.
Mondhatom azt hogy szerelem első látásra. A ház izléses, jó beosztású, látszik hogy odafigyeltek a részletekre. A nappaliban kandalló, normális méretű konyha, aprócska kert, a föld előkészítve, tavasszal jön a kertész, füvesít, ültet.
Van garázs is, elektromos kapu- és garázsajtó-nyitó.
Istenem, lesz normális fürdőszobánk, konyhánk, nappalink, kertünk. Szinte már most elkezdenék csomagolni. Úgy néz ki január végén költözünk is. Jaj de jó!

A Nagy Suttogó Project.
Iván kicsi fiam egy gyönyörű, okos gyerek, de szó mi szó elég ölbebaba. Egy nap rájöttünk, hogy rettenetesen kiszúrunk magunkkal is, meg vele is, ha rászoktatjuk az ölben alvásra.
Így aztán bevetettük Tracy Hogg zseniális könyvében ajánlott fortélyokat.
Az egy dolog hogy nekünk kényelmesebb így, de Iván is csodálatosan megnyugodott, amióta egy kiismerhető rendszer van azéletében. Hovatovább magától alszik el.
Sokkal kevesebbet sír, és jobb étvágy is van.
Köszönjük neked ó Tracy Hogg!

MIndazonáltal az a helyzet hogy szegénykémnek még oka is van sírni, hiszen kiderült hogy van egy nagy lágyéksérve, ami gyakran kijön, és az bizony nagyon fáj.
Az idióta gyerekorvosunk meg beadta neki az oltást, így a műtét csúszik 3 héttel. Szegény kis angyalkám még 3 hétig kell szenvednie. Olyan keservesen tud sírni, és olyan gyönyörűen tud mosolyogni. Olyan mélyen éli az életet, ahogy az apja.
Úgy is mosolyog rám mint az apja, a szeme tele bizalommal és szerelemmel. Ilyenkor úgy elszorul a szívem. Féltem az élettől, ami olyan kegyetlen tud lenni...

Szerelmes vagyok a lányomba. Imádom hogy ennyire jófej, hogy kezd szellemi partner lenni, hogy lehet vele "beszélgetni", röhögcsélni hülyeségeken. Mint két kamasz...

Na tessék, mindjárt éjfél, mindenki alszik, csak én kopácsolok itten (pedig kizárólag én fogok éjjel többször is kelni szoptatni). Kb. fél órája jutottam géphez, és egyszerűen nincs már se időm, se agykapacitásom írni egy normális post-ot.
Jajjjaj szegény én, szegény én...
Képet is majd holnap keresek ide. De vajon milyet is?!

Azt mondják stressz alatt megerősödik a tanulási képesség. Ismert ugye Konrad Lorenz csókájának az esete. Esküszöm fogalmam sincs hol olvastam, láttam, hallottam ezt újra mostanában, de szöget ütött a fejembe, nem is tudom miért.
Ma reggel jöttem rá. Emma akárhányszor meglátja a karácsonyfát ujjongva szalad oda, és közli hogy "kaááács".
Rájöttem hogy szegénykém akkora örömstesszben volt aznap este, hogy elsőre megtanulta ezt a nem is olyan egyszerű szót.
Bárcsak mindent így tanulna meg az életben...

Amikor valamelyik keresőprogrammal rákeresünk egy szóra, akkor olyan gyorsan meglesz az eredmény. Mindig is csodálkoztam, hogy ez hogy lehetséges. Végigböngészni az egész világhálót egyetlen szó után kutatva.
Aztán tegnap Jura felvilágosított. Azt mondta hogy éjjelente keresőrobotok járják körbe a hálót, és kulcsszavak után kutatva elraktározzák azol fellelhetőségét.
Ettől a hírtől megborzongtam. Bakker, tiszta Mátrix. Szinte láttam a lelki szemeim előtt az őrjáratozó robotokat.
Régóta dédelgetem, fejlesztgetem az én speciális összeesküvés-elméletemet. Ami - bár alapvetően optimista vagyok - speciális elegye a "Szép új világ"-nak, az "1984"-nek és a "Mátrix"-nak.
Éjjel felriadtam, és eszembe jutottak a robotok, amint fáradhatatlanul járják a világhálót, utánunk kutatva...
The Matrix has you...

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy minden idők legjobb malacsültjét állítottam ma elő. Kénytelen vagyok magamat méltatni, mert más azt itt nem teszi meg helyettem.
Reggel a mindent elborító szerpentin-fecnikre ébredtünk. Olyan volt a nagyszoba mint egy szines szalmával teleszórt istálló. Rögtön meg is szegtem a tegnap frissiben elsajátított legújab babonámat, miszerint az Újév első napján nem szabad takarítani. Muszáj volt. Pedig hogy tetszett ez a babona! No sebaj, majd jövőre...

Meg kéne fogadni pár dolgot, úgy illik, nem?
Azt hiszem én vagyok az egyetlen ember aki december 31-én kezd fogyókúrázni. Napközben. No nem "igazi" fogyókúra, azt fogalmam sincs hogy hogy kell csinálni, egyszerűen csak megfogadtam, hogy nem zabálok feleslegesen édeséget. Fogyókúrázni majd akkor fogok ha abbahagytam a szoptatást. Akkor viszont radikálisan.
Most mit csináljak?! Bosszant ez a 8 kiló!
Szóval más nincs amit megfogadhatnék. Káros szenvedélyeim lekoptak rólam mind. Talán meg kéne fogadnom hogy visszaszerzem őket? Na neeem, A cigi brrr... nem kell, az alkohol meg jujjj, nem akarok többet berúgni. Na egy kis finom borozgatás Jurával... De hol van ez már a régi duhajkodástól?!
Hát be kell valljam, nem hiányzik. Jó úgy ahogy van... Szeretek így élni...

Hát itt az év vége.
Talán illenék valami fennkölt post-ot kreálnom, de jelenleg semmi nem jut eszembe. Küzdök az álmossággal, pedig még csak fél tíz múlt. A konyhában rotyog a lencsefőzelék és a párolt káposzta holnapra.
Egy biztos, ezerszer szivesebben lennék most egy eldugott szállodában Jurával, egy kád forró vízben, ücsörögnénk, lágy zene szólna, mi pezsgőt kortyolgatnánk. A pohár párás külsején néha lefutna egy kecses vízcsepp.
Beszélgetnénk, nagyokat nevetnénk, néha elfúlna a szavunk, és csak néznénk egymást.
Nem néznénk mikor van éjfél, valamikor ágyba kerülnénk, szerelemtől illatos testünket a hold fénye takarná be mikor elszunnyadunk...

Boldog Új Évet Mindenkinek!

Az életem nyitott könyv.
Régen rengeteget hazudoztam, titkolóztam, össze-vissza kavartam. Hatalmas energiákat fektettem abba hogy megjegyezzem, kinek mit lódítottam. Néha hazudtam a hazugság kedvéért. Vannak kevésbé szép emlékeim, és vannak egészen csúnyák is.
Aztán az élet törvénye az, hogy az emberre egyszerre rádől az egész szarkupac, perszehogy a legrosszabb pillanatban.
Jurát is majdnem elveszítettem egyszer, még az elején. Rosszul értelmezett kíméletből, ami valójában gyávaság volt.
Erős volt a szerelmünk, kibírta. És ahogy ott álltam pőrén, a védelmező hazugságokat leszaggatták rólam, egyszerre nagyon megkönnyebbültem. Ott állt az az ember, aki megharcolt értem, aki fáradtságot és lelkierőt nem kímélve hódított meg, az első ember, aki valójában kíváncsi volt rám, az első ember aki szeretett, szívből, igazán. Az az ember, akibe a húsig martam a rémülettől, hogy az életemben először elborít valamiféle érzelem. Rettegtem hogy éreznem kell. Ugyanakkor vágytam is rá.
Szerencsés vagyok, jó emberre bíztam rá magam. Soha nem fog becsapni, bántani, soha nem fog megcsalni. De ami mégis a legjobb, soha nem kell neki hazudni.
Úgy megszoktam hogy minden gondolatomat megosztom vele, hogy az ajándékait alig tudom titokban tartani. Micsoda felszabadulás ez, micsoda isteni kegyelem.
Igaz hogy semmi késztetést nem érzek olyat tenni, amit titkolnom kéne előtte. Ő pedig cserébe szeret. Még mindig, szívből, igazán.
És hagyja hogy szeressem, szívből, igazán.

Élet és halál.
Az ember az év végén számot vet arról hogy hányadán is áll a dolgaival.
Én napok óta azon kapom magam, hogy gyakran elönt a boldogság. Minden előzmény nélkül egyszercsak végigborzong rajtam a boldogság és a szerelem. Nagyon jó érzés, mert igazán érzem hogy élek, és hogy nem csak vegetálok, de boldog és tartalmas életet élek.
Talán a Karácsony? Számít az is. Enyhén fogalmazok ha azt mondom eddig gyűlöltem a karácsonyt. Már december elején nyomasztó, egyre fokozódó dpresszió ült rajtam. Van oka persze, de feleslege szaporítanom a szót, mindenkinek megvan a maga története a nehéz gyerekkorról.
De most már látom hogy a Karácsony egészen csodálatos is lehet. Látni Emma földöntúli fénnyel ragyogó arcát, ahogy meglátta a fát, ahogy tobzódott az ajándékokban. És mert nem fért abba a pici testbe ekkora öröm, hát sikoltozott és rohangált. Ezek azok a pillanatok, amik bármit megérnek...

Halál.
Voltunk lent a nagyszüleimnél is vidéken. 74 évesek már, mama tavasszal kapott egy csúnya agyinfarktust. Aztán szépen felépült, jár, beszél, tervezget.
De az a szag. Azt hiszem mindenki járt már olyan lakásban, ahol nagyon idős emberek éltek, és haltak meg. Az a szag. Az öregemberhalálszag. A vén kaszás ott ólálkodik az ablak alatt, tudom. És a mama is tudja. Látom a szemén, talán várja is már. Amikor indultunk haza meg akarta ölelgetni Emmát, de ő a kis radajával fogta a kétségbeesést, és elszaladt. Olyan nagyon elszorult a szívem.
Végül Emma is megbékélt és még puszit is adott, a mama is megnyugodott, de az én szívem felhős maradt. Közel a vég, hiszem is, meg nem is.
Hiszen egy nagymama örök, nem?

Aztán ugye ember tervez, Isten végez...
Már sötét volt mikor szépen felöltözve (azért a gyanta megvolt) kimentem a kocsihoz. Nagyjából fél óra alatt ki is olvasztottam a félcentis jégréteg alól. Késve indultam. Szólt a zene, de csak halkan, nagyon kellett figyelni az útra, mert egyrészt nem nagyon tudtam merre kell menni, másrészt valóban egyenletes jégréteg borította az utak felszínét.
Fél helyett háromnegyedre értem a repülőtérre, Jura akkor még a gépen ült. Nem tudtak hova beállni, csak dekkoltak a kifutópálya végén. Hoszzú várakozás után átgurultak Ferihegy 1-re, ahonnan busz hozta őket vissza a kettes terminálhoz. Akkor már 2 órája vártunk. További röpke másfél óra alatt elő is kerültek a csomagjaik. Én teljesen átfagytam a 3 órás várakozás alatt, azóta is fáj a mellkasom.
Amikor végre megpillantottam Jura borzas üstökét a nagy tömegben, hát majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől.
Hazafelé fáradtan, de jókedvűen beszélgettünk a kocsiban, és egy deres bekötőút helyett egy Burger Kingbe tértünk be, hiszen mindketten majd éhenhaltunk.
Este 10 volt mire hazaértünk, hullafáradtan vánszorogtunk csak.
Azért az éjszaka mégis csodás volt, végre összebújva, egymás melegében alhattunk.

Me semmi tanulságos vagy érdekes nem jut az eszembe. A tegnapi katarzis után elégé le vagyok eresztve. Arról nem is beszélve hogy valami iszonyatosan hiányzik Jura.
Azért lehet hogy két és fél év után már inkább örülnöm kéne ha végre megszabadulok tőle, de egyenlőre úgy néz ki hogy egyre jobban hiányzik ha nincs velem.
Este érkezik, az imádnivaló Londonból (amiből nem sok jutott neki, lévén munkaugyben ment), és én már most nagyon izgulok.
Én megyek ki elé a repülőtérre. Még az sem tántorít el hogy minden út egy merő jégpálya a hajnal óta zuhogó ónosesőtől, hogy több baleset történt csak ma, mint az elmúlt 2 hónapban, és ráadásul sötét is lesz.
Menni akarok, mert már elképzeltem már ahogy lágy zenét hallgatva közeledem Ferihegy felé álmos kis falvakon keresztül, az ablakokban karácsonyi fények égnek már, és én ünneplőbe öltözött szívvel (és legyantázott fazonnal és lábbal) ülök a kocsiban.
Aztán a számat rágcsálva várom hogy nyíljanak a kapuk az érkezési oldalon, és felbukkanjon ő, kis bőrönddel, nagy ajándékcsomagokkal.
Én a karjaiba röppenek, szerelmes csókunktól megáll az idő egy pillanatra. (Melyik is az a film, ami azzal kezdődik hogy egy repülőteret mutatnak, ahol az érkező emberek szeretteikkel találkoznak, és mindenki olyan boldog? Sokszor eszembejut ez a jelenet)
Aztán a kocsi felé menet egymás szavába vágva mesélünk hogy kivel mi történt, bepakolunk, és az úton Jura lekanyarodik egy elhagyott bekötőútra. Csak kopog, kopog a jeges ónos eső a kocsira, és a bepárásodott ablakra meztelen ujjakkal szerelmes üzenetünket rajzolunk egymásnak.
Este a gyermekeink két mosolygó, boldog szülőt kapnak, és mindenki megnyugszik, mert újra együtt lehetünk mindannyian...

Ma olyan meglepetés ért saját magammal kapcoslatban, hogy azóta kicsit jobban kihúzom magam.
Két éve nem vezettem már (vagy csak alig), és ma rákényszerültem hogy a két gyerekkel Fótról átautózzam az egész városon a fogaskerekű végállomásához. Tegnap fél éjszaka nem aludtam, annyira rettegtem. Ma pedig beültem az autóba (valójában előtte úgy háromnegyed óráig készítettem mindkét gyereket az útra), és elindultam. Döbbenten tapasztaltam, hogy csoda történt, úgy vezetek mintha tegnap szálltam volna csak ki a volán mögül. Élveztem. Pedig csúszott az út, valami taknyos dara hullot az égből, és a városban dühöngött a karácsony előtti bevásárlópánikos dugó.
Én mégis élveztem!
Jó volt vezetni, bekerülni a forgalom véráramába, araszolgatni, az én angyal gyermekeim vígan elvoltak hátul (Iván aludt is), halkan szólt a rádió, és nagyon jó volt.
Hosszú ideje minden sikerélményem a gyerekeimmel vagy az itthonléttel kapcsolatos. Nagyon régóta nem ért másfajta siker. És ez most nagyon jólesett.

Kiborító egy nap volt, délelőtt nem volt áram, lehült a ház 16 fokra. A gyerekek most gyógyultak meg, remélem nem esnek vissza.
Aztán Iván egész nap üvöltött mint akit nyúznak. Kivagyok mint a liba.
Nem is vagyok ma nagy formában, nem is írok ma többet.
Jura holnap utazik Londonba.
Szomorkás vagyok miatta, mert London a kedvenc városom, és én nem mehetek. Ellenben itthon maradok, és nagyon üres lesz az ágy két éjszakán át.
ha belegondolok, London decemberben, St. James park a mókusokkal, a kedvenc fekete taxijaim (amibe siman betolom a babakocsit!), a multikulti metro, és az a hatalmas Mothercare áruház, tele szebbnél szebb babaholmikkal. Jajj, inkább bele sem gondolok.

Egyre erősödik a gyanúm,hogy egy kölyökkutyával lakunk együtt... Úgy tűnik egy másfél éves gyerek pontosan annyi kárt tesz, mint egy rakoncátlan kölyökeb. Mindent megrág, szétszed, felaprít, telepisil, hangos, bosszantó, de mégis olyan édes...
Ma a fürdés előtti félpucér rohangálás közepette alaposan bepisilt. Rettenetesen megijedt, alig bírtam lecsillapítani a rémült zokogását. Nem egyszerű kisgyereknek lenni... Dehát azért mégiscsak a mi kutyánk kölyke.

Iván is kezd emberforma lenni. Ma hosszasan interaktáltunk. Én beszéltem hozzá, mosolyogtam rá, ő pedig szélesen vigyorogva fel-felkurjatva válaszolt. Valahányszor rámmosolygott, nekem könnybelábadt a szemem. Tudják mivel lágyítsák meg a kérges szívemet... Ráadásul ha hasra tesszük egyből a hátára fordul. 5 hetesen. A büszke szülői szív hevesebben dodog ilyenkor.
De azért van a szülői létnek árnyoldala is. Hogy mást ne említsek nem egy fáklyásmenet éjnek évadján elkárhozott lélekként a Tescoban bolyongani, csak mert emberi időben lehetetlenség gyerek nélkül eljutni oda. Amikor az ember hajnali egykor a csípős hidegben rámolja be a pelenkák tömkelegét a kocsiba, csak megfordul a fejében, hogy más emberek talán éppen magukra húzzák a takarót, és édesdeden hortyognak meleg ágyukban.
Aztán itthon mégiscsak jó már betakargatni őket, feldiézni a sok kis csodát, ami egész nap történt, és kiderül hogy mégiscsak jó így. Nagyon jó.

Jó sok saramat tudtam le tegnap és ma is. Kihívtam a mosógépszerelőt, bejelentkeztem homeós dokihoz Emmával, és ma csípőszűrésre Ivánnal.
A végső lökést az adta meg hogy Emma már megint beteg... Brrr...

Valahol a tejpecsétes pólóm, kinőtt szemöldököm, lottyadt bőröm, karikás szemeim mögött ott bújkál a régi Presh. Karcsú testén kihívó ruha feszül, beletúr boszorkányosra tépett hajába, rágyújt egy vogue-ra, belekortyol egy vodkaredbullba, és vár. Várja a sorát, amikor újra előtörhet, és elcsábíthatja újra és újra Jurát.
És akkor mégiscsak eőrébb leszek a sorsomban, mert lesz két gyönyörű okos gyerekem, és egy szerető férjem...

Ha már gyerekek.
Emma újabb és újabb produkciókkal lep meg. Tegnap a fotelban ültem Ivánnal, és leesett mellőlem a telefonom. Emma odalépett, felvette és odanyújtotta nekem. Döbbenetemet újabb döbbenet követte, mikor pár óra múlva szintén a fotelban ücsörögtem Ivánnal, mikor megszólalt a telefonom, ami a vendégágyon volt. Emma kérésemre odahozta nekem a csöngö telefont (pedig nem szereti mikor rezeg a kezében).
Könnyek szöktek a szemembe. Hát hiába, eljutottunk ide is, az én ügyes, segítőkész kicsi lányom...

(Ez a fénykép hétvégén készült rólam egy Mikulás ünnepségen)

Iván szombaton volt egy hónapos, aznap meg is örvendeztetett minket egy átfordulással. Döbbenet, olyan erős kiskölyök.
De amilyen erős, olyan kis nyavajgós is. Ha ébren van, akkor csak kézben szeret lenni. Az éjjelt pedig nem feltétlenül alvással szereti tölteni.
Bár mentségére legyen mondva ma éjjel kitett magáért. Fél 9 után csak hajnali 2-kor, majd 7-kor ébredt. Igaz annyira kipihente magát, hogy egész délelőtt raplizott.
(Éjjel félálomban mikor szoptattam Ivánt újra eszembe jutott az a lány a netről, és megborzongtam. De jó hogy én itt etethetem a gyerekem az utcáról beszűrődő fényben, és nem gépekre kötve küzdök az életemért.)

Emma pedig dobbentes fejlődésről tett tanúbizonyságot az előbb, mikor nagy elgondolkodva firkálgatott egy papírra, majd rábökött, és közölte velem hogy "cica". Hoppá, ez igen!

Ilyenkor jövök rá, hogy milyen egy szerencsés flótás vagyok is én...
Van egy ismerős lány, a netről ismerem, a fia kicsit idősebb Emmánál, és most várta a második babáját. Minden nap mentek sétálni a kisfiával, kicsit irigykedtem is hogy nahát, milyen jól bírja, le a kalappal előtte. Bezzeg én csak nyöszörgök, és szegény Emma akkor szív csak friss levegőt ha anyu kiviszi az udvarra.
Aztán megszültem Ivánt minden komplikációtól mentesen, gyönyörű, gyors, tankönyvi szülés volt, aminek az eredménye egy tökéletes, gyönyörű, erős, egészséges gyerek lett. Én pedig istenien érzem magam azóta is.
Az a lány pár napja írta hogy összeházasodtak a férjével, és kicsit elmerengtem hogy milyen boldogok lehetnek most.
Ma pedig jön a hír róla, hogy vasárnap mentő vitte kórházba, levált a méhlepény, nem alvadt a vére, azonnal cselekedni kellett, három életmentő műtétet hajtottak végre rajta, leállt a veséje, élet-halál között lebeg azóta is, altatják, hiszen nem bírná elviselni a fájdalmakat. A kicsi lánya alig 2,5 kg, antibiotikumot kap infúzióban, mert nyelt a véres magzatvízből.
Iszonyúan letaglózott a hír.
Mást nem tehetek, adok nekik tejet, hisz nekem rengeteg van, ott meg szükség van rá. Bárcsak többet tehetnék...
Közben pedig csendben hálát adok a sorsnak, hogy mindez nem velünk történt meg...

Késő este beosonni a gyerekszobába nagyon jó. Térülök, betakarok egy szuszogó csimotát, fordulok, és betakarom a másikat.
Olyankor egészen elhiszem a hihetetlent, két gyerekem van.
Aztán éjjel közel egy óra alvás után már nem annyira jó kásás fejjel bevánszorogni a gyerekszobába. Nem térülök, nem fordulok, csak vonszolom magam mint egy zombi.
Már egy hónapja csináljuk ezt. Haragszom rá amiért 3 óránként kel, aztán nem alszik vissza, csak nyülődik. Közben mardos a lelkiismeret, amiért ilyenkor nem tudom szeretni a gyönyörű kisfiam. A legnehezebb szülésnél is rettenetesebb kínok ezek...

Megtörni látszik a jég, Emma mintha kezdené megszeretni, elfogadni Ivánt. Vagy csak nem emékszik már arra, hogy valaha egyedül volt a szemünk fénye?
Jura szerint nekünk akar megfelelni, de én azért remélem hogy valamennyire szívből is jön a kedvessége Iván felé. Puszilgatja, hozzábújik (megtanult úgy odabújni a kicsihez hogy ne nyomja össze), simogatja.
Remélem azért ez egy tendencia...

Megtörni látszik a jég, Emma mintha kezdené elfogadni a számára egyenlőre szomorú tényt, Iván bizony a család része, velünk marad. Vagy talán már kezdi elfelejteni hogy valaha egyedül volt a szemünk fénye? Jura szerint nekünk akar azzal megfelelni, hogy kedvesen bánik Ivánnal. Én azért remélem hogy valamennyi szívből jön.
Tény és való, azért Iván is sokkal izgalmasabb számára amióta nem csak alaszik, hanem sokat van ébren, kapálózik, fintorog, hangokat ad ki. Emma puszilgatja, hozzábújik (megtanulta finoman ráhajtani a fejét, úgy hogy ne nyomja össze), simogatja.
Remélem hogy ez egy szívből jövő tendencia lesz...

Tegnap ünnepeltük meg Emma névnapját. Kapott egy csomó ajándékot, mindenkitől egy kis apróságot, de a legjobban az a csokor tetszett neki, amit az apjától kapott. Felajzva rohangált fel s alá kezében a csokorral, és nagyon boldog volt hogy maximálisan ő van a középpontban.

Egyre szebben ejti ki a szavakat, egészen döbbenetes hogy már mennyi szót ismer. Viszont ma végre rájöttem egy nagy rejtélyre. Úgy egy hete a legkedvesebb szava a "mmmeeeeeö". Na, ma megvilágosodtam. Hát persze hogy ez a "nem"! Már kezdtem csodálkozni, hogy ez a szó hiányzik a szótárából. Na nem, csak kicsit változtatott rajta. Így hát a napjai nagy részét azzal tölti hogy rosszalkodik, és rohangálva bőg mint egy kis emberforma borjú.
Az a furcsa hogy bár rettenetesen idegesítő amit naphosszat művel, én mégis élvezem hogy ilyen. Főleg mióta Iván megszületett, végre visszatért a "régi" türelmem. Jó látni ahogy nyílik ki a világra, önállósodik, próbálgatja a kis fegyvertárát hogy manipulálja az embereket, felfedezi a környezetét, és kommunikál.
Szeretném minden percét kiélvezni ennek a csodálatos korszaknak. Szinte hihetetlen hogy két kis sejtünkből, húsunkból és vérünkből ilyen csoda növekszik, és jutalmunk a büszkeségen kívül a lehetőség, hogy újra megláthatjuk és felfedezhetjük a világot ártatlan, gyermeki szemmel.

Ma először kerültem komoly dilemmába hogy vajon egymagam melyik gyerekhez ugorjak ugyanabban a pillanatban.
Jura éppen kihúzta a lábát az ajtón a két naggyal, hogy menjenek moziba, amikoris elkezdtem tisztába tenni Ivánt. Mindkét gyerek fel volt ajzva, négy gyerek már komoly rajcsúrra képes. Emma rohangált egyik szobából a másikba egy számítógépes egérrel, mikozben Iván kimerülten zokogott a kezem alatt a pelenkázón. Egy tökéletesen időzített pillanatban emma elvágódott a küszöbben, és a szájában az egér dugaszával arcra eset... Ivánra rádobtam egy textilpelust, és felkaptam Emmát, visszaugrottam a pelenkázóhoz (mert bár Iván még nagyon kicsi, az ördög nem alszik). Szegény kicsikém szájából dőlt a vér, összekeveredett a nyállal és a takonnyal, amit beledörgölt a pólómba, miközben hozzám bújt.
Iván újra elkezdett sírni, valószínüleg fázott. Na ekkor raktam le a közben kicsit megnyugodott Emmát, aki persze ezen megsértődött. Rekord idő alatt pelenkáztam be Ivánt, miközben Emma zokogva kapaszkodott a lábamba, megpróbált felmászni az ölembe.
Végül szegény Ivánt leraktam az ágyába, és Emmának adtam árnikát a szájsebére. Közben szerencsére legalább a vérzés elállt.
Gyorsan leraktam aludni, nem is tiltakozott, egyből mély álomba zuhant, én pólót cseréltem. Eközben Iván újra felhergelődött és a sok sírástól mégjobban szörcsögött mint eddig. Egy gyors orrszívás, ringatás.
Mázlimra pont akkor keződött a Totalcar a tévében, így lerogyhattam elé, és a közben rajtam elszenderedett Ivánnal megnéztem.

A fiam tekintete...
Ma este ahogy ringattam, szórakozottan nézegettem az arcát. Félig lehunyt szemmel meredt a világba. Akkor egészen megborzongtam, mert Jura tekintetét láttam meg benne, egészen kicsiben.Ugyanaz az okos, kedves, mindent tudó tekintet, mint az apjáé. Elöntött a szerelem Jura iránt, és hálát adtam a sorsnak, hogy ilyen férj jutott nekem. Megunhatatlan csoda, ahogy felfedezem a bennem növekedett, belőlem táplálkozó gyermekemben az apját, a szerelmemet.
Az arca már most karakteres, egyedi vonásokkal. Próbálom felfedezni a hasonlóságot valamely általam ismert rokonnal, de ő nem hasonlít senkire. Ő csak saját magára hasonlít, hittem egészen eddig, de ma felfedeztem az eddig jobbára lehunyt szemhéjjak mögötti titkot.

Nos hát Iván is elkapta...
Emma mintha kezdene gyógyulni, de Iván éjjel elkezdett köhécselni, szörcsögni. Szegény kis manócskáim. Azt hiszem az én tejemben nem lehet immunanyag, vagy nem annyi amennyi kellene. Kíváncsi vagyok mit mondana erről a LLL...
Mindenesetre doktor néni azt mondta hogy szellőztetés és séta. Hát ez megoldható, bár az utóbbi meglehetősen macerás. Két gyereket udvarkészre elkészíteni nem semmi így télen. De aztán megéri. Emma igen lelkesen tologatja a babakocsit.
Talán enyhül a rettenetes féltékenység, de még nem akarom elkiabálni.
Huhhh, be is fejezem ezt a post-ot, mert teljesen szét vagyok csúszva, a fáradtság egy előrehaladott állapotában, és összevissza írok mindent...

Emma beteg már megint. Szegénykém nem tudom mivel érdemelte ki ezt a kis betegeskedős természetét. Most a szokásos takonykór mellett igen ronda köhögés is tarkítja a palettát. Hiába a homeós bogyók, ima, szenteltvíz, ráolvasás... Kínomban már azt találtam ki hogy a tápját kiváltom anyatejjel, hiszen az van bőven, napi 3 dl-t fejek. Talán az abban lévő immunanyagok segítenek neki legyőzni ezt a kórságot.
Na meg persze erősen reménykedem hogy esetleg csodával határos módon Iván nem kapja el.