Ekkora hassal, bazi nagy dzsekiben nem férek a kormány mögé, tolatni már hetek óta nem is tolattam. Az oviban kezdenek rám szánakozással vegyes borzadállyal tekinteni, meg is értem, ha megérkezem, percekig csak én jövök befelé az ajtón, lassan be is szorulok abba a kis lépcsőbe, ami Emma csoportjához vezet.
Hogy aztán szuszogva, mint valami asztmás bányász tuszkoljam a gyerekeket bele a mindenfelé potyogó, elvesző téli asszeszoárjuk összességébe.
Hiába van gyerekenként dupla szettünk az elveszős darabokból, sosem találom annak a kibaszott kesztyűnek a párját.
Emma rajzolós korszakát éli, így lehet, hogy napi ötszáz, különböző módon hajtogatott, összetekercselt, repülővé formázott művet kell hazavinni. Természetesen mindig a legfontosabb hullik bele a sárba.
Mea culpa, szórom a hamut a fejemre, mert Emma visít a szörnyű bűntény láttán, de ekkor Iván ragasztja a dzsekimre az úszáson kapott matricát (baszki, baszki, az úszócucc, persze ott maradt, holnapra tuti berohad), és csak röhög rajtam, mert persze régen nem vagyok már én a régi fürge, hogy a jól megérdemelt nyaklevest kiosszam neki.
De már nem is figyel rám, mert kéjes élvezettel veszekednek (kakiii vaaaaagy! nem vagyok kakiiii! te vagy a kakiiiiii!), természetesen full hangerőn.
A kapunál szembejövők megértően mosolyognak ránk.
A kocsi ajtaja már megint beragad (mint minden alkalommal nulla fok alatt), "picsába" morgom a bajszom alatt, miközben reménytelenül rángatom, de persze a fülük ott van, pedig már a hóban hemperegve tépik egymást.
Egyből rámtámadnak: "anyaaaa! nem szabad azt mondani, hogy picsába, csak azt, hogy a leborult szivarvégit!" süvöltik rám.
De ekkor végre enged az ajtó, majd' hanyatt esem a lendülettől. Beterelem őket az üléseikbe, persze alig férnek be a sok rájuk aggatott kabáttól, pulcsitól.
Mondd anya, mondd, hogy milyen ügyes kisfiú, hipp-hopp, már az ülésében is termett!
Ügyes kisfiú - morgom.
Nem aaaaaazt, hanem az egészet! És tagolja, én meg ismétlem. De közben leglább hagyja magát bekötni.
Közben Emma sírva fakad.
Mi baj? Mi baj gyöngyöm, virágszálam, édes mézem?
Mindig csak Ivánt gondozod, velem nem is törődsz.
De hát csak bekötöttem az ülésébe
Akkor nekem is mondd, hogy milyen ügyes kislány, hipp-hopp...
Mormolom a mantrát, csípőig a kocsiban lógva, fújtatva, mert az a nyomorult csat nem akar bekattanni. Fél lábbal tartom csak magam, úgy három lábujjammal, Milos vad bunyóba kezd a neki nyomódó üléssel, hátamon víz csorog.
Végre mindenki bent ül, még visszaszaladok kétszer-háromszor az oviba, úszócuccért, színes kis kavicsért, ami a zsákban maradt, és már indulhatunk is.
Fél lámpám nincs, a szervó kiakad, ha túlságosan eltekerem a kormányt. De sebaj, már megszoktam.
A finom rezgéstől, a kátyúktól, folyamatos jóslófájások közepette haladunk hazafelé.
Próbálok a légzésre koncentrálni, úgy hamarabb ereszt a méhemet maró görcs, csak hogy jöhessen a következő.
Közben csacsogunk, megbeszéljük, kivel mi történt.
Otthon kipattanok a kocsiból (hehe), nyitom a kaput, közben a gyerekek kikapcsolják magukat, és másznak előre. Persze beszorulnak, és ebből megint visítás, verekedés támad.
Már csak percek választanak el a kanapétól.
Beállunk a kertbe, kapu becsuk, hallgatjuk, ahogy ropog a hó a kocsi kereke alatt.
Banda beterel, vetkőzés, rom- és sáreltakarítás.
Teljes végkimerülésben kúszom a kanapé felé, hogy letöltsem a jól megérdemelt tíz perces pihenőmet.
Innentől már sokkal könnyebb, mert az este többi része nagykabát és sapka nélkül zajlik...
Ülünk az asztalnál, ők rajzolnak, én csak könyöklöm és beszélgetünk.
Ehhh, palermo bakker, palermo...
3 megjegyzés:
A gyerekeket magam is hasonló formációval és kötőszavakkal implantálom a kocsiba ovi után, karcsún is állítom, hogy a legfárasztóbb része a napnak. Próbálok rájönni, miért éppen akkor vagyok a leghisztisebb. A téli ruházat, ovis overál, korizós nadrág, utazós csizma oda vezet, hogy lassan minden nap ikeás táskányi ruhával jövök-megyek. És biztos, valamelyik plüssállat az oviban marad. Nem kéne végigcsinálni, csak rágondolni, már görcsölne is a méhem. Mondanám, hogy szülés után könnyebb, lesz, de hát...
kocsi nélkül se sokkal jobb a dolog :)))
viszont nagyon plasztikusan-viccesen írtad le :)))
Óhhh, csak mamaka hozzászólását tudom erősíteni:). Karcsún (haha) és egy gyerekkel is horror minden oviba érkezés, és még nagyobb horror az oviból elmenetel. Még megspékelném azokkal a játékokkal, amiket behord otthonról az oviba és öt dolog hat fele, meg a hajgumik és hajcsatok keresése, meg van az ovis benti sarazós bundacsizma, meg a másik csizma, amivel megyünk utána az ovi utáni foglalkozásokra, meg azoknak a tornacuccai (mivel nekünk még szinte minden ovinap után van valami különfoglalkozás).... és még az általad is említett millió rajzról, ragasztásról nem is tettem említést, ja, meg amikor már fullra felszerelkezve, fülemen is lógó cuccokon indulnék kifelé, akkor jön utánam az ovónő lobogó papírral a Petra épp aznapi iskolaelőkészítős anyagának megoldásával és meg is kívánja velem beszélni (szerencsére ez mindig nagyon rövid, mivel szinte mindig hibátlan), de azért állok és hallgatom miközben kezem és derekam majd leszakad, plussz üvöltök a gyerek után, hogy várjon már meg, ne menjen ki egyedül:(. Jaj! Szóval teljesen egyetértek veled, legyen már vége a télnek!!!!!
Megjegyzés küldése